– Biztos ebben az interjúban?
– Jaj, dehogyis. De ha sokat gondolkodom rajta, akkor lehet, hogy túlgondolom és nem vállalom.

– A megjelenésig meggondolhatja.
– Nem fogom. Ideje továbblépnem. Csináljuk!

– A rázósabb rész előtt melegítsünk be. Miért lett orvos?
– Kémiatanár szerettem volna lenni, de ez annyira ciki volt a magyar-történelem szakos középiskolai osztályomban, hogy inkább az orvosit választottam. Üllésen, egy Szeged melletti faluban nőttem fel. Anyukám a háziorvos mellett dolgozott körzeti nővérként, a családban volt ápolónő, műtősnő is. A hipó és fertőtlenítő illatú „kórházszag”, amitől sokan rosszul vannak, engem nagyon korán rabul ejtett.

– Biztosan nem onkológusként képzelte el magát tizenévesen.
– Sebész akartam lenni, mint nagyjából mindenki az elsőéves orvostanhallgatók között. Az első év végén ápolásgyakorlati helyet kellett választanunk, és a sebészeti túljelentkezés miatt oda csak a névsor eleje jutott be: nekem a Varga vezetéknévvel esélyem sem volt, pedig már előre leegyeztettem, melyik osztályra fogok menni. Nagyon dacos tudok lenni, ezért azt mondtam: akkor olyan osztályra megyek, ahova senki más nem akar. Így kerültem ide, ebbe a házba, az onkológia fekvőbeteg részlegére. Szerelem volt az első naptól kezdve: itt tanultam meg, hogy mi az onkológia és hogy nemcsak szikével lehet a betegeket gyógyítani.

– Ahhoz, hogy klinikai onkológus lehessen, előbb szükség volt egy másik szakorvosi végzettségre.
– Első szakképzésnek a sugárterápiát választottam, hogy itt maradhassak ebben a házban, ahol az onkológia is működik. 2016-ban lettem sugárterápiás szakorvos, majd 2020-ban klinikai onkológus. Vannak intézetek, ahol ez a két szakterület nagyon elkülönül egymástól, így ha egy onkológiai betegnek sugárkezelésre is szüksége van, azt más orvos, más helyen végzi. Ha valaki kizárólag onkológiával foglalkozik, akkor abban kétségtelenül nagyobb lesz a jártassága és több fajta tumortípust tud ellátni. Az én szakterületem szűkebb, kevesebb típusú betegséggel foglalkozom, viszont egy kézben tudom menedzselni a betegek onkológiai és sugárterápiás ellátását. Csodaként élem meg, hogy egyre több beteget tudunk meggyógyítani, vagy ha nem gyógyítható a betegség, akkor is hozzá tudjuk segíteni a betegeket ahhoz, hogy megérjenek fontos mérföldköveket, például az unokájuk születését. Akkora fejlődésnek vagyunk a részesei, ami egy varázslat: ha újrakezdeném is ezt választanám.

– Azért lenne része, amit kihagyna: jobban bevonódott az onkológiába, mint tervezte. Mint bárki tervezné.
– Bal oldali rosszindulatú fültőmirigy-daganatom alakult ki. A fültőmirigy, azaz a parotis a szánkban lévő három pár nyálmirigy közül a legnagyobb, az állkapocs mögötti árokban található. És nagyon ritkán fordul elő, hogy itt daganat alakuljon ki. 2020-ban a korcsoportomban az országban három nő kapott fültőmirigyrák diagnózist, az egyik én voltam.

– Hogyan derült ki?
– A tükörben arra lettem figyelmes, hogy nem szimmetrikusan mosolygok. Jobban megnézve azt láttam, hogy a bal szemöldököm sem úgy mozog mint a jobb és a bal szemem sem tudom úgy csukni, mint a jobbat. Rögtön szóltam a kollégáimnak, hogy szerintem agyvérzésem van. Egy nagyon aranyos kolléganő rám nézett és azt mondta: neked nem agyvérzésed van, hanem arcidegbénulásod, Bell-parézised. Ez legtöbbször teljesen egészséges embereknél, minden előzetes fájdalom vagy más tünet nélkül, hirtelen alakul ki, okozhatja huzat, légkondi, stressz, vírusfertőzés, szinte bármi. Ennek egy terápiája volt: vénásan, majd tablettában adott szteroid. A biztonság kedvéért azért kértem egy koponya MRI vizsgálatot, jártam neurológusnál és fül-orr-gégészeten, készült vírus szerológiai vizsgálat is, de sehol sem találtunk semmi kórosat. Mivel nem sokkal előtte váltam el, akkoriban csináltam munka mellett a második szakvizsgámat, mellette dolgoztam a PhD védésemen is, így más magyarázat híján abban maradtunk, hogy a stressz válthatta ki, és majd a szteroidtól elmúlik. Teltek a hetek és a hónapok, viszont nem lett jobb a helyzet, csak a szteroid mellékhatásait érzékeltem. Mivel akkor a COVID miatt már maszkban dolgoztunk, sem nekem, sem az engem naponta látó embereknek nem tűnt fel, hogy mennyit rosszabbodott a helyzet. A kozmetikusom, aki három hónap elteltével látott újra, ő figyelt fel rá: higgyem el, hogy valami nagyobb baj van az arcommal. Kontroll MRI-t kértem, ami már valóban kimutatta az ekkorra látható méretűvé nőtt daganatot, egy 3 centis tumort a fültőmirigyben.

– Gyakran közölt már diagnózist. A sajátját hogyan fogadta?
– Igazából kezdetben megkönnyebbüléssel. Örültem, hogy kiderült mi a bajom és hogy nem kell már tovább szteroidokat szednem, mert az egy ilyen kistermetű nőnek, mint én vagyok, nagyon megváltoztatja a formáját: sokat híztam, ez nagyon zavart. Annak is örültem, hogy bebizonyosodott: nem a stresszbe zakkantam bele. Talán ez bántott a legjobban, mert én magam egy olyan embernek tartottam, aki bírja a gyűrődést, és nem fért össze az önképemmel az, hogy a stressz miatt lebénuljak, ráadásul szó szerint. Ezért is nyugtatott meg, hogy a daganat képében megtaláltuk a szervi okot a háttérben.

– Furcsa dolgok nyugtatják meg.
– Onkológusként egy kis méretű daganatot nem gondolok olyan halálos elváltozásnak, amit ne tudnánk meggyógyítani, hiszen ezt tesszük nap mint nap. Ettől függetlenül a szüleimnek nem mertem megmondani, csak közvetlenül a műtét előtt. Akkor már nemcsak rájuk ijesztettem a diagnózissal, hanem a kész haditervvel is előállhattam, hogy lássák: a probléma tulajdonképpen meg van oldva.

– Egyértelmű volt, hogy mit kell tenni?
– Nem volt kérdés: azonnal műteni kellett. Párhuzamosan intéztem a saját kivizsgálásomat és igyekeztem gyorsan átadni a saját daganatos betegeimet a kollégáknak. A PET CT vizsgálat már 4 centisnek mérte a tumort, távoli áttét viszont nem látszódott. A daganat sebészi eltávolításában nem is volt semmi bizonytalanság. Viszont a fültőmirigyben ágaznak szét az idegszálak, innen futnak tovább a szem, az orr, a száj és a nyak irányába. És bár a fej-nyak sebészek nagyon ügyesek és tapasztaltak, próbálják megkímélni az arcidegeket, de egy fültőmirigyet kitöltő 4 centis daganat már annyira körbefonja a rajta keresztülfutó idegszálakat, hogy nem volt lehetőség ezek megmentésére. A fültőmiriggyel együtt a teljes bal oldali arcideget is ki kellett operálniuk ahhoz, hogy a tumort ki tudják venni. Bár nem erre számítottam, de ekkor még volt remény arra, hogy az arcom bénulása csak átmeneti lesz és az izmok újból működni fognak.

– Helyreállíthatónak ítélték?
– A sebészek a tumor kivétele után a fülem alatti idegekből rögtön „áthuzaloztak” az eltávolított idegek pótlására más idegszálakat, ezek új arcidegként működhettek volna. De sajnos a műtéti szövettan a ritka daganattípuson belül is egy még ritkábban előforduló, agresszív altípust mutatott ki, ráadásul az egyik nyirokcsomóban is igazolódott áttét. Emiatt sugárterápiára is szükség volt, hogy csökkentsük a kiújulás kockázatát. Egy frissen beültetett, gyógyulófélben lévő kis ideg viszont nem bírja ki a sugárterápiás megterhelést, így ez az idegi helyreállítás nem sikerült.

– Részt vett a sugárterápiás terv kialakításában?
– Meg sem néztem. Tudtam, hogy a legtapasztaltabb kollégák a legjobb tudásuk szerint tervezik meg a besugárzási mezőt és védik a környező szöveteket. Átültem a beteg-oldalra és rájuk bíztam magam.

– A műtéttel és a sugárterápiával lezárult a kezelés?
– Az onkológiai gyógyító része igen, mert ez a daganattípus a kemoterápiára nem érzékeny, így a műtéttel és a sugárral mindent megtettünk, amit lehetett. Csak hát itt maradtam egy félig lebénult arccal. Ez volt az ára annak, hogy megmentsék az életem. Gyógytornára, logopédushoz, fizioterápiára jártam. Mivel az idegek révén nem tudtam, ezért elektródák által keltett elektromos impulzusokkal mozgattuk az arcizmokat, hogy ne sorvadjanak el. Két rehabilitációs műtét történt, ami idegpótlást, izompótlást célzott.

Majd 2022 nyarán jött a mélypont: egy átfogó idegsebészeti állapotfelmérésből kiderült, hogy sem az arcizomban, sem az arcidegben nincs továbbra sem semmiféle mozgás. Egy bécsi idegsebész professzor is megvizsgált és azt mondta: nincs tovább értelme újabb ideg- vagy izombeültetésekkel próbálkozni, legfeljebb plasztikai műtétekkel javíthatunk még az esztétikán. Egészen eddig a pontig én bíztam abban, hogy ez az állapot csak átmeneti. Akkor döbbentem rá arra, hogy ebből a betegségből én már többet sosem fogok nyomtalanul meggyógyulni. Addig vitt a lendületem és a javulásba vetett remény, de ott elfogyott. Ez volt az a pont, amikor segítséget kértem pszichiátertől is.

2018-ban a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság díjátadóján

– Mivel volt a legnehezebb megküzdeni?
– Nemcsak a női hiúságomnak fájt, ami velem történt: nagyon féltem attól is, hogy véget ér a pályafutásom. Én ugyanis nagyon szerettem előadásokat is tartani, hiszen már kémiatanár is ezért akartam lenni. A diagnózis előtt nem sokkal megnyertem a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság kongresszusának előadói versenyét, év elején pedig Stockholmban vehettem részt egy angol nyelvű előadói kurzuson. Az angol közszolgálati médium, a BBC munkatársai is megdicsértek, sőt meghívtak egy novemberi következő alkalomra, amire lelkesen készültem, de a műtét miatt már nem mehettem el. Ez nagyon fájt. Addig azt éreztem, hogy a gyógyításon túl helyem van a pódiumon is. De ki hív egy eltorzult arcú doktort előadónak? Sőt, attól is tartottam, hogy a betegeim egy része majd másik orvost kér, ha meglát. A COVID nekem feloldozást adott, hiszen maszkban kellett járni, így a klinikán a betegek elől egészen 2023 májusáig eltakarhattam az arcom, az orvostanhallgatóknak az online szemináriumi foglalkozást pedig kamera nélkül tarthattam meg. Amikor kihirdették, hogy immár a kórházban sem kell maszkot hordani, én két napig ki sem mozdultam otthonról. El kellett döntenem, hogy most hogyan tovább? Nem lehetett tovább rejtőzködni.

– Hány betege kért másik orvost?
– Senki sem. De azért még a napokban is kaptam olyan megjegyzést, ami után elbujdokoltam volna. Előadni viszont újra hívnak, sőt a kamerát is bekapcsolom már. El kell fogadnom azt, amilyen vagyok: nem tehetek róla, ezért nincs is miért szégyenkeznem. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint eszerint élni. A kontroll-vizsgálatok is immár negyedévről félévre ritkultak, bár ez inkább szorongást okozott egyelőre bennem, mint felszabadultságot. Szerintem lesznek még kisebb műtéteim, esetleg amikor feltalálják a robotalapú arcizom-mozgatást, arra benevezek, addig pedig próbálom karbantartani azt, ami van. Lassacskán újra a helyemen vagyok, ott ahol három évvel ezelőtt voltam. A képeken viszont még szörnyen nézek ki, ezért fotózni nem engedem magam.

– Ez egy szörnyen rossz végszó. Nálunk még egyetlen interjú sem jelent meg fotó nélkül. Ha megígérem, hogy nem lesz szörnyű? A képek alapján nem is fogják majd érteni, hogy miről beszéltünk eddig.
– Kötve hiszem, de jól van, csináljuk! Ezzel a végszóval elégedett?

Az interjú a Rákgyógyítás Magazin 59. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével, az Alapítvány a Daganatos Betegek Gyógyításáért és Rehabilitációjáért kiadásában megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, terápiás lehetőségek, mellékhatások csökkentése, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, példaadó betegtörténetek.