Zdolik Krisztina 31 éves volt, amikor kitapintott a jobb mellékben egy furcsa elváltozást. Nőgyógyászhoz fordult, ám a szakorvos nem gondolta súlyosnak vagy sürgősnek a csomót, így akkor nem történt részletesebb kivizsgálás. Az elváltozás viszont hamar fájdalmassá vált, így Krisztina mégiscsak felkeresett egy másik szakorvost, aki immár végigvitte az ultrahangon, majd citológián és biopszián. Az első alkalommal februárban észlelt csomóról augusztusban mondták ki, hogy 3-as stádiumú rosszindulatú daganat.

– Az orvos azonnali melleltávolító műtétet javasolt. Nem mondtam rá rögtön igent. Ezt a betegséget én akkor automatikusan a halállal azonosítottam. Zsongott a fejemben az orvosi, a családi, a baráti sürgetés, hogy lépjek minél hamarabb. Annyi impulzus ért hirtelen és olyan sokként éltem meg azt, hogy az egyik testrészemet el akarják távolítani, hogy egy ekkora, sorsfordító beavatkozás előtt szükségem volt időre, hogy átgondolhassam mi történt és mi fog történni velem. Kiléptem a világból: kikapcsoltam a telefonomat és elvonultam három hétre gondolkodni Dobogókőre, ahol önkéntes munkát végeztem. Ott meg tudtam nyugodni és azzal a meggyőződéssel jöttem haza, hogy akkor ez az én utam, ez az én sorsom: szeptember végén jelentkeztem a kórházban a műtétre – eleveníti fel Krisztina.

Kockázatok és mellékhatások

– Próbáltam rákészülni lelkileg arra, hogy mit fogok műtét után látni a tükörben. Erre persze nem lehet igazából felkészülni, mert a megmásíthatatlan, kézzel fogható valóság fájdalmasabb, mint amit a képzelet alkot. Nem is másnap sikerült megbarátkoznom a helyzettel, beletelt több mint 1 évbe, amíg elfogadtam a testemen történt változást. Tartotta bennem a lelket, hogy az eltávolításkor egy szövettágító expander beültetésével rögtön elindult az előkészítése egy későbbi helyreállító operációnak is. Erre másfél évvel később, 2018 márciusában került sor: a plasztikai sebész nagyon szép munkát végzett, ez pedig nagyon sokat jelentett számomra a mindennapokban.

A daganateltávolító műtét után kemoterápiát és hormonterápiát is indokoltnak láttak annak érdekében, hogy csökkentsék a daganat kiújulásának a kockázatát. Krisztina viszont – a kapott szakorvosi tájékoztatások mellett – nem volt meggyőződve arról, hogy a kockázat statisztikailag kimutatható arányú csökkenése elegendő indok arra, hogy felvállalja a kezelések káros mellékhatásait, esetleges szövődményeit.

– Miután a daganatot kivették, a szövettan szerint az eltávolítás teljes mértékű volt, nem találtak érintett nyirokcsomót sem, én nem éreztem szükségét annak, hogy egy hosszas onkológiai kezelésnek tegyem ki magam. Kértem onkológiai másodvéleményt is. Tudtam, hogy segíteni akarnak az orvosok, voltak erős vitáink, az akár súlyos mellékhatásokkal járó kezelésekről viszont végül nem tudtak meggyőzni. Sem a kemoterápiát, sem a hormonkezelést nem vállaltam, utóbbit azért sem, mert rövidtávon gyermekvállalásban gondolkoztam – eleveníti fel akkori döntésének hátterét Krisztina.

A későbbi fejlemények fényében ma azt mondja: „Tisztában voltam vele, hogy a BRCA2-pozitív génmutáció egy olyan genetikai jellemző, ami megemeli a daganat újbóli megjelenésének és a daganatkiújulásnak a kockázatát, illetve a későbbi nőgyógyászati daganat rizikóját. Erről kaptam tájékoztatást. Nem zárom ki, hogy esetleg elhangzott az az információ is, hogy áttétek képződhetnek máshol a szervezetben, de abban az állapotomban én mentem a magam feje után, leginkább csak azt hallva meg, ami az én álláspontomat erősítette. Ellenben azt sem zárom ki, hogy az áttétképződés kockázatának részletezése az orvosok részéről is nagyobb hangsúlyt kaphatott volna, amikor a gyógyszeres terápiák mellett érveltek.”
Akkoriban a genetikai vizsgálat eredményére és a műtét sikerességére alapozva arra gondolt: ha netán lesz újból daganata, az legfeljebb a másik mellében alakulhat ki, az pedig úgyis ellenőrzés alatt lesz a rendszeres kontrollvizsgálatok révén, ezért az onkológiai kezelések nélkül is biztonságban érezte magát.

Felszabadulás és sokk

Egymással párhuzamosan sok fronton állt és áll helyt mind a mai napig. Ügyvezető asszisztensként egy vendéglátóipari egységeket és benzinkutakat üzemeltető vállalkozásnál dolgozik, emellett az egyik legnagyobb szálláskereső oldalnak is a munkatársa, elhivatottságból és szerelemből pedig a Magyar Turista Egyesület alelnöke.

„Én nem gondoltam volna, hogy a melleltávolító műtétet követően nekem még bármi bajom lehet. Ahogyan előírták, jártam a kontrollvizsgálatokra: mammográfia, ultrahang, mellkasröntgen, MRI, laborvizsgálatok, nőgyógyászati vizsgálatok rendszeresen, illetve voltam CT-n és csontizotóp vizsgálaton is a műtét utáni évben egy alkalommal. Ezek mind azt mutatták, hogy jól döntöttem, minden rendben van, nincs bajom, megszabadultam a betegségtől” – emlékezik vissza Krisztina.

2021. októberben kezdett fájni a lába, ám előtte egy nagyobb túrán vett részt, így a panaszt annak tulajdonította. Az ortopédiai szakrendelésen izomlazítót és fájdalomcsillapítót írtak fel, ám azok csak ideig-óráig hatottak. A fájdalom nem múlt, így visszament az ortopédiára: a röntgen érdemlegeset nem mutatott, a szakorvos pedig egyéb képalkotó vizsgálatot akkor még nem javasolt.

2021. novemberben az emlőrák kontrollon ez nem került szóba, mert épp nyugvó fázisban voltak akkor a lábfájdalmak, viszont a tumormarker értékek megemelkedtek, ezért a kezelőorvos CT kontrollt kért. Erre ekkor 2022. májusi időpontot adtak volna, ám ígérték, hogy visszahívják, ha van korábbi lehetőség. Időközben a kezelőorvosa munkahelyet váltott, ezért átadta az anyagát az utódjának, azonban az átszervezés közepette végül nem keresték májusnál korábbi CT időponttal, illetve többszöri próbálkozás ellenére sem tudta elérni a kórházat telefonon.

– Decemberben már talpig kisugárzó fájdalmat éreztem a jobb lábamban. 2022 januárjában a traumatológián is megvizsgáltak, végül február közepén sikerült egy MRI vizsgálatra bekerülnöm. Ott annyit írtak, hogy másodlagos folyamatra utaló jeleket észlelnek, ezért csontizotóp vizsgálatot javasoltak. Bennem még ekkor sem tudatosult, hogy a másodlagos vagy szekunder folyamat áttétet jelöl. A csontizotóp vizsgálat során azt láttam a monitoron, hogy világítok, mint egy neonlámpa. A szöveges leletet azonban nem olvastam el. Akkor már éreztem, hogy baj van, és nem akartam ezzel a lelki fájdalommal ugyanúgy egyedül szembesülni, ahogyan ez a melldaganat első közlésekor történt. Két napig nem néztem meg az eredményt, majd hazautaztam Békéscsabára, hogy édesanyámmal együtt olvassuk el mi áll benne. Három és fél órás sírás következett.

Mire jut idő?

Több gócú csontáttétet mutatott ki a csontizotóp. Ezt követően Krisztina, a március eleji – baráti segítséggel megsürgetett – CT vizsgálat eredményét sem olvasta el egyedül: amikor belelesett és látta milyen hosszú szöveg áll benne, már semmi jóra nem számított. Az új, választott szakorvosától hallotta: a képalkotó vizsgálat a szervezete más részeiben is áttéteket mutatott ki.

– Az első gondolatom az volt, ha a Jóisten ennyire azt akarja, hogy elmenjek, akkor én mit küzdjek ellene? Erre az egyik barátnőm megrázott és azt kérdezte: „mit veszíthetsz azzal, ha nem adod fel?” Ennek hatására „Nem adom fel” néven létrehoztam egy zárt Facebook-csoportot a barátaimmal és elhatároztam, hogy másodjára is szembe nézek mindennel, és azért is tartalmas életem lesz.

– Az orvoshoz az első kérdésem az volt, hogy mikor fogok meghalni? Kértem, hogy nyugodtan mondja meg, hogy mi lesz: képes vagyok megbirkózni az információval, sokkal inkább, minthogy ne tudjak bármit, ami engem érint. De nem kaptam tőle konkrét választ, talán nincs is. Azt mondta, hogy meggyógyítani nem tud, de orvosilag onkológiai gyógyszeres kezelés révén biztosíthat egy viszonylag jó életminőséget. Ennek a tartóssága attól függ, milyen hosszan és milyen mértékben sikerül visszafogni a folyamatot. Ekkor már mankóval jártam, súlyos fájdalmakkal. Kaptam két tablettát és havi egy infúziós kezelést, ezeknek köszönhetően – öt hónap fájdalommal teli szenvedés után – két és fél héttel a kezelés megkezdését követően elkezdtem mankó nélkül közlekedni, majd egy hétre rá már nem éreztem fájdalmat, nem volt szükségem fájdalomcsillapítóra sem. Április 13-án végleg letettem a mankót.

Kényszerek nélkül

– Elfogadtam, hogy nincs vesztenivalóm, ezzel pedig alapvetően változtak meg a napjaim. Egy beteg emberhez máshogyan áll hozzá a környezete. Már a betegség „első felvonása” idején megtapasztaltam, mennyi stresszt levettek rólam azért, hogy a gyógyulásomat támogassák. Akkor is, ahogyan most is mindenféle segítséget és támogatást megkaptam a családomtól, a barátaimtól, a munkahelyemtől és az akkoriban megismert emberektől. Most ezt még hatványozottabban élem meg. Sokkal érzékenyebben, elfogadóbban viszonyulnak hozzám. Nemcsak a munkában, hanem a mindennapokban, a szabadidőmben, az emberekkel való kapcsolataimban egy olyan fokú stressznélküliséget és szabadságot élek meg, amire mindenkinek szüksége lenne betegség nélkül is, de ez sajnos csak ritkán adatik meg. Nem kell magyarázkodnom, nem kell megfelelnem senkinek. Most, hogy a statisztikai kimutatások alapján talán korlátos az időm, megélem azt, hogy van több lehetőségem és több időm arra, amit én szeretnék csinálni.

Az életből sosem elég!

– Nem foglalkozom többet a betegséggel, mint amennyit muszáj. Ma már a mindennapok része, hogy nincs holnap, de nem siratom magam, arra sajnálom az időt. Most, hogy kiújult ez a betegség, mindenféle kaput kinyitva élem az álmaimat, amikor jól vagyok és lehetőségem van rá. Ismerem, érzem a határaimat, ami között mozoghatok: nem most fogok ejtőernyőzni, ugyanis az valószínű nem tenne jót a csontjaimnak, de azt hiszem ez korábban sem volt a listámon. Minden szabadságom megvan, hogy úgy éljek, ahogyan szeretnék. Jól tudom magam érezni, és ebbe nem tud belefonódni úgy a halál gondolata, hogy elvegye a kedvem a mindennapi szép élményektől, megélt jó érzésektől.

– Még januárban, a születésnapomon vettem repülőjegyet Barcelonába. Eszembe jutott, hogy esetleg nem épülök fel addigra, de a küzdelem erősebb volt: még picit bicegve, mankóval is nekivágtam az útnak, ahol az egyik barátnőm végig támogatott. A csontáttétek miatt nem mászok most hegyeket, pedig mindenem a természet és a túrázás, de voltam kirándulni sík terepen és elmegyek újra, amikor csak tehetem. Egy nagyon régi barátommal megjártuk Baselt és Németországot, teli kalandokkal. Testvéremmel és keresztlányommal Párizsba készülünk, keresztlányomat ezzel az utazással leptük meg ballagására. Olaszországot legszívesebben vonattal szelném át, azt gondolom, ennek is eljön az ideje. Sok Kéktúra-szakasz hiányzik még és Spanyolországba is jó lenne visszamenni a korábban elkezdett El Camino zarándokutat befejezni.

– Minden egyes napom, ami fájdalom és betegségtudat nélkül telik, ajándék, amit nem szabad elpazarolni: ki kell használni, tartalommal és szeretettel megtölteni. Akik aggódnak értem, olykor megkérdezik tőlem: „nem lesz ez sok?” De már hogy lehetne sok!? Az életből sosem elég. És én most élek.