Betegek végstádiumban: út a hospice segítésig

Fiatal hölgy az utolsó útjukra indulók „főbábája”: a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület őt választotta elnökének. Schaffer Judit félt az orvosoktól, a kórháznak a szagát se bírta, és mi lett belőle? Mivel a biológia és a mozgás érdekelte, és rá tudta magát beszélni, hogy a gyógytornászság nem is annyira egészségügy, ez lett az első mestersége. Persze, hogy becsapódott ” de jól. Pár év kórházi munka után szervezett egy ápolási szolgálatot; akkoriban a gyógytorna ennek a részévé vált. Készített saját munkamódszert, ehhez dokumentációt, amin kapva-kaptak a kollégák is. Így indult a karrierje.

Schaffer Judit, fotó: www.nol.hu, Reviczky Zsolt– Kezdtem kicsit nyüzsögni, végül a Magyar Gyógytornászok Társaságának lettem a “járási” vezetője. Ha megválasztottak, tanulni kell: elvégeztem az egészségügyi menedzser szakot is. Aztán piszkáltak, hogy lehet valakinek ápolási szolgálata, ha nincs ápolói végzettsége? Kényszerből megszereztem, és ennek is köszönhetem, hogy májusban a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület vezetője lettem. (A palliatív az életvégi ellátás egészségügyi neve, ugyanaz, mint a hospice, de az utóbbi mozgalom is.) Az otthoni szakápolással, az otthoni rehabilitációval foglalkozva valahogy jött a hospice kihívás, és beleugrottam. Mindig érdekelt szakmánk lelki vonatkozása, rá is jöttem, ez sokkal több annál, mint amire gondoltam. Gyógytornászként van egy hatórás állásom a százhalombattai rendelőintézetben, de szenvedéllyé a hospice vált – szól a Népszabadság riportja.

Megtudom, hogy a hozzátartozóval nehezebb bánni, mint a haldoklóval. Úgy gondolja, az ő lelki terhük nagyobb. A haldokló is bejárja a maga útját, ők segítik, hogy méltósággal tegye. Sokszor az utolsó pillanatig eljátssza a beteg és a hozzátartozó is, hogy van még remény, hallgatnak a halálos betegségről.

– Pedig meggyógyítani már nem lehet, és mi a reménytelenségbe viszünk egy kis reményt, jobb minőségi életet nyújtunk a számukra, valamilyen kínzó tünettől, fájdalomtól, hányingertől megszabadítjuk. Az utolsó időszakban a beteg gyakran elszigetelődik, a barátok, de még a távolabbi családtagok is félnek meglátogatni, holott rengeteget számít, ha érzi, vannak, akik még mellette állnak. Ha el tudjuk érni, hogy ne egy befüggönyözött szobában hagyják egyedül, az jó. Minden segítő szakma csúcsa, ha olyankor tud valakin lendíteni, amikor ő is azt hiszi, hogy már nem lehet.

– Judit, nekem az onkológián szólt az orvos, hogy éjszaka meghal az édesanyám. Maradni nem lehetett, de nem hoztam el. Ezt nem bocsátom meg magamnak, még ha ő küldött is!

– Ha elküldte, meg akarta kímélni attól, hogy lássa az elmúlását. Neki ez volt a fontos. Nem biztos, hogy megélte volna, hogy hazaérjenek.

– Köszönöm a vigaszt!

– Úgy gondolom, mindig az ő kérésüket kell tiszteletben tartani. Gyakori, hogy a hozzátartozó ott ül a beteg mellett, és az abban a pillanatban hal meg, mikor kilép egy percre, utána furdalja a lelkiismeret. A hozzátartozók érzései és a kérései sokszor nem egyeznek a betegével. Nekünk őt kell tiszteletben tartani, és rávenni az övéit, hogy ezek az utolsó, teljesíthető óhajok.

Megerősíti, amit sejtettem, talán olvastam is, hogy a vallásos emberek könnyebben elfogadják a sorsukat. Juditnak még nem volt része csodában: senki sem fordult vissza az utolsó állomásról. Az gyakori, hogy pár hónap hátralévő időt mond neki az orvos, amit lényegesen túlél. Bár az állapotuk már olyan súlyos, hogy látni, csak napok lehetnek hátra, de egy családi eseményt, az unoka születését, vagy akár a karácsonyt, és ha hónapokkal odébb van is, képes kivárni: ez erőt ad az élethez. Egy betegük télen azt mondta, szeretné látni, hogy kivirágzik a cseresznyefa, ami az ablaka alatt állt. Egy bácsi, az ötvenedik házassági évfordulójukra készült, nyulat vágatott… Enni nem tudott már belőle, másnap meghalt. Judit hisz abban, hogy magunk választjuk meg a halálunk időpontját.

– A mi labilis társadalmunkban, mintha a halál sem érezné jól magát!

– Ez az utolsó száz év termése. Régen a haldoklásnak, a temetésnek ceremóniája volt. Összehívták a családot a végrendelkezésre, az utolsó kenetre. Aztán az egészet bevittük a kórházba, ami se a hozzátartozónak, se a betegnek, se az erre alkalmatlan egészségügyi rendszernek nem jó. Dolgozunk azon, hogy ismét vissza tudjuk helyezni a családba. Diák önkéntesi programunk célja a haláltabu oldása. A gyerekeknek igen sok kérdése van, sokkal nyitottabbak és kíváncsiak is. Sok feszültség adódik abból, hogy nem mernek kérdezni, ha kérdeznek, nem mernek nekik válaszolni, temetésre nem viszik el a gyerekeket, holott ez az élet egyik természetes velejárója. Ezt erősítendő rendezzük meg minden évben a hospice-világnapot, az idén Budapesten október 8-án a Gödörben. A művészetek és a zene erejével próbálunk mozdítani az előítéleteken. Az emberek tartanak attól, hogy elmenjenek az utolsó időszakban segíteni valakin. De nemcsak beteg mellett lehet a hospice mozgalmon lendíteni, hanem ki mivel tud. Például ön azzal, hogy ír róla, a kollégái azzal, hogy közlik, a művészek a fellépésükkel, a gyerekek azzal, hogy plakátot és logót terveznek. Jó ügyért dolgozunk! – Lobog, én meg lerángatom a földre:

– Hány éves korától vinné el a gyereket temetésre?

– Keresztelőn, esküvőn ott a karon ülő is. Kiskoromban a nagymamámmal sokat voltam temetőben. Ő a férje sírját ápolta, én gesztenyét szedtem, játszottam, de lehetett a sírnál kicsit kapirgálni a kisgereblyével… A gyerekben még nincs félelem, azt a felnőttek plántálják belé. Könnyebben megérti, hogy valaki elment, mostantól itt a helye, ide jövünk meglátogatni virággal, mintha azt mondjuk, hogy elaludt és nem ébred fel többé, mert akkor fél, ha elalszik, ő sem ébred fel. A tudatlanság, meg a féligazság félelmet szül.

Röghöz kötött észjárásom arra is kíváncsi, meg lehet-e ebből élni? Judit cégében már huszonhárman vannak (ápoló, gyógytornász, mentálhigiénikus, orvos, szociális munkás, önkéntesek). De mivel nemhogy a betegek, itt-ott a családorvosok sem igen tudnak arról, hogy ilyen szolgáltatás létezik, “jár”, folyamatosan rázniuk kell a kolompot, hogy itt vannak, hogy az otthoni rehabilitáció és a hospice ellátás nagyjából az egész országban elérhető.

A teljes írás a Népszabadság oldalán olvasható.

Kapcsolódó cikkek:
Végstádium és vallásosság orvosi szemszögből
Ki miben hisz? Mi értelme a betegségnek?
Mennyit ér egy élet? És mennyit tudunk adni érte?
Hospice: segítség végstádiumban
A magányos haldoklás ellen küzdenek
Ahogyan az életre, a búcsúra is készülni kell
Hospice világnap Kulka Jánossal és a Kalákával

Cimkék

Az alábbi cikkeket olvasta már?

Top