Meg akartak gyógyulni a rákból, sikerült is nekik

Félelmetes a rák diagnózisával szembesülni, egyszerre tör rá az emberre hitetlenség, félelem, aggódás saját maga és szerettei iránt, míg egyik napot a remény, egy másikat a kétségbeesés uralja. A műtéti lábadozás, az egyre-másra sorra következő, testileg és lelkileg is megterhelő kezelések, a bizonytalanság közepette sokszor nehéz biztos pontokat találni. Cikksorozatunkat azzal bocsátjuk útjára, hogy biztos pontokat mutassunk, olyan nőket és férfiakat, akik végigcsinálták a rákellenes kezeléseket és ma jól vannak. Most három asszony meséli el történetét: egyikük méhnyakrákkal, másikuk kismedencei daganatokkal, a harmadik riportalanyunk pedig emlőrákkal vette fel a küzdelmet. Mindhárman nyerésre állnak.

Mihályi Imréné“Csak álltam a kórház harmadik emeleti ablakában, s az járt a fejemben, hogyan tudnék magamon és a családomon is gyorsan könnyíteni… Ekkor odajött hozzám egy nővérke és azt mondta: a főorvos úr beszélni szeretne velem. Behívott a szobájába, megmutatta azoknak a svájci professzoroknak a falon lévő fotóit, akiktől ő tanult, majd leültetett. Annyit mondott: hiába minden tudása és tapasztalata, hiába küzd ő értem, ha én nem hiszek a gyógyulásomban. Fülemben csengenek ma is a szavai: bízzak abban, hogy meg fogok gyógyulni. Amikor kijöttem, úgy éreztem, hogy megfordult velem a világ. Kimondtam: meg fogok gyógyulni, fel fogom nevelni a két gyermekemet! Ennek már több mint harminc éve.”

Mihályi Imréné 1981-ben, 32 évesen, egy 7 éves kisfiú és egy 3 éves kislány édesanyjaként szembesült először nőgyógyászati betegségével. Fogamzásgátlásként alkalmazott spirál felhelyezésekor vett észre az orvos egy méhszájsebet, ami ezt követően folyamatosan gondot okozott: vérzés vérzést követett, ám vérzéscsillapítókon túl más kezelés hónapokig nem történt, míg egyszer végül méhszájcsonkító operáció mellett döntöttek. Amikor megjött a szövettani lelet, a fiatalasszonyt Szolnokról rögtön a szegedi onkológiára irányították.

Mit keresek az onkológián?

– Akkoriban fogalmam sem volt arról, mit csinálnak egy onkológiai osztályon és én mit keresek ott. A betegtársak révén döbbentem rá: rákbeteg vagyok, méhnyakrákom van – jelzi Mihályi Imréné milyen szinten állt néhány évtizede a betegtájékoztatás. – Mindenesetre a legjobb kezekbe kerültem, megmentették az életem: más- fél hónapot töltöttem a klinikán, sugár- és kobalt kezeléseket kaptam, vérátömlesztésre is szükség volt. Azzal bocsátottak haza: majd az idő válaszol arra a kérdésre, meggyógyulok-e…

– Odahaza a gyereknevelés és az építkezés közepette nemigen volt időm a betegséggel foglalkozni. Szerencsére a műtét és az utókezelések után nem volt szükség több beavatkozásra: háromhavonta, majd egyre ritkábban jártam vissza kontrollra, közben zajlott körülöttem az élet – emlékezik vissza Mihályi Imréné, aki ma már négy unoka nagymamája.

– Már gyógyultnak mondhattam magam, amikor a kilencvenes évek közepén egy ismerősöm elhívott a helyi betegklubba. Ott döbbentem rá, mennyivel könnyebb lett volna a betegséggel megküzdenem, ha már akkor létezik olyan közösség, amely mögöttem áll. Az orvosoknak nincs idejük a lelki dolgokkal foglalkozni, pedig számomra is az egyik legnehezebb kihívás az volt, hogy nem volt kivel őszintén beszélnem a betegségemről, a félelmeimről, amelyeket csak az ért meg igazán, aki járt már hasonló cipőben. A szolnoki betegklubban egy összetartó baráti közösség alakult ki, mindenkit örömmel fogadunk: ha kell, segítjük egymást, amikor pedig minden rendben van, szó sem esik betegségről! Kirándulunk, programokat szervezünk, úszni és gyógytornára is a klub keretében járok. Én megtapasztaltam azt is, amikor legbelül egyedül voltam a gondjaimmal, így tudom: egészen más világot jelent, ha vannak körülöttem olyan emberek, akiknek nem kell semmi miatt sem magyarázkodni. Minden sorstársamat csak arra biztathatom: keresse meg a saját településén a többieket! – zárja gondolatait Mihályi Imréné.

Visszanyertem önmagam!

Antal Erzsébet“Sosem éreztem a súlyát annak, hogy rákom van. Hogy ez egy halálos betegség? Ha nem kezelik időben, a vakbélgyulladásba is bele lehet halni. Szerintem ez a betegség is olyan, mint sok más: idejében kezelni kell, s olykor foglalkozni kell vele, ami lehet persze fárasztó, megterhelő vagy egyenesen kikészítő, de olyan sokan végigcsinálták már. A legjobb megfeledkezni róla, s amíg lehet, élni az életünket.”

Antal Erzsébet 1988 óta küzdött a kismedencéjében rendszeresen kiújuló cisztákkal, amelyek közül néhány kifejezetten nagyra megnövekedett, olykor belső vérzéseket is okozott. Sok műtéten esett át, de a cisztikus elváltozások mindig kiújultak. Egy 2007-es részletes szövettan már nemcsak jóindulatú, hanem rosszindulatú sejteket is kimutatott, ezért az akkor elvégzett sokadik műtétet követően orvosilag indokoltnak látták a kemoterápiát is.

– Fél éven át kaptam háromhetente infúziókat. A fele hajam kihullott, amit fodrászként különösen rosszul viseltem. A kezelések utáni napokban ki voltam facsarva, a gyomrom és a fejem is nehezen vette be a gyógyszeradagokat, s mire jól éreztem volna magam, visszatért volna az étvágyam is, újra menni kellett. Megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor nem én uralom a testem, hanem a betegség és a gyógyszer egyszerre dolgozik bennem, s ennek a harcnak nekem kell a terhét viselnem. Ahogy telítődött a szervezetem, egyre nehezebben viseltem a kezeléseket, legszívesebben ki sem mozdultam volna otthonról, csak begubózva vártam volna, hogy teljenek a nappalok és az éjszakák. Csakhogy ehhez a családomnak is volt néhány szava! – eleveníti fel a történteket Antal Erzsébet.

– A családtagjaim, amikor fizikailag alkalmas voltam rá, állandóan húztak-vontak: mennem kellett velük bevásárolni, sőt egy este bejelentették, hogy indulunk a szomszédos kisvárosba bowlingozni. Ugyan abban a percben nekem nem ez volt minden vágyam, de utólag el kell ismernem: sokat tettek azért, hogy ne forduljak magamba. Amikor elindultunk otthonról, rendbe kellett szednem magam, ami jót tett, mert azzal hogy emberek vettek körül, nem tudtam állandóan önmagamban őrlődni – fogalmaz Antal Erzsébet. Hozzáteszi: az utolsó előtti kezelés előtt a férjével elmentek Erdélybe a rokonokhoz kirándulni. Bár a szemükben látta a megdöbbenést, amit megviselt arca láttán nemigen tudtak leplezni az ismerősök, de az itthonról való kiszakadás, a jó levegő, a természet szépségének látványa annyira feltöltötte energiával, hogy az utolsó kezelést már könnyen viselte, újabbakra pedig nem volt szükség. Azóta ismét meglátogatták az erdélyi rokonokat, akik immár örömmel nyugtázták: ismét a régi önmaga.

Lehet pozitív is a mérleg

Legéndi Veronika“Amikor kiderült az emlőrák, mondtam az orvosomnak: én nem akarok se műtétet, se kemót. Azt válaszolta: nem is kell. Először megörültem, de akkor folytatta a mondatát: legyek önző, s ne törődjek a családommal, hagyjam itt őket nyugodtan idő előtt. Ekkor határoztam el: végigcsinálom. Szavakba sem lehet önteni mit él át az ember, amikor a kezelések közepén úgy érzi, minden életerejét elszívták. A műtétek után rám három kemoterápia, harminc sugárkezelés, majd még három kemó várt. Nekem az segített, amikor át tudtam állítani a gondolkodásom: onnantól kezdve, hogy nem méregként, hanem a gyógyulásomat segítő gyógyszerként tekintettem a kezelésekre, értelmet kapott, sokkal elviselhetőbbé vált minden, csökkent a rosszullétem, az utolsó infúzió után pedig már egyáltalán nem volt panaszom.”

Legéndi Veronika 2001 októberében talált egy csomót a mellében, amiről kiderült, hogy mellrák: kérte, hogy a karácsonyt még tölthesse a gyerekeivel, majd rögtön az ünnepek után befeküdt a műtétre. Az operáció speciális volt, mert egyszerre műtötték mindkét mellét: ugyan daganat csak az egyikben volt, ám a tumor kioperálásával egy időben rekonstrukciós műtétet is végeztek, s az egészséges mellhez azért nyúltak hozzá, hogy a szimmetriát megőrizzék. Egy műtéti szövődménynek ugyan a következő időszakban panaszok és újabb operációk lettek a következményei, ám végül minden beavatkozáson túlesett. A hormongátló kezelés még éveken át folytatódott, ám ma már csak a rutin kontrollokra jár.

– A rosszulléteken túl az viselt meg leginkább, amikor kihullott a hajam. Egy nap azután a fiammal elmentünk és vettünk egy dögös parókát – mondja immár mosolyogva Legéndi Veronika, aki a betegségben új hivatásra lelt: ismerős betegekkel megalakította az Újjászületés Rehabilitációs Tánccsoportot, amely egyre ismertebb, a bővülő csapat nemrég már harmadik születésnapját ünnepelte.

Az Újjászületés Tánccsoport előadása– A legfiatalabb tagunk a harmincas évei elején jár, a legidősebb a hetvenhez közelít. Mindenki valamilyen rákbetegséggel küzdött vagy küzd jelenleg is, senki sem hivatásos táncos, senkinek nem kell, hogy feszélyezve érezze magát. Eleinte csak a magunk örömére jártunk össze, ma már időről-időre hívnak fellépni bennünket sorstársak klubjaiba vagy rendezvényeire is. Ezt azok a társaim is évezik, akik eleinte nem akartak fellépni, ami persze nem is kötelező. Barátnőm, Tánczosné Szabó Krisztina társadalmi munkában felvállalta, hogy koreográfiákat tanít nekünk, hetente egy, fellépések előtt hetente két alkalommal találkozunk a lányokkal. Beszélgetünk, táncolunk, nemrég egy videoklipet is forgattunk! – mondja lelkesen Legéndi Veronika.

Azzal fejezi be: számára a betegsége mérlege a megpróbáltatásokkal együtt is pozitív. “Más ember lettem, most élem az önmegvalósítás korát, hiszen a csapat ügyeit, próbáit, fellépéseit intézve olyan dologgal törődhetek, amiben én is, mások is örömet lelnek és ez fizikailag és érzelmileg is egyensúlyban tart.”

Várjuk az Ön történetét is! Ha már évek teltek el azóta, hogy rosszindulatú daganattal kezelték, úgy érzi túl van a betegségen, meggyógyult vagy a kórt sikerült krónikus betegséggé szelídíteni, s szívesen megosztaná saját tapasztalatait azokkal, akik az út elején járnak, írjon nekünk! Várjuk levelét a rakgyogyitas@gmail.com címen vagy hozzászólását a Rákgyógyítás Facebook oldalán.

Kapcsolódó cikkek:
Erőt ad a bajban a közös küzdelem
Betegtörténet: többfrontos harc a májrák ellen
Szacsvay László: humorral is a prosztatarák ellen
Bangó Margit: énekek a kórházi ágyon
Halász Judit és a mellrák: nem feledett életöröm
Nagy Bandó András: “Minden nap ajándék”
Csákányi Eszter: Elszakít vagy összeköt a betegség

A riport a Rákgyógyítás Magazin 20. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

 

Cimkék

Az alábbi cikkeket olvasta már?

Top