Rémálomként élte meg mellrákját, különösen az első műtéteket és sugárkezeléseket követő gyors kiújulást, azonban miután túl lett a nehezén, ma már arra koncentrál, amiben pozitív változást hozott életében a betegség. A Mosonmagyaróváron élő Sragner Évának mindig lételeme volt a sportolás, ma sincs ez másként, ez pedig visszaköszön abban is, hogy 53 évesen, kétszeres nagymamaként olykor az unokái anyukájának nézik a játszótéren. Vallja, hogy nem szabad lelkileg belebetegedni a rákba. Számára sokat segített, amikor nem sorscsapásként, hanem megoldandó feladatként tekintett a betegségre.
Ötvenedik születésnapja előtt két héttel volt esedékes Éva mammográfiás szűrővizsgálata. Panasza nem volt, önvizsgálattal sem tapintott semmi gyanúsat a mellében, ám az elkészült képek nyomán kiszűrték, hogy azonnali szövettani vizsgálat indokolt. A patológusok által értékelt szövettani mintában nem találtak rosszindulatú daganatsejteket, ám a radiológus a képalkotó vizsgálat által mutatott igen jellegzetes kép alapján mégis indokoltnak látta, hogy tűzzenek ki egy időpontot, amikor a sebész eltávolítja az elváltozást.
– Egy valószínűsített rákos diagnózisnál kevés rosszabb meglepetés érheti az embert az 50. születésnapjára. Én már diákként is testnevelés tagozatos gimnáziumba jártam, a sport világ életemben a mindennapjaim része volt, nem dohányzom, nem iszom alkoholt, kevesen élnek nálam egészségesebb életet. A felmenőim között sem volt előzménye, így meg sem fordult a fejemben, hogy nálam ilyen súlyos betegség előfordulhat. Nagyon rosszul fogadtam – emlékezik vissza Éva. Amikor az emlőmegtartó operációra befeküdt a sebészetre, annyit kért az orvostól: el tudjon utazni arra a franciaországi útra, amelyet a családjától és barátaitól a születésnapjára kapott. Végül a műtét és a lábadozás ennek nem lett gátja.
Egy hónappal az első műtét után rögtön egy második is következett, mert kiderült, hogy nem sikerült a teljes daganatszövetet eltávolítani, az elnyúlt alakú tumor egy része még bent maradt. A további daganatgátló kezelések a várva várt közös vakáció után folytatódtak. 25 sugárkezelésre volt szükség és hormongátló gyógyszeres terápia kezdődött. A gyógyulás reményét hamar kettétörte az 1 éves kontrollvizsgálat, ami kimutatta: kiújult a daganat.
Veszteség és nyereség
– Napra pontosan emlékszem arra a 2020. márciusi dátumra, amikor megkaptam a második diagnózist: aznap jelentették be, hogy a COVID-járvány miatt bezár az ország. Nehéz volt a kapcsolatot tartani az orvosokkal, a járványtól való félelem is tetézte a szorongást. Ekkor már a harmadik operációra készültem, de ez volt a legmegrázóbb: a teljes melleltávolítás nagyon megviselt fizikailag és lelkileg is, nem tudtam elfogadni, hogy ez velem történik. Amikor a műtét után sírni kezdtem a kórteremben, az orvosom azt mondta: „ez most nem a sírás ideje, épp most örülünk annak, hogy megmentettük az életét.” Szigorú volt.
Rögtön nem is esett jól, amit mondott, de elgondolkodtam a szavain és igazat adtam neki. Ez is kellett a felépüléshez: a veszteség helyett a nyereségre koncentrálni. A mellemmel együtt nyirokcsomókat is eltávolítottak, azokban sehol sem találtak terjedést, ami növelte a teljes gyógyulás esélyét. Sugárkezelést ugyanarra a területre már nem kaphattam újból, a hormonkezelés folytatódott, az a mai napig is tart – foglalja össze Sragner Éva a kálváriáját. Amint visszaemlékszik, az adott erőt számára, amikor a beavatkozásokra és magára a betegségre is úgy tudott gondolni, mint egy nagy feladatra, amit meg kell oldania. „Szót kell fogadni az orvosnak, át kell vészelni a fizikai és lelki fájdalmakat, de emellett élni kell tovább. Az élet a baj közepette sem szólhat kizárólag a betegségről.”
Korábban egy mikrobiológiai laboratóriumban dolgozott, a betegsége és a beavatkozások nyomán leszázalékolták. Amikor már jobban lett, a felszabadult idejét az unokáival tudta tölteni, második unokája épp a két műtéte közötti időszakban jött világra.
Merni egészségesként élni
– A betegség lelassított. Az új élethelyzetemben megpróbáltam az igazán fontos dolgokra figyelni és a megszokott verkli helyett olyan elfoglaltságokat találni, amelyek örömet adnak. Hálás vagyok a lányomnak és férjének, amiért ebben az időszakban fiatal nagymamaként megélhettem az unokáim csacsogását, a sok-sok nevetést, amiben általuk részem volt és részem van. Mindig is nagyon szerettem utazni, a Párizsban színészetet tanult fiamhoz is többször kilátogattam már, most a spanyol Sevilla városában él és dolgozik, tervezem az utazást oda is. Új hobbit találtam: megtanultam kis kosarakat, koszorúkat horgolni. Amikor ezeket készítem, akkor koncentrálnom kell, nem kalandozhat el másfelé a figyelmem. Szeretek kirándulni, a Szigetközben barangolni, a természetet, a madarakat fotózni – sorolja Éva.
– A lelki felépüléshez szakember segítségét is kértem. 2021 nyarának elejére jutottam el arra a pontra, hogy újra merjem egészségesnek tartani magam. Megérett bennem az elhatározás, hogy miután kihasználtam a felszabadult munkaidőmet, aktuálissá vált részmunkaidőben új állást keresni, hiszen még csak 53 éves vagyok. Ettől függetlenül a családom, a barátaim és a mozgás öröme fókuszban marad ezután is.
Éva korábban versenyszerűen atletizált, evezett, gyerekei születése után sárkányhajózni kezdett, részt vett milánói világversenyen és olaszországi biciklitúrán is. A melleltávolítás miatti izomsérülések, a terhelhetőség, a testkép és az egyensúly megváltozása a szeretett, fizikai és lelki erőt adó sportjai elé is akadályt gördítettek. Ezért a gyógyulás egyértelmű jeleként élte meg, ahogyan a terhelés fokozatos növelésével ismét egyre nagyobb kihívásoknak tudott megfelelni. Rendszeresen túrázik barátaival, immár a kezelések során megismert egyik sorstársa is vele tart olykor nagy kerékpározásokra. Sőt a baráti amatőr kosárlabdás csapattagok is visszavárták, óvatosan kezdve, de újra élvezheti a mozgás örömét körükben is. Igaz, egykori fő sportjáról, az evezésről azt mondja, hogy ma már nem evez, hanem „evickél” a Dunán, azonban mint fogalmaz, „már amúgy sem akarok megnyerni semmilyen bajnokságot, csak az életem versenyét.”
