Pánikszerűen hívta Győri-Szabó Beáta az emlőcentrumot, amikor váladékozni kezdett az egyik mellbimbója. Ugyan az egy évvel korábbi mammográfia nem mutatott bajt és néhány hét múlva következett volna a menetrend szerinti kontrollvizsgálat is, úgy érezte, nem szabad addig várnia. A mammográfia ugyan ekkor is rendben találta, azonban a kiegészítő vizsgálatként elvégzett ultrahang már gyanúsnak jelezte az elváltozást, amit a szövettan igazolt is. Az ezek nyomán végzett MRI pedig már azt mutatta, hogy a daganat az egész jobb oldali emlőt átszőtte. Kiderült: a szűrés azért nem azonosította a tumort, mert Beátának az átlagosnál jóval mirigyesebb az emlőállománya, ami ugyan önmagában nem kóros, viszont nehezebben látja át az ilyen szöveteket a mammográfia. Ezért is hívták a szokásos két év helyett, évente kontrollra. Ráadásul nála egy olyan szerkezetű, közvetlenül a mellbimbó alatti részről kiinduló daganat alakult ki, ami egyébként is nehezebben fedezhető fel a rutin szűrés során.

Beáta ekkor épp sorsdöntő mérföldkőhöz érkezett az életében. Egy egészségügyi termékeket és gyógyszereket forgalmazó cégnél dolgozott jogász-közgazdász felsővezetőként, ám már évek óta szeretett volna váltani, valami egészen másba kezdeni. Végül elszánta magát és 2019. május végén kilépett. Júniusban megkapta a mellrák diagnózist. Felmondásakor már rég beteg lehetett, csak még nem volt tudatában…

Részesévé válni a gyógyulásnak

– Sorra sírva jöttek ki a nők előttem az onkoteam megbeszélésről, ahol mintegy féltucat szakorvos közölte velük a diagnózist és a kezelési javaslatot. Nekem nagy tárgyalási tapasztalatom van, de valószínűleg csak a felkészültségemen múlott, hogy erről a budapesti konzultációról én nem sírva jöttem ki. Ide én ugyanis már másodvéleményért mentem, ekkorra egy másik onkoteam ülésen már túl voltam. De ez a szituáció még így is egy érzelmileg borzasztóan megterhelő helyzet. Hiába mondják, hogy legyen partner a beteg: amíg odabent a szakmájukat gyakorló orvosoknak egy nap harminc „ítéletet” kell mondaniuk, a betegnek az egyetlen életéről van szó. Nagyon fontos lenne, hogy már ekkor legyen ott támaszt nyújtó onkopszichológus is, valamint hogy a beteget részletes információkkal lássák el – fogalmaz Beáta.

Azzal folytatja: „ha veszünk egy mosogatógépet, kapunk hozzá egy vaskos használati útmutatót. Ez lenne a minimum egy súlyos betegségnél is. Nekem a „200 kérdés – 200 válasz az emlőrákról” kötet volt az útmutatóm. Egy eligazodást segítő kiadványt, vagy annak az internetes elérhetőségét minden betegnek a kezébe kellene adni: ismerje meg és értse meg a betegségét, illetve hogy mit tehet és mit nem szabad tennie. Nem mindenkinek van erre igénye, de akinek igen, ők már ezáltal is a gyógyítás részesének éreznék magukat, ráadásul nem mindenféle ellenőrizetlen információt olvasnának össze az interneten.”

Küzdés a mellékhatásokkal

Nem volt kérdéses, hogy sürgős daganat-eltávolító műtétre van szükség. Beáta nem lamentált, mielőbbi operációt szeretett volna. „Nem tépelődtem, a legjobb megoldást kerestem.” A daganat és az emlőszövet eltávolításával egyidejűleg rögtön behelyezett a sebész egy szövettágító expandert is, amivel előkészítették a későbbi mell-helyreállító operációt. A szövettan hormonérzékeny, HER2-pozitív daganatot állapított meg. Ez azt jelentette, hogy kemoterápiára, HER2-gátló gyógyszerre, majd éveken át antihormon kezelésekre is szükség van.

– A kemoterápiával kapcsolatban kétségeim voltak. Az eszemmel megértettem, hogy általa csökkenthető a kiújulás kockázata, ha netán maradtak volna vissza még daganatsejtek, mikroáttétek, mégsem tudtam lélekben könnyen elfogadni annak tudatában, hogy a sebész eltávolította a teljes daganatot. A harmadik kemoterápiáig viszonylag simán mentek a dolgok, utána erősödtek fel nagyon a mellékhatások. Bevallom, hogy a hormonterápia mellékhatásai miatt időközben többször is felmerült bennem a kezelés abbahagyása. Úgy éreztem, hogy csapdába kerültem: vagy az életem lesz veszélyben, vagy az életminőségem. De nem adtam fel, majd mára megtanultam a mellékhatásokkal együtt élni. Mai tudásommal azt mondom: ha már akkor mellettem állt volna az a pszichológusi támogatás, amire később találtam rá, talán sokkal kevesebb mellékhatással átvészeltem volna a kezeléseket – elmélkedik Beáta.

Mankók a léleknek

Annak, hogy Beáta a beszélgetés során rendre visszakanyarodik a pszichológusokhoz, az a magyarázata, hogy megtapasztalta, milyen sok segítséget kaphat egy beteg a „lélek gyógyításához” értő szakembertől. „Bármilyen sokat köszönhetek a bajt felfedező radiológusnak, az életemet megmentő sebésznek és a betegségemet gyógyító onkológusnak, a kórházon túli élet újraépítésében a pszichológusra is szükségem volt.”

– A mellrák diagnózisa után a lendületem addig tartott ki, amíg a daganattól való megszabadulás feladatai, a kezelések tartottak. Amikor azt gondolhattam, hogy túl vagyok a nehezén és innen már csak jobb lesz, nálam akkor jött el az érzelmi összeomlás. Rám szakadt a veszteség, a gyász érzete, a szorongás. Ráadásul mire visszatérhettem volna a normális életbe, addigra a normális élet nem volt sehol: 2020 márciusát írtuk, az első teljes lezárás ekkor szakadt rá a világra. Kipihenhetetlen fáradtság és letargia lett úrrá rajtam, hogy voltak napok, amikor képtelen voltam felkelni az ágyból. Zombivá váltam. Olykor néhány napig felül tudtam kerekedni ezen, de utána megint nem láttam értelmét semminek. Tudtam, hogy pozitívan kellene gondolkodnom, de nem sikerült, amiatt pedig csak nőtt bennem a bűntudat, hogy a negatív gondolatokkal árthatok magamnak. A férjem egyre növekvő aggodalommal figyelte küzdelmemet, végül ő vette fel a kapcsolatot a debreceni klinikán működő pszichológiai szolgálattal – avat be érzelmi vívódásának részleteibe Beáta.

Egy pszichiáteri konzultációt követően ajánlottak számára egy pszichológust, akivel elkezdett egy egyéni terápiát és bekapcsolódott csoportfoglalkozásba is.

– Fél év kellett, hogy magamra találjak. Hihetetlenül sokat segített, hogy pszichológus foglalkozott velem. A csoportos tréning is új nézőpontokat hozott a gondolkodásomba, meg- tanultam másként viszonyulni a betegséghez és az életemhez. Korábban már tanultam relaxációs technikákat, amelyek a szorongást, az álmatlanságot, az önkínzó gondolatokat csökkentik, de képtelen voltam ellazulni, ebben a félelmek feloldását is segítő Simonton-tréning adott mentőövet. A megtapasztalt javulás nyomán csatlakoztam a debreceni Holnapom Egyesülethez, azóta minden fórumon hirdetem a betegtársaknak: ne féljenek segítséget kérni! A pszichológus érdemben tud könnyíteni a mindennapokon. Nemcsak a mellékhatásokkal könnyebb megküzdeni, hanem ennek nyomán nagyobb eséllyel sikerülhet az összes szükséges kezelést is felvenni.

Beáta ugyanilyen fontosnak tartja a betegtársak támogatását is. Erről azt mondja: „nekem a legnagyobb félelmem a kiújuláshoz kötődött, azt a véggel gondoltam egyenlőnek. Ám miután megtudtam, hogy a debreceni egyesület elnöke sem egyszer küzdött meg a rákkal, mert nála is kiújult a betegség, ettől megnyugodtam. Ugyanis ennek már több mint egy évtizede. Másodjára is ő győzött! Ha ez már több mint tíz évvel ezelőtt is lehetséges volt, akkor nekem miért ne sikerülhetne, ha mégis úgy adódna? Nem félnem, hanem élnem kell.”