– Mikor járt legutóbb orvosnál?
– Komolyabb bajjal négy évvel ezelőtt, akkor műtöttek utoljára gerincsérvvel. Igazi orvosgyerekként a legpusztítóbb dolgot művelem: ha fájó lábbal teniszezni akarok, beveszem a fájdalomcsillapítót és tönkreteszem a térdem. Talán sebész apánk révén plántálódott belém, hogy nyissz-nyassz-nyussz és mehetünk tovább, úgyis minden megoldható. Eközben persze tudom, hogy ez egy nagy butaság.

– A gyógyszerfüggő Doktor House biztos megértené, Mágenheim doktor viszont nem dicsérné meg. Kihez fordulna hamarabb?
– A mentőorvos Mágenheim doktor hasonlít apámra, ahhoz a figurához részben ő jelentette a mindenkin segíteni akaró, a betegeivel együtt érző, empatikus orvosmodellt, a Szomszédokat rendező Horváth Ádám is jól ismerte őt. A magyarul az én hangomon megszólaló Doktor House egy zseni, ugyanakkor egy szörnyeteg, akitől rettegnek a betegei. Én is kerültem már hasonló orvossal kapcsolatba, s az ég óvjon mindenkit tőlük. Egy kiszolgáltatott helyzetben lévő beteg túlérzékeny: mindent észrevesz, mindennek jelentőséget tulajdonít. Egy goromba orvos vagy egy durva nővér nagyon nagy lelki sérüléseket képes okozni.

– Betegként kényszerű lelkiállapot, színészként munkaeszköz a túlérzékenység. Édesapja mit szólt a pályaválasztáshoz?
– Nem bánta. Ő maga nagyszerű, szuggesztív előadó volt, élvezetes előadásokat tartott az egyetemen. Fiatalon ő is szerepelt színpadon. Azt mesélte, hogy egyszer egy amatőr színjátszó versenyen Az orvos és a halál című darabban ő játszotta az orvost. Major Tamás, a Nemzeti Színház akkori igazgatója az előadás után úgy értékelte, hogy az orvost alakító fiatalembernek testhezállóbb lenne a parasztfiú szerepe, mert olyan vidékiesen beszélt. Sokat nevettünk ezen.

– Amíg az orvos dolga küzdeni ellene, a színésznek másokkal elhitetni kell a halált.
– A halált úgy képzelem, mint az ájulást, amit már többször átéltem: érzed, hogy rosszul vagy, próbálsz megkapaszkodni, félsz a zuhanástól. Azután van egy pont, amikor megadod magad, s onnantól megkönnyebbülsz, minden feszültség elmúlik. Elsötétül a világ, s ezzel együtt a világ gondjai is. Annyi stresszel, olyan sok teherrel, megfelelési kényszerrel élünk, hogy ezt magunk mögött hagyni maga lehet a megváltás. De lehet, hogy ez életem legnagyobb tévedése.

– Kérdezze meg erről a végstádiumú betegeket gondozó nővéreket, ha legközelebb találkoznak. Hogy került kapcsolatba a hospice szolgálatokkal?
– Egy adománygyűjtő gálán léptem fel először, azután többször is részt vettem a rendezvényeiken. Óriási kincsnek tartom azoknak az elkötelezett embereknek a munkáját, akik a halált az élet természetes részének tekintve bátran szembenéznek vele, vigaszt, megnyugvást és szeretetet adnak az életből kimenő embernek. Biztosan a koromból is adódik, de egyre többször eszembe jut, vajon miért hárítjuk magunktól az elmúlásnak a gondolatát is. Persze nem lehet úgy élni, hogy állandóan a halálon járjon az eszünk, viszont ha gyakrabban eszünkbe jutna, tudatosabban élnénk, kevesebbet bosszankodnánk, jobban megbecsülnénk a napokat.

– A rák diagnózisa utáni „normális” életnek a kulcsa, hogy a jelenben kell élni, a holnap félelmét pedig meghagyni holnapra.
– Erre a saját életemben néhány évvel ezelőtt egy elválás miatti érzelmi sokk világított rá: olyan volt, mintha egy óriási pofon után felébredtem volna, s csomó mindent, amit addig nem vettem észre, elkezdtem látni és megélni. Addig mindenen túl akartam lenni: utazáson, várakozáson, megígért interjún. Nagyon sok gőg és állandó elégedetlenség volt bennem. Pedig nem szabad lett volna így lennie, hiszen annyi mindent megkaptam az élettől – csomó mindent meg persze nem, de ez most mindegy. Azelőtt sok dühöngésem oka az volt, hogy mindenről azt hittem, csak velem történik meg, nem értettem mások vágyait vagy hiúságát. Mára megértettem: mindenkivel ugyanaz történik.

– Legfeljebb másként. A saját világa bohém vagy fegyelmezett?
– Igyekszem, hogy az utóbbi legyen. Ezért is haragudtam például mérhetetlenül magamra, hogy olyan sokáig rabja voltam a cigarettának, miközben tudtam, hogy tönkretesz. Napról-napra bűntudat gyötört emiatt, mire évekkel ezelőtt sikerült letenni. Abban, hogy a mindennapokban fegyelmezett vagyok, nagyon sokat segít a színház, hiszen este hét órakor testileg-lelkileg felkészülten ki kell állnom a színpadra. Ha nem lenne a színház, atomjaimra hullanék.

– Elege is lehet abból, hogy a színház helyett az orvosszerepekről esik több szó, s nem Lear Királyról. Pedig vélhetően a Kossuth-díjat sem csak a Szomszédokért kapta.
–  A tévés forgatás melléktevékenység volt, ahogyan a szinkron is csak néhány óra havonta, de ez jut el esténként milliókhoz, miközben az életemet betöltő színház csak százakhoz. De nincs ezzel baj. Az viszont máig vicces számomra, amikor engem „Kossuth-díjas színművészként” emlegetnek. Nekem a Kossuth-díjról a legendás klasszikusaink jutnak eszembe, s nem saját magam.

– Szerény, mint a testvére?
– Janina a legjobb ember, akivel valaha találkoztam, a jóságnak a legnemesebb, legvegytisztább értelmében. Benne megvan minden jó tulajdonság, ami a szüleinkben. Ez rám nem igaz.

– Önt folyamatosan figyelik, ezzel szemben egy patológus a napja nagy részét a mikroszkópjával tölti a laboratóriumban.
– Téved: Janina sokkal inkább szem előtt van a mindennapokban, mint én. Ha nincs próba, én napközben megtehetem, hogy elvonulok a világ elől, ő viszont egész nap az intézetben dolgozik, utána pedig összetartja a családot.

– Csak van valami, amit ki nem állhat benne.
– Túl sokat vállal magára. Lassítania kellene, de legalább egy asszisztenst felvennie. Féltem őt, hogy a fejére nőnek. Mindkettőnket egy folyamatos, irtózatosan erős megfelelési kényszer hajt, de én ezt talán önvédelemből már jobban el tudom távolítani magamtól. Janina nagyon sokat jelent nekem. Most tényleg mondjak rosszat róla? Gyerekként röhögtem a barátnőin és szerintem árulkodós is volt.

A cikk a Rákgyógyítás magazin 13. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

Kapcsolódó cikkek:
Testvérpár a tárgylemezen: Kulka Janina patológus és Kulka János színművész I. rész