Végstádiumba került daganatos betegeket ápolnak a hospice osztályokon. Kevés idő van már hátra az életből, ennek ellenére sok beteg épp itt tapasztalja meg: végre van idő őrá, mert itt már senki sem siet sehová, a betegeket sem siettetik semmiben. Az élet a végéhez közeledik, de még nem ért véget. Sem megrövidíteni, sem meghosszabbítani nem fogják már, viszont mindent elkövetnek azért, hogy a betegek amennyire lehet, jól érezzék magukat fizikailag és lelkileg is. Az Egyesített Szent István és Szent László Kórház onkológiai centrumához tartozó, a Szent László Hospice Alapítvány által támogatott hospice részleg nővérei avatnak be a mindennapokba, vallanak arról, hogyan támogatják betegeiket és a családtagokat, miért választották ezt a hivatást, s mi tartja bennük a lelket nap mint nap.
– Ez szerelem. Amikor megismertem a hospice ellátást, tudtam: én biztosan itt fogok dolgozni, s ma sem szeretnék máshol – kezdi Gendúrné Mézes Tímea egy kívülállók számára talán meglepő vallomással. Hiszen ki szeret olyan osztályon dolgozni, ahol mindenki meghal? Egerváriné Honti Ildikó főnővér válaszából kiderül: a részlegen három éve változatlan az ápolói gárda. Pedig nincs kiemelt fizetés, az általános ápolóhiány közepette pedig sok helyen tárt karokkal várnák a nővéreket. Ők mégis a hospice mellett kötelezték el magukat.
– A fiatal ápolók sokszor még a pörgést keresik: vonzó számukra az intenzív osztály, a fiúk pedig gyakran inkább mentőzni szeretnének. Életet menteni jöttek az egészségügybe, a haldoklást, a halált nehéz elfogadniuk. Egy aktív osztályon az ápolók állandóan rohannak: a betegek ápolása mellett kezelések, kontrollok, vizitek, infúzió, vérvételek… Egy aktív osztályon, ha a beteggel probléma van, ledugunk vagy feldugunk még egy csövet, hogy megoldjuk. Mi a hospice osztályon már nem ellenőrzünk vérképet, nincs daganatellenes kezelés. A szakellátás, a nem menetrendszerű, hanem szükség szerinti szakorvosi (sebészeti, belgyógyászati, urológiai, bőrgyógyászati, fül-orr-gégészeti, neurológiai) konzultációk egyetlen célt szolgálnak: a beteg életminőségének javítását. Fő feladatunk a fájdalomcsillapítás, a testi és a lelki panaszok kezelése. Tévképzet, hogy nálunk nem történik semmi. Csendesebb az osztály, de ebben a csendben fontos dolgok történnek az emberekkel.
Egerváriné Honti Ildikó
Egerváriné Honti Ildikó beavat: amikor aktív osztályon dolgozott, bántotta, hogy egy-egy szomorú, láthatóan maga alatt lévő beteget látva nem állhatott meg, hogy meghallgassa, mert az a többi beteg kárára ment volna, illetve elúszott volna a feladatokkal.
– A hospice osztályon nem sürgetjük a betegeket: mindenkit meghallgatunk. Nemcsak úgy teszünk, mintha meghallgatnánk, hanem valóban odafigyelünk. Sőt, éppen azért dolgozunk, hogy ne önmagukba forduljanak a betegek, hanem megnyíljanak úgy a családtagok, mint az ápolók vagy épp a pszichológus, esetleg a számukra szimpatikus önkéntesek előtt, kiadják magukból bánatukat, megosszák örömeiket. A lelki támogatás legfontosabb előfeltétele viszont a kielégítő fizikai állapot, ami a legtöbb esetben egyet jelent a fájdalomcsillapítással – jelenti ki a főnővér.
Kisimulnak a ráncok
Gendúrné Mézes Tímea
– Legnagyobb siker, amikor sikerül elérni, hogy ne legyenek fájdalmai a betegeinknek. Ezzel visszaadjuk számukra az életet. Sok betegünknél megtapasztaltuk már, hogy mielőtt bekerült hozzánk, hetek óta nem tudott már aludni, nem tudta kipihenni magát, nem volt étvágya sem, a korábban számára örömöt adó dolgok sem vidították már fel, mert elcsigázódott. Miután itt az orvos beállította a fájdalomcsillapítást, kisimult az arca, újra lett étvágya, érdekelni kezdték a világ dolgai, ismét várta a látogatókat. A családtagoknak is nagy megnyugvás látni, hogy már nem szenved a szerettük fájdalmaktól – fogalmaz Gendúrné Mézes Tímea. Megjegyzi: ezt elvileg bármely kórházi osztályon meg lehetne (és kellene) valósítani, azonban gyakran nem helyeznek elég nagy hangsúlyt rá. A betegek esetenként inkább tűrnek, megpróbálnak együtt élni a panaszokkal, az orvosok pedig nem erőltetik az erős fájdalomcsillapítást, mert a morfinszármazékok felhasználását még a szokásos- nál is szigorúbb adminisztratív teher terheli.
Amint Egerváriné Honti Ildikó elmondja, sok beteg és a családtagok is tartanak a fájdalomcsillapítástól: attól félnek, hogy azzal a tiszta tudatát is elveszíti a beteg. A főnővér leszögezi: a hospice szakorvosainak a fokozatosság elvét betartva, minden elérhető tablettás, injekciós, tapaszban adott vagy infúziós fájdalomcsillapító rendelkezésükre áll, amivel optimális hatást tudnak kiváltani. Az egyre fokozódó aluszékonyság nemcsak a gyógyszereknek, hanem magának a betegségnek is lehet velejárója, illetve annak is a hozadéka, hogy a betegnek fájdalommentesen immár jól esik a pihenés. De ez korántsem általános: van olyan betegük is, aki 8 ampulla morfiumot kap egy nap, ami teljes fájdalommentességet biztosít számára, mégis fent van, beszélget, kijár levegőzni.
Hogyan tovább?
Sokan még mindig elfekvőnek gondolják a hospice-t, a munkatársak küzdenek a szemléletváltásért. Amint Gendúrné Mézes Tímea megjegyzi, az onkológiák orvosain is múlik, elmondják-e a betegeknek, hogy keressék meg a hospice osztályt.
– Amikor befejeződik az aktív daganatellenes kezelés, nincs további gyógyszer, amit az onkológián adhatnának, fontos lenne, hogy minden osztályon segítsék a továbblépést. Mondják el, hogy nem marad magára ezentúl sem a beteg és a családja, hanem a továbbiakban a házhoz kijáró hospice szolgálatok tudnak segíteni vagy érdemes szétnézni, előzetesen bejelentkezni a hospice osztályon is. Ne akkor kelljen kétségbeesetten kapkodni, ha már nagy szükség van a segítségre! – fogalmaz Gendúrné Mézes Tímea. Elmeséli: volt olyan lakójuk is, aki az aktív kezelése után rögtön kérte a felvételét, ám még több mint egy éven át jól volt, így nem volt szüksége ellátásra. Az egyedül élő özvegy ember rendszeresen meglátogatta őket, már szinte mint az unokáira tekintett az ápolókra, akikről tudta: segíteni fognak neki, ha eljön az ideje…
– A minap megölelt a metrón egy özvegyasszony, aki a tavalyi karácsonyt a férjével a hospice osztályon töltötte. Nagyon sokat jelentett mindkettejük számára az a családias közeg, amit ott megélhettek, ezért azt kérdezte, eljöhetne-e újra egy-egy ünnepségünkre, immáron egyedül? Ennek semmi akadálya. Sokan vannak, akik visszajárnak hozzánk azok közül, akiknek a családtagját ápoltuk. Ez nagyon fontos visszaigazolása a munkánknak – mondja Gendúrné Mézes Tímea.
Nem idilli helyszín
– Nem festünk rózsaszín képet: legyen bármilyen gondos is az ápolás, a hospice nem az az osztály, ahová bárki is vágyna. Nálunk a jelenlegi épület kialakítása, a szobák elhelyezkedése sem optimális. Színes lepedőkkel, ünnepi díszítésekkel, barátságos nappalival próbálunk minél kevésbé kórházi osztályként működni, otthonosságot teremteni. De ettől az osztály nem válik senkinek sem az otthonává. Szinte mindenki haza akar menni, a saját otthonában szeretné tölteni élete utolsó időszakát. Akinek az állapota megengedi, s meg tudják oldani a családtagok a gondozást, egy-egy hétvégére haza tud menni, ám a többségnek el kell fogadnia: mi itt a kórházban tudjuk megadni azt a 24 órás ápolást, nővéri és orvosi hátteret és biztonságot, amivel a lehető legnagyobb mértékben igyekszünk tehermentesíteni a betegeket a panaszoktól, valamint segíteni a családtagokat is – fogalmaz Egerváriné Honti Ildikó.
– A halál nem mindig békés, de önmagában a halál nem szörnyű, hiszen az emberi létünk megváltoztathatatlan velejárója. Számomra nem a mi betegeinkkel dolgozni a lelkileg megterhelő, mert róluk tudom, hogy jó kezekben vannak. Számomra az a nyomasztó, ha hazafelé menet belegondolok, összességében milyen kevés embernek tudunk segíteni, s milyen sokan lehetnek az adott napon mindenfelé, akiknek nem – fogalmaz Gendúrné Mézes Tímea.
A hospice ápoló hozzáteszi: azt nehezebb feldolgozni, amikor fiatalabb, netán kisgyermekes beteget kell végigkísérniük az úton. Elárulja: olykor bizony szükség van arra, hogy a 12 órás műszak után egy 8 kilométeres futással kitisztuljanak a gondolatai. De fenntartja a beszélgetés elején tett kijelentését: a hospice ezzel együtt is szerelem.
