Einspach Gáborról a Rákgyógyítás Magazinban már 2019-ben riportot írtunk, amikor még csak egy év telt el a hasnyálmirigyrák diagnózisa óta, tehát a kilátások akkor még sokkal bizonytalanabbak voltak, mint ma.

A cikknek az volt a címe: „Reményteljes jövő hasnyálmirigyrákkal – Új életet hozott a betegség”. A fejlemények pedig visszaigazolták ezt. Az akkori riportban Gábor elmondta, amit azóta sok helyen megismételt: jó hírként értékelte azt, amikor azt olvasta, hogy a hasnyálmirigyrák túlélésére 1 százalék az esélye. Számára ugyanis ez azt jelentette, hogy nem nulla. Akkor pedig miért ne lehetne éppen ő az az egy a százból? Ezzel az elhivatottsággal állt bele a kezelési folyamatba. A kezdetben műthetetlennek ítélt daganat a kemoterápia révén műthetővé vált, sor kerülhetett az operációra, és az sikeres is volt. A sebész már azzal biztatta: ugyan a betegek kisebb részét lehet megoperálni, ám a hasnyálmirigyrákkal megműtött, majd sikeresen felépült betegeinek 40-50 százaléka él 5 év elteltével is. Gábort ez még inkább megerősíthette abban, hogy nyert ügye van. Ma pedig már túl van a diagnózistól számított 5 éves mérföldkövön is, és aktívabb mint valaha.

Forgatás bizonytalan kimenetellel

A több éven át készült dokumentumfilm forgatásakor sem tudhatták még, hogy gyógyulás vagy temetés lesz-e a film végén. Amint a filmről közzétett összefoglalóban olvasható, a film témája tudatos keresés eredménye volt. Pár évvel korábban a rendező Dér Asia édesapját ugyanis rákkal diagnosztizálták. A betegség nem volt végzetes kimenetelű, de a közös „élmény” megélése esélyt adott rá, hogy a család tagjai újraértelmezzék egymáshoz fűződő kapcsolatukat. „Van egy megmagyarázhatatlan, ösztönös félelmem, hogy én is rákban fogok meghalni. Ez azokban a pillanatokban tör rám igazán, amikor szembesülök azzal, mennyi mindent fojtok el, mennyi érzelmet, gondolatot próbálok elzárni magamtól. Egy tanárom vetette fel egyszer, hogy szerinte jó kiindulási pont lehet egy filmnél az, amitől a legjobban félek” – számolt be témaválasztásáról a fiatal rendező.

Dér Asiának nem az volt az elsődleges célja a szereplőkeresés során, hogy kifejezetten rákkal küzdő embert találjon, hanem olyasvalakit keresett, aki szembesül azzal, hogy gyógyíthatatlan betegsége van. Asia ismerőse hívta fel a figyelmet Várdi Katalin tüdőgyógyászra, aki egy előadáson arról beszélt, hogy az ilyen élethelyzetre lehet esélyként is tekinteni: alkalmat adhat rá, hogy elrendezhesse dolgait, felkészítse magát és szeretteit a halálra. A rendező írt a szakorvosnak a filmtervéről, és aznap délután már csörgött is a telefonja: Katalin Einspach Gábort ajánlotta. Ő pedig nyitott volt az ötletre, hogy róla készüljön el a film.

Irodává alakított kórterem

Gábor galériatulajdonos és műkereskedő, valamint igazságügyi szakértő, ő alapította a kortárs és klasszikus művészettel foglalkozó Artmagazint, illetve aktívan támogat több civil szervezetet, például a Mosoly Alapítványt és a Bátor Tábort. Bár a rendező azt feltételezte, hogy a szereplőkeresés folyamata hosszú lesz, kettejük találkozásakor rögtön eldöntötte: nem keres tovább. Két nappal később már ott ült Gábor első kemoterápiáján.

Dér Asia így emlékezett vissza az első találkozásra: „Felkészítettem magam, hogy nem lesz könnyű. Mégiscsak egy olyan emberrel találkozom, akinek hasnyálmirigyrákja van, ami azt jelenti, hogy rendkívül csekély az egyéves túlélési esélye. Beléptem a kórtermébe, ahol épp munkamegbeszélés folyt telefonon kihangosítva, az ágyon nyitott könyvek és papírok hevertek. Gábor nem betegruhában volt, hanem farmerben és ingben feküdt, mintha az irodájában fogadott volna. Ez az elképesztő kontraszt azonnal elkezdett érdekelni. Ez általában így van a dokumentumfilmeknél: már nem az általánosság érdekes – esetünkben a rák mint betegség –, hanem, hogy ki az az ember, akivel találkozom, és mi az ő története.”

Einspach Gábor számára nem volt kérdéses, hogy elvállalja a szereplést: „Miért mentem bele? Azt gondoltam, hogy minden, ami nekem kapaszkodót nyújthat, az segíteni tud. Annak nagyon örültem, hogy akárhogy végződik, meg lehet örökíteni egy szakaszát az életemnek. Ha minden jól sikerül, egyszer visszanézhetem” – idézi őt a forgatásról készült összefoglaló. Gábor hozzátette: a kamera, a stáb jelenléte tartást adott neki. A Filmtett című szaklap kritikusa is megjegyezte: „a Nem halok meg több szempontból sem klasszikus „betegségfilm”. Főhőse olyan ember, akinek még a legkiszolgáltatottabb pillanatában is fontos a decens viselkedés és az alkalomhoz illő megjelenés.”

A műtőben is forgattak

A filmprojekt az első felvételektől kezdve a befejezésig öt éven át tartott. Ebből a vágás majdnem másfél évig, a hangutómunka négy hónapig, ami hosszabb folyamat, mint egy megszokott dokumentumfilm elkészítésénél. Számos próbavetítést is tartottak kisebb körben, hogy a nézők visszajelzései alapján is alakítsák a dokumentumfilm végső formáját.

A stáb engedélyt kapott arra is, hogy az operáció alatt forgassanak, s rendszeresen elkísérték Gábort az onkológiára is. A betegség kezelése nyolc hónapot ölelt fel a diagnózistól az utolsó kemoterápia végéig. Gábor onkológus kezelőorvosa, prof. dr. Bodoky György és a Szent László Kórház nővérei egyaránt nyitottak és támogatóak voltak, fontosnak érezték a film elkészültét. A rendező és a főorvos között volt egy fontos megállapodás: a rendező véletlenül sem tudhat többet annál, mint amit a film főszereplője aktuálisan tud. Gábor személyisége segített a stábnak abban is, hogy fel tudják dolgozni az események drámai súlyát, hiszen ebben a helyzetben valóban élet-halál volt a tét. A galériatulajdonos nem így élte meg a helyzetét, és ennek a kontrasztja végigkísérte az egész munkafolyamatot.

„Egy kemoterápia alatt korlátozott energiája van az embernek, és nagyon át kell gondolnia, hogy azt mire fordítja. A filmezés nem volt megterhelő, sőt, sokszor erőt tudtam meríteni a stáb jelenlétéből. Beleraktam a küzdelembe minden energiámat, és annak a többszörösét kaptam hozzá a gyerekeimtől, az anyukájuktól, a családomtól, és a barátaimtól, mindenkitől, aki körülvett és támogatott engem. A szimbolikusan az utolsó kemoterápia utáni héten kezdődő szerelem és új élet pedig meghozta azt a katartikus változást, ami a hosszú túlélés lehetőségét adja” – idézi a filmkészítés körülményeit bemutató összefoglaló Gábort.

Az élet nem forgatókönyv

A forgatás és a vágás során jöttek rá az alkotók, hogy ez a film nem a nagy, hollywoodi változásokról fog szólni, hanem valami sokkal emberibbről. Arról, hogyan száguldunk át az életen távoli céljainkat kergetve és hogy sokszor nem vesszük észre, mi történik velünk. A film egyik kulcsmondata nem véletlenül lett az, hogy „mindenki vágyik a katarzisra”. Gábor a műtéttől várta a katarzist, a film nézője a látottaktól, a film rendezője pedig a Gábor életében végbemenő változásoktól. A stáb viszont rádöbbent, hogy egy emberi élet nem így működik, nincs benne csattanó, egy tökéletes pont, mint a forgatókönyvekben.

„Az utómunka közben sokszor szóba került Szalai Károly vágóval, hogy vághatnánk ezt a filmet úgy is, hogy Gábor már nincs köztünk. Ez gyomorszorító érzés volt. Gábornak elképesztő ereje van. Nem csak saját maga hitte el, hogy nem halhat meg, hanem ezt kiterjesztette a közösségére, a gyerekeire is. Néha úgy láttam, hogy az orvosok is elhiszik, hogy ez így lesz” – emlékezett vissza Dér Asia.

A hasnyálmirigyrák nagykövete

Ma úgy tűnik, hogy Gábor a hasnyálmirigyrákból való felépülés nagykövetévé vált. A közelgő filmbemutató kapcsán interjú interjút követ, valamint számos médiumban nyilatkozik a gyógyításról kezelőorvosa, a filmben ugyancsak szereplő Bodoky György is. A nyilvánosság lehetőséget ad arra is, hogy a gyógyító környezet, a rákbetegeket körülvevő intézményi miliő fontosságáról is szó essen. Gábor ugyanis már a saját diagnózisa előtt is kapcsolatban állt a Szent László Kórház onkológiájával és későbbi kezelőorvosával. Egyrészt ott kezelték – szintén hasnyálmirigyrákkal – korábban az édesanyját. Másrészt pedig mint galériavezető, ő volt a kurátora a kórházban kialakított egyedülálló, azóta is bővülő művészeti gyűjteménynek. Tulajdonképpen berendezte az onkológiai centrum galériáját, majd „beköltözött” a képek közé betegként.

„Ezzel a filmmel az egyik célom, hogy beszélgetéseket provokáljon olyan témákról és érzelmekről, amiket talán szégyellnivalónak érzünk. Beszéljünk a félelmeinkről, önvádról, lehessen azt mondani, hogy valami sok, hogy valamit nem bírunk el, hogy gyengének érezzük magunkat. Nem kell mindig acélembernek mutatni magunkat” – zárta gondolatait Dér Asia.

Az interjú a Rákgyógyítás Magazin 59. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével, az Alapítvány a Daganatos Betegek Gyógyításáért és Rehabilitációjáért kiadásában megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, terápiás lehetőségek, mellékhatások csökkentése, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, példaadó betegtörténetek.