Egy daganatos beteg sokszor magára marad akkor is, ha látszólag sok ember veszi körül: úgy érzi, hogy nem érti meg a családja, s nem tud megkérdezni mindent az orvosától sem, ami foglalkoztatja – számol be tapasztalatáról dr. Sárosi Veronika, a pécsi I-es Belgyógyászati Klinika Tüdőgyógyászati Osztályának vezető főorvosa.
dr. Sárosi Veronika
– A szakrendeléseken nincs elég idő arra, hogy megadjuk a betegeinknek azt a törődést, amelyet igényelnének: a zsúfoltság miatt a néhány perces orvos-beteg találkozásokon döntően a praktikus teendőkre kell hangsúlyt fektetni, a leleteket, a vizsgálatokat, a gyógyszerekkel, mellékhatásokkal összefüggő kérdéseket megbeszélni. Minden daganatos betegeket ellátó osztályon biztosítani kellene, hogy a betegek és a hozzá- tartozók lelki vezetését is legyen, aki felvállalja – vallja a főorvos, majd hozzáteszi: ehhez a betegek nyitottságára is szükség van.
– Vannak akik ódzkodnak betegtársakkal a rendelésen kívül találkozni, mások a fogadtatástól félnek, mert nem ismerik a közösséget. Természetesen semmit sem szabad erőltetni, de fontos, hogy mindenki tudjon róla: van hová fordulni, s nemcsak csoportban való részvételre, hanem egyéni konzultációkra is van lehetőség. Az orvosok, ápolók felelőssége is, hogy a betegek nyitottabbak legyenek. A jól működő betegcsoportok a kezelőorvosnak is segítséget nyújtanak: számtalan esetben megtapasztaltam már, hogy a támogató találkozások után egy tájékozottabb, kiegyensúlyozottabb beteget kapok vissza, akivel nekem is könnyebb együtt dolgozni, partnerséget kialakítani a kezelések során – fogalmaz Sárosi Veronika.
