Nem egy rákbetegségen keresztül képzelte el a fejlődés és az új kapcsolatok kiépülésének ideális útját Gazsi Zoltán, ám ma már azt mondja: pozitív a mérleg, emberileg többet kapott a vastagbélrákos betegsége nyomán, mint amennyi áldozatot jelentett számára. Az üzleti életben és munkatársai körében is elismert vállalatvezető egyben remek előadó is, 2016-ban elnyerte az „Év férfi menedzsere” díjat. Munkájában is mindig pozitív példaadásra törekedett, most betegsége nyomán is azt vallja: feladatul kapta az élettől, hogy karizmáját, kapcsolatait, lehetőségeit arra használja fel, hogy minél többeket meggyőzzön arról, hogy az idejében, panaszmentes állapotban elvégzett vastagbéltükrözés életet menthet. Elfogadhatatlannak tartja, hogy miközben az ország traumaként élte meg, hogy a koronavírus-járvány első hullámában 560 áldozatot szedett idehaza a fertőzés, azt közönyösen, megszokottként kezeljék az emberek, hogy minden egyes évben 6000 ember menetrendszerűen meghal idehaza vastagbélrákban. Különösen úgy, hogy ebből több ezer esetben az időben történő szűréssel ki sem kellene, hogy alakuljon a betegség.
Az 53 éves Gazsi Zoltán egészségesnek érezte magát, amit az is alátámasztott, hogy már tíz éve minden évben eljárt egy menedzserszűrésre, ahol az elvégzett vizsgálatok mindent rendben találtak. Pontosabban: mindazt rendben találták, amit vizsgáltak. Az egyik orvos ismerőse egyszer feltette neki a kérdést: volt-e már béltükrözésen? Mivel betöltötte az ötvenet, ha eddig nem volt, el kellene mennie endoszkópos vastagbélszűrésre. Megfogadta a tanácsot. A kolonoszkópia során egy 2 centis polipot találtak, szövettani mintát vettek, amiből kiderült: az elváltozásban rákos sejtek vannak. Ugyan a hír rossz volt, ám megnyugtatták: egy ilyen kezdeti stádiumú ráknál egy kisebb kiterjedtségű műtét elég lehet a gyógyuláshoz.
Laparoszkóppal kioperáltak egy 7 centis bélszakaszt és a környéki nyirokcsomókat. A nagyobb trauma akkor következett, amikor a műtét során eltávolított rész szövettani vizsgálatából kiderült: annak ellenére, hogy kicsi volt az elváltozás, már áttörte a bélfalat és a kioperált hat nyirokcsomóból négyben áttétet találtak.
Kezelések göröngyös útja
„Ne ragassza át a férjére a szorongását!” Az intelem már az onkológus főorvos szájából hangzott el az első konzultáción Zoltán pszichológus feleségének címezve. Azzal folytatta: „Bármi megtörténhet, de az ön férje nagyon jó esélyekkel indul, meg fog gyógyulni.”
A nyirokcsomóban talált áttétek miatt az operációval nem lehetett lezártnak tekinteni a betegséget. Mivel ilyen esetben fennáll a kockázata, hogy máshová is eljuthattak már ráksejtek, amelyek kiújulást vagy áttéteket okozhatnak, ezért kemoterápiát javasolnak. Ezeknek az adjuvánsnak hívott kezeléseknek a célja, hogy a feltételezhetően még keringő daganatsejteket elpusztítsák, ezzel a kiújulás kockázatát csökkentsék. Zoltánnál is egy féléven át tartó, 12 ciklusból álló kemoterápiát láttak indokoltnak.
– Elgondolkodtam azon, milyen sokszor szeretnénk túlesni dolgokon. Iskolában a dolgozaton, katonaságban a szolgálati időn, munkában egy nehéz tárgyaláson, magánéletben egy konfliktuson. Az onkológián is volt ilyen gondolatom: bárcsak fél évvel öregebb lennék és már túl lennék a kemoterápián! Viszont, ha mindenen csak túlesünk, nagyon hamar eltelik az élet. Ezért, miután amúgy sem lehetett fél évet ugrani az időben, elhatároztam, hogy megpróbálom élvezni azt, ami velem történik. Ettől fogva igyekeztem megtalálni a szép perceket az újonnan kialakult orvosi, ápolói, betegtársi kapcsolatokban, a baráti és családi sírós összeborulásokban.
Zoltán elhatározta: ha már az onkológiára vezetett a sorsa, megpróbál ott pozitív élményeket átélni és másokat is felvidítani. Rendszeresen bevitte az 50. születésnapjára kapott gitárját a kórházba és a kórteremben pengetett. A nővérek kérték, hogy ne csukja be az ajtót, hallhassák mások is a játékát, egy barátjával közösen is zenéltek. Amint emlékszik, nagyon szép pillanatokat élt át a nővérekkel. Ez a közeg pedig erőt adott számára a mellékhatások elviseléséhez is. Érezte, hogy jó kezekben van és amit lehet, megtesznek a gyógyulásáért.
Az első két ciklus után még kevésbé jelentkeztek mellékhatások, ám később azok egyre csak fokozódtak. Elzsibbadtak az ujjai, a tenyere, a nyelve, a kezei olyan érzékennyé váltak, hogy a hűtőszekrénybe sem tudott benyúlni, mert a hideg fájdalmat okozott. A hetedik ciklusnál jutott el a mélypontra. Már a kezelések előtt rosszul érezte magát, már a kórházhoz közeledve hányingere volt. Akadt olyan étel, amit egyszer a kórházban evett, utána már otthon hozzá sem tudott nyúlni, de még a kórházban játszott dallam otthoni pengetésétől is hányingere lett. „Mikor érünk már felszálló ágba?” – kérdezték a kezelőorvostól. „Ez már az. Csak hosszú a kifutópálya” – hangzott a válasz.
Visszatekintve Zoltán már azt mondja: „nem is volt annyira vészes, mint ahogyan számítottam rá.”
A beteg is kell a gyógyuláshoz
Zoltán tanácsot kért a kezelőorvosától, mivel segíthetné önmaga a felépülést, mit egyen, hogyan alakítsa át az életmódját? A főorvos azt válaszolta: ehet bármit, amit megkíván, egyen változatosan mindenfélét, nincs tiltólista. Fontos, hogy ne fogyjon, ne veszítse el az erejét. Emellett pedig előírta számára a sportolást, amire Zoltán addig nem szánt időt. A rendszeres mozgás nemcsak egy divatos életmódbeli tanács, hanem megalapozott tudományos bizonyítékok támasztják alá, hogy a sportolás élettani hatásai – a fizikai és a mentális állapotra való pozitív hatások révén – érdemben javíthatják a rákbetegek gyógyulási esélyeit és életminőségét.
– Sportolni kezdtem. Beruháztam otthonra egy elliptikus trénerre és tudatosan a mindennapok szerves részévé tettem a mozgást. Egy-egy félórás, zenére végzett izzasztó edzés energiát adott testileg és lelkileg is. Pszichológustól is kértem segítséget a velem történtek feldolgozásához. Eleinte ugyanis nem tudtam elfogadni ezt a betegséget, úgy éreztem, a vastagbélrák egyáltalán nem illik hozzám. Nem dohányzom, nem vagyok túlsúlyos, szüleim nem voltak rákosok, én egy pozitív ember vagyok, jó dolgokat csinálok, amiket élvezek is, szép életem van. A pszichológus segítségével sikerült átfordítani magamban a gondolataimat, hogy ne elutasítsam, hanem próbáljam meg beépíteni a történteket és arra figyelni, hogy mit tanulhatok belőle. Ha már egyszer belekerültem ebbe az élethelyzetbe, akkor próbáljam azt megtalálni, hogy miért jó ez nekem, mit vihetek magammal belőle.
– Sokan még mindig elzárkóznak attól, hogy pszichológushoz forduljanak, pedig a bizalmi légkörben, elvárások, megfelelési kényszer nélkül zajló beszélgetések kapaszkodót tudnak adni, az élet sok fontos kérdését más megvilágításba helyezik. Ha fáj a fogad, elmész fogorvoshoz. Ha fáj a lelked? Nem mész sehova. Pedig kellene.
Az egész cég közösen gyógyul
Gazsi Zoltán a 8 milliárd forintos éves forgalmú salátafeldolgozó és forgalmazó, svájci anyacég részeként működő Eisberg Hungary Kft. ügyvezetője. A vállalat idehaza mintegy 250 embernek ad munkát, a cégnél megvalósított munkakultúra nagy elismerésnek örvend szakmai berkekben és a dolgozók körében is.
Gazsi Zoltán
– Amikor kiderült a betegség, viszonylag gyorsan elmondtam a munkahelyemen, első körben a közvetlen munkatársaimnak, majd a teljes dolgozói nyilvánosság előtt. Egy ekkora közösséget nem lehet úgy ott hagyni, hogy majd lesz velük valami! Megígértem, hogy nem kell találgatniuk, mindig első kézből kapnak információt tőlem az állapotomról. Szerveztünk egy egész napos tréninget is, hogy közösen dolgozzuk fel, ami velem történik. Átláthatóvá akartam tenni a teljes folyamatot, biztosítani azt, hogy az ügymenet zökkenőmentesen haladjon, legyen helyettesem, a csapat összetartása nélkülem is erősödjön. Hiszen az orvosi biztatás ellenére a realitás mégiscsak az volt, hogy a betegségnek rossz kimenetele is lehet, azt pedig nem akartam, hogy az én életem bizonytalansága rányomja a bélyegét mindenki biztonságérzetére – emlékszik vissza Gazsi Zoltán.
– Sokan figyeltek rám, ami egyrészt jóleső érzés volt, másrészt a cégvezetéshez hasonlóan felelősséget is jelentett. Úgy éreztem, ahogyan igazgatóként igyekszem példát mutatni másoknak, most az új feladatom, hogy kitartásommal, a csüggedés elkerülésével, a teljes nyíltsággal is példát mutassak a kollégáimnak, hiszen előbb-utóbb sokan fognak közülük is valamilyen daganatos betegséggel szembesülni. Küldtem a kórházból gitáros képeket, igyekeztem a távolból is azt sugallni, hogy nem rettegni kell, hanem beleállni és végigcsinálni. Lássák, hogy nem szabad feladni, emlékezzenek erre, amikor majd netán ők kerülnek bajba.
– Ahol embereket érek el, mindenkit ösztönzök a szűrővizsgálatokra. A cégnél a menedzsmentnek és a fizikai dolgozóinknak is felajánlottuk a vastagbél- tükrözésen való részvétel lehetőségét, sajnos utóbbi körből senki sem élt ezzel. Ez azt jelzi számomra, hogy sok dolgom van még, hogy meggyőzzem az embereket. Hiszen az én életem is ezen múlt! Ha pedig elmentem volna néhány évvel korábban, valószínűleg az egész kálváriából kimaradok. Persze akkor kimaradtam volna sok izgalmas kalandból is, amit a betegség hozott magával, de valószínűleg mégsem búslakodnék azon, hogy nem lettem vastagbélrákos.
