Ugyan még csak a negyvenes évei elején tartott, ám szakorvostól-szakorvosig járt különféle panaszokkal Nagy Tamás, mert meghatározhatatlan eredetű gyulladások számos tünetet okoztak számára. Hónapokig kezelték bőrgyógyászaton súlyos kiütésekkel és olyan erős viszketéssel, ami miatt véresre kaparta a bőrét. Kiváltó okot azonban nem találtak. Góckutatás során először az egyik, majd több foga alatt tályogot fedeztek fel, ami miatt nemcsak többszörös fogászati, hanem szájsebészeti beavatkozásra is szüksége volt. Az egyik laborvizsgálat a normálérték sokszorosát mutató, emésztőrendszeri daganatra utaló tumormarker-értéket jelzett, ami miatt gyomortükrözésre és vastagbéltükrözésre is elküldték, azonban egy gyomorpolipon túl nem találtak érdemi betegséget a háttérben. A kivizsgálás menetében viszonylag sokára került sor a mellkasröntgenre, ami viszont már riasztó eredményt adott.

– Az orvos azt mondta, hogy úgy néz ki a tüdőm, mint amibe sörétes puskával belelőttek: teli van apró pöttyökkel. Viszont sem a röntgen, sem a nyomában készült mellkasi CT alapján nem tudták eldönteni biztosra, hogy mi lehet ez az elváltozás. Én életemben nem szívtam el egy szál cigit sem, a szagától is irtózom. Felmerült valamilyen távolkeleti vírusfertőzés lehetősége is, de a képek alapján ezt sem tudták egyértelműen kijelenteni. Végül a tüdőgyógyász azt mondta: ugyan a korom
és az életmódom miatt nagyon kicsi esélyét látja annak, hogy ez egy rosszindulatú tüdőrák legyen, viszont ha az, akkor nincs időnk tétovázni, ezért szövettani mintavételt javasolt. Amíg az eredményre vártunk, addig én egy másik kórház belgyógyászatán feküdtem, ahol ezzel párhuzamosan más irányban is folytatták a kivizsgálásomat. Ott közölték: telefonáltak nekik a mellkassebészetről, hogy ne keresgéljenek tovább, mert igazolódott a tüdőrák.

Menthetetlen mentős?

Tamás – édesapjához hasonlóan – húsz évig hivatásos katonaként szolgált, mellette másodállásban tíz éven át mentőautót vezetett. Katonaként rendszeresen részt vett orvosi szűrővizsgálatokon, ám miután – élve a fegyveres erőknél akkor még létező, majd a kormányzat által megszüntetett korkedvezményes nyugdíj lehetőségével – leszerelt, kora negyvenesként még nem gondolta fontosnak a szűréseket. Most, amikor ott állt a rosszindulatú tüdőrák diagnózisát vele közlő
orvosokkal szemben, nem segített az egészségügyben megszerzett rutinja.

– Emlékszem, csak bambán vigyorogtam a helyiségben lévő két orvosra és úgy kérdeztem: „és akkor most mi lesz?” Láttam a szemükben, hogy sajnálnak. Sőt, mondták is: nagyon sajnálják, hogy ez lett az eredmény, de ez innentől már onkológiai hatáskör, majd ott megmondják, hogy mi lesz. A kórházból gyalog mentem hazáig, sírtam. Nem az járt a fejemben, hogy meghalok, hanem hogy még nem is hallottam beszélni az akkor két és fél éves kislányomat. Nagyon sokat küzdöttünk azért, hogy ő világra jöhessen: jártunk Czeizel Endre professzorhoz is kezelésre, három babát elveszítettünk, már-már feladtuk, hogy lehet gyerekünk. És akkor jött ő. Akit most én itt hagyok majd anélkül, hogy igazán megismerhettem volna…

– Nagyon bíztam abban, hogy egy műtéttel majd meggyógyítanak, de a mellkassebész főorvos lelombozott. Elmagyarázta, hogy miért nem operálhat meg. Azt mondta: a tüdőm teli van apró göbökkel, a mellhártyám pedig úgy néz ki, mint amit búzadarával szórtak be. Ez nem olyan elváltozás, amit szikével ki lehetne vágni. Akivel találkoztam, lényegében azt tanácsolta: legyek a kislányommal amennyit csak tudok, kiránduljunk együtt, amíg bírok, mert az idő véges – emlékezik
vissza Tamás.

Alkudozás az onkológián

A tüdődaganatból molekuláris patológiai vizsgálattal megállapították, hogy olyan génhibát (genetikai mutációt) tartalmaz, amire ma már elérhető kemoterápia után alkalmazható célzott terápiás gyógyszer. A bökkenő a kemoterápia volt Tamás számára, azt semmiképp nem akarta vállalni. „Ne vedd fel a kemoterápiát, mert attól fogsz meghalni!” – tanácsolták neki ismerősi körben is. Végül nemet mondott az orvosnak. Az onkológus főorvosnő igyekezett őt meggyőzni: hiába adja ő be a célzott kezelés finanszírozását kérvényező egyedi méltányossági kérelmet, ha nem teljesítik az előfeltételt, azaz a kemoterápiás előkezelést, akkor el fogják utasítani. Tamás mégis ragaszkodott hozzá, hogy így menjenek el az iratok.

Teltek a hetek, míg a – kezelőorvos szerint borítékolható – válaszra vártak. A főorvosnő nem nyugodott bele Tamás makacsságába, leültette a szobájába és nagyon szigorúan azt mondta neki: „Tamás, még egyszer megpróbálom. Nagyon komolyan mondom, hogy a betegségével kapcsolatban egyetlen dologban biztos lehet: ha most nem kezdjük el végre a kemoterápiát, akkor maga egészen biztosan hamarosan meg fog halni. Nem mondom, hogy kellemes lesz a kezelés, nem ígérhetem meg azt sem, hogy biztosan hatni fog, de higgyen benne, hogy segíthet.” Tamás rábólintott.

Három-három hét különbséggel négy kezelést irányoztak elő. Az első semmilyen mellékhatást nem okozott, a kezelés után Tamás bement dolgozni (egy ügyvédi irodánál ekkor volt sofőr) és nem is értette, miért vacillált ennyit. A második után már fáradtabb volt, de még mindig nem hagyott ki munkanapot. A harmadik kezelést követő két nap megviselte, ekkor úgy gondolta, mégsem folytatja. Felötlöttek benne a kemoterápiával összefüggő korábbi vészes jóslatok, ezért abba akarta hagyni. A főorvosnő újfent leültette a szobájában. „Ide figyeljen Tamás: ez az egy van hátra, ne álljon itt meg.” – Az utolsó kezelésen ott volt velem a főorvosnő, lehívta a pszichológust is, fogták a kezem, hogy együtt meg fogjuk csinálni. Örökre hálás leszek nekik, hogy nem hagytak elmenni.

Tamás bevallja: a betegútja elején kuruzslókat is megkeresett. Úgy volt vele, nincs vesztenivalója, ha úgyis meg fog halni. – Néhány hónappal korábban én is kiröhögtem volna önmagamat emiatt, a családom engem is kinevetett, de voltam sámánnál, brazíliai gyógyító szeánszon, szlovák szellemsebésznél is. Mindenhol, amiről csak olvastam és elérhető volt számomra, megvettem sok terméket is, amit ki tudtam fizetni és valami kedvező hatást ígért daganatos betegeknek. Ezeket a próbálkozásaimat nem titkoltam el, megkérdeztem róluk a kezelőorvosomat is, aki nem eltiltott, hanem bölcsen azt mondta: „Tamás, én nem tiltom el magát semmitől. Ezektől maga nem tud meggyógyulni, ahol mást mondanak, ott magát becsapják. De amíg velem együttműködik és betartja, amit kérek, engem nem zavar, ha máshova is eljár, ha hisz valamiben. De válasszon ki egyet, ne hívjon végig minden hirdetést, ne rohangáljon fűhöz-fához és szórja el rájuk a családja összes pénzét. Abban biztos lehet, hogy amit lehetséges, azt itt megtesszük magáért.”

A csoda és a hiba

A kemoterápia révén a gócok mérete stagnált, nem növekedtek tovább a göbök, és ez egy éven át így is maradt. Amikor pedig az egyik góc a kontrollvizsgálat tanúsága szerint újra növekedni kezdett, már volt lehetőség az előzetes kemoterápiára épülő célzott onkológiai kezelés alkalmazására is.

– 2016. szeptemberben kezdtem el szedni napi két tablettát. Az első kontrollvizsgálat november végén volt: reggel elmentem a CT-re, majd onnan munkába. Délben
már a főorvosnő hívott. „Tamás, a radiológustól hívom, azonnal beszélni akartam magával: nézzük a reggeli felvételét és minden látható góc eltűnt a tüdejéből!” Egyszerre nevettem és sírtam. Úgy éreztem, talán a főorvosnő is ezt teszi a vonal másik végén. A javulás nem átmeneti volt, hanem tartós: teltek a hónapok, a negyedévek, majd az évek, a kontrollvizsgálatok pedig rendre azt mutatták, hogy a folyamat megállt. Kivéve azt az időszakot, amiről Tamás csak utólag, hónapokkal később mert beszámolni az orvosának.

– A gyógyszer az első két évben némi kellemetlenséget, bőrtünetet, gyomorpanaszt igen, de jelentős mellékhatást nem okozott. Egyszer, amikor a laborkontroll rosszabb májeredményeket mutatott, arra gondoltam, nincs már szükségem a napi két tablettára, elég lesz abból egy is, hogy ezzel kíméljem a májamat. A következő CT vizsgálat azt jelezte: a betegség kezd kikerülni az ellenőrzés alól, mert egy góc talán visszajött. Azonnal visszatértem a napi két tablettára. Három hónap múlva a
következő CT azt jelezte: ugyan az előjött góc nem tűnt el, de nem nőtt és semmi más sem változott, sikerült újra leállítani a folyamatot. Csak ekkor mertem bevallani a kórházban, hogy átmenetileg önhatalmúlag lefeleztem az adagomat. Egy tablettás kezelés talán nem tűnik olyan komoly dolognak, mint az infúziók, pedig az!

Meghallgatott ima

– Tudom, hogy a most szedett gyógyszer nem fog örökké hatni, de azzal biztatnak, hogy még utána is lesz majd mire váltani. Nem tudom a betegséget kitörölni a tudatomból, de teljes életet élek. Próbálom ahhoz tartani magam, hogy legközelebb majd akkor siratom magam, ha az indokolt lesz, addig pedig próbálok jókedvű lenni és értékelni az élet minden apró örömét. A két és fél éves kislány, akinek az apukájával közölték a mellhártya áttétes tüdőrák diagnózisát, ma 12 éves, felső tagozatos, zeneiskolában tanul, énekel, zongorázik, fuvolázik, országos versenyeken szoríthatok érte, és ennek én a részese lehetek! Nem tudhatom a jövőt, de az utolsó pillanatig szeretném tartalmasan tölteni a lányommal, aki ehhez a küzdelemhez az erőt és a kitartást adja. Az életből persze sosem elég, bízom abban, hogy sok fellépésén ott lehetek még, de a diagnóziskor elmondott imámba foglalt kérésem már régen teljesült.