Csákányi Eszter 1973-ban szerződött a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz, 1992-től a budapesti Katona József Színház, 2002-től a Krétakör tagja, utóbbi társulat feloszlása óta szabadúszó. Tehetségét, sokoldalúságát és az állandó megújulásra való képességét számos szakmai és állami díjjal elismerték, Kossuth-díjas, Érdemes művész. Jelenleg többek között játszik a Nemzeti Színházban, Parti Nagy Lajos A hét asszonya című darabjában hét asszonyt alakít egymaga, Kulka Jánossal közösen pedig egy lírai-zenés estet állítottak össze. Csákányi László az ország egyik legnépszerűbb színésze volt: sok színházban játszott, legtöbben a televízióból ismerték, habitusa, víg kedélye, öniróniája és dalai miatt sokan szerették. Hangjára felkapják a fiatalabbak is a fejüket: a kőkorszaki Frédi éppúgy az ő hangján ordítozott Vilmával, mint az öreg király Süsüvel vagy Döbrögi Lúdas Matyival, ő kölcsönözte orgánumát Mikrobinak és Vuk nevelőapjának, az öreg Karaknak is. Önmaga minden bizonnyal nem szinkronszerepeit sorolná első helyen, ám e rajzfilmek révén még generációkhoz fog szólni a jövőben is.

– Hányszor halt meg?
– Rengetegszer. Ibsen egyik drámájában például a címszereplő Peer Gynt anyja, egy özvegy parasztasszony bőrében, Kárpáti Péter Akárki című darabjában pedig egy végzetes tüdőbetegsége miatt életével számot vető negyvenes ingatlanügynökként. Egy jó, és jól megrendezett darabban ez lelkileg felemelő érzés. Ám a sokszor felidézett élethelyzet ellenére valójában fogalmam sincs arról, hogy igazából miként reagálnék. A valóság komorabb és csak nagyon ritkán költői.

– Ez is az oka annak, hogy igyekszünk nem beszélni ezekről a kérdésekről, pedig nincs még egy olyan dolog a világon, ami ennyire egyformán érintene minden embert.
– Tanulhatnánk a gyerekektől: számukra még sok dolog természetes, aminek annak is kellene maradnia, csak fokozatosan beléjük neveljük a saját gátlásosságunkat és zárkózottságunkat. Bennük még megvan az a képesség, hogy őszintén, a hallgatóságra való tekintet nélkül kimondják azt, amire gondolnak, megkérdezzék, ami foglalkoztatja őket. Mi felnőttek viszont inkább hallgatunk, minden körülmények között erősnek mutatkozunk, s erre olyan kínosan ügyelünk, hogy ez felemészti az energiákat, amiket másra is fordíthatnánk. Elmondhatok egy történetet egy temetésről?

– Nincsenek tabutémák.
– Egyszer egy nagyon szép gyászszertartáson vettem részt, ahol egy kedves ismerőst, egy idős bácsit búcsúztattunk. A temetésen ott volt a kisunokája is, akit a szülei mindig elvittek látogatni a beteg nagypapához, akitől még életében közösen el is búcsúztak. Odahaza intelligensen és komolyan elmagyarázták a fiúnak mi és miért történik. A gyászbeszéd végén, amikor a sírt elkezdték betakarni, a kisfiú is ott állt, s egyszer csak jól hallhatóan azt mondta: „Viszontlátásra!” Egy pillanatra megállt az idő. Finom mosoly suhant át az arcokon. A csendet megtörő őszinte gyerekhang egy másodperc alatt mindent a helyére tett.

– Nemcsak színházban, hanem azon kívül is sok tapasztalatot szerzett abban, miként szembesül valaki egy súlyos betegséggel és mit tud segíteni ilyenkor a családja?
– A tapasztalatok legfeljebb arra jók, hogy tudjam: erre általánosságban nem lehet válaszolni. Rákbeteg nagymamám hihetetlen erővel és tartással csinálta végig a terápiákat, s amikor az utolsó kezelést követően érte mentünk a kórházba, már az ágyán ülve, felöltözve, útra készen várt bennünket. Hozzá hasonlóan édesanyám is rendkívül szemérmes volt: semmit nem tudtunk arról mit érezhet. Nála mellrákot fedeztek fel, amit nem engedett idejében megműteni. Bár ez már több mint huszonöt évvel ezelőtt történt, akkor is segíthettek volna korábban az orvosok, ma pedig az ő akkori betegsége időben kezelve talán már nem is számítana olyan súlyos kórnak. Próbáltunk vele erről beszélni, hibának tartottuk a döntését, ám ebben bennünket nem tekintett partnernek: magába zárkózott, soha nem beszélt a betegségről, s mintha tudatosan igyekezett volna elidegeníteni magától. Úgy érezte, hogy nagy szégyen, ami vele történt, és senki nem tudta meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Apám egészen másként viszonyult a saját betegségéhez, ezzel együtt pedig hozzánk is: ő sokkal nyitottabb volt.

– Pedig a férfiakra mondják, hogy nem beszélnek az érzelmeikről.
– Apám sem ezt tette, nem vált érzelgőssé, sokkal inkább mondanám őt bölcsnek: úgy tekintett a gyomorrákra mint egy kellemetlen, olykor fájdalmas nyavalyára, amit el kell viselni, s békességben együtt élni vele. A daganat megoperálásába nem egyezett bele, hiába próbáltuk rábeszélni, nem engedett. Viszont megindokolta, hogy miért határozott így, amit megértettem, végül elfogadtam és a családdal igyekeztünk támogatni a döntésében. Ekkor hetven éves volt, s azért félt a műtéttől, mert minél később akart a mindennapok szintjén beteggé válni, bár tisztában volt azzal, hogy így rövidebb lesz az élete. Szerencsére viszonylag jól viselte a kórt, a tünetei nem tették tönkre a minden- napokat, betegsége másfél éve alatt csak az utolsó két-három hónapban esett ágynak és szorult ápolásra, előtte folyamatosan dolgozott, színpadon volt és filmezett is. Amiben tudtunk, igyekeztünk a kedvére tenni. Például Vas megyei gyermekkora ízeire vágyott, ezért hoztunk Szombathelyről málnaszörpöt, vagy nagyon szeretett tévét nézni, ezért vittünk be neki a kórházba egy készüléket. Nagyon sokat segített a megpróbáltatásokban, hogy humorral, nagyvonalúan szemlélte a világot. Amikor már nem viccelt és nem érdekelte a tévé, tudtuk, hogy elapadt az életösztöne és most már inkább befejezné. Így is tett nemsokára. Utoljára egyébként Koltai Róberttel forgatott a Sose halunk meg! című filmben.

– Többször elmondta, hogy amíg él, addig édesapja is élni fog, s a fél Kossuth-díját is neki ajánlotta.
–  A halála évében szerződtem Kaposvárról a fővárosi Katona József Színházba, ezért sokat együtt lehettünk. Minden nap várt rám, sokszor ellógtam hozzá a próbákról. Soha korábban nem kerültünk annyira közel egymáshoz mint azokban a hónapokban. Nagyon sokat beszélgettünk, szóba kerültek olyan dolgok is, amelyek régebben családi tabunak számítottak, s ez nagyon sokat jelentett mindkettőnknek. Hihetetlenül fontosnak tartom, hogy a család próbálja meg tiszteletben tartani a beteg érzéseit! Mindent meg kell tennünk a betegünkért, ám kell fogadni a vágyait, de akár a visszahúzódását is. Ha nem is értünk egyet vele, nem szabad ráerőltetnünk azt, amit mi érzünk és gondolunk, mert bármilyen közel állunk s hozzá, nem tudhatjuk, hogy mit érez legbelül, s az ő helyzetében mi nem ugyanúgy cselekednénk-e. Nem szabad megsértődni, ha valamit visszautasít vagy másképp akar. Türelemre, az elfogadás és a szeretet éreztetésére van szükség, mert ez később nem pótolható.

– Mennyire aggasztja szülei öröksége?
– Nem vagyok hipochonder típus. Persze van bennem némi félsz attól, vajon szüleim génjei mennyire munkálkodnak bennem, de napi szinten nem foglalkozom ezzel. A szűrésekre viszont eljárok, s erre biztatok másokat is. Macera időt szánni rá, s az emberben ösztönösen is van egyfajta tartás az orvosoktól, hiszen „mi van, ha találnak valamit, s akkor minden megváltozik?” Biztos vagyok benne, hogy sokakat ez a félelem tart távol, s én is emiatt szánom rá magam időről-időre nehezen. Az eszünkkel pedig tudjuk: ha netán baj van, az attól nem fog megszűnni, hogy nem veszünk róla tudomást, csak rosszabb lesz, mégis félünk szembesülni a rossz hírrel. Pedig a rák egyes típusai időben megfogva már nem súlyosabb betegségek mint egy erős tüdőgyulladás, ami szintén akkor lesz végzetes, ha későn kezelik. Szerencsére egyre több a meg- erősítő példa arra, hogy egy daganatos beteg is meggyógyulhat: egyik kollégámnál a közel-múltban egy általános kivizsgálás során prosztatadaganatot fedeztek fel. Végigcsinálta amit az orvosok tanácsoltak, s most ismét jól van, dolgozik, kontrollokra ugyan kell járnia, de bízunk abban, hogy végleg túl van rajta.

– Ha már a kollégákat említi: az ismert emberek egy része nyíltan kiáll és vállalja a betegséggel való küzdelmét, mások mereven elzárkóznak ettől. Ha a sors úgy hozná, melyik táborba tartozna?
– Nem tudom. Egy betegséggel küzdő színész vagy zenész nem művészként betegszik meg, hanem emberként. Ez mindenkinek az intim magánügye, amit senkin sem lehet számon kérni; személyiségfüggő, ki miként viszonyul hozzá, illetve milyen állapotba kerül. Viszont ha egy ismert embernek sikerül legyőznie a betegséget, erkölcsi kötelességnek tartom, hogy ezt elmondja másoknak is, s a nyilvánosság erejével erősítse meg azokat a betegeket és hozzátartozókat, akik épp akkor küzdenek. Akik ezt megteszik, ezzel nemcsak hitet adnak, hanem tesznek az emberi butaság és rosszindulat ellen is: sok faluban például a mai napig a család hétpecsétes titka egy daganatos betegség, mert félnek a megbélyegzéstől. Pedig a rák éppen akkora bűn mint a foggyökérgyulladás.

Az összeállítás a Rákgyógyítás magazin 6. számában jelent meg. Szerző: B. Papp László, Fotók: Szkárossy Zsuzsa és Nlcafe.hu. A Tűzmadár Alapítvány által kiadott országos magazin negyedévenként 10 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. Az ingyenes lap cikkeiben, riportjaiban és interjúiban a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

Kapcsolódó cikkek:
Bangó Margit: énekek a kórházi ágyon
Halász Judit és a mellrák: nem feledett életöröm
Nagy Bandó András: „Minden nap ajándék”
Vágó István: Legyen Ön is Szkeptikus!