Hogyan tarthat másfél évig egy daganatos betegség felismerése? Hogyan lehet feldolgozni alig húszévesen egy nyirokrendszerből kiinduló rák diagnózisát, majd egyetem mellett végigcsinálni a kemoterápiás kezeléseket? A gyógypedagógusnak készülő debreceni Szénási Klaudia történetéből az is kiderül, hogy a „halálvárás” mélypontjából hogyan tudott újra talpra állni és a jövőbe vetett hittel tovább lépni. Kiderül az is, hogyan sikerülhet a betegséget az élet egy olyan epizódjának tekinteni, ami akár a későbbi segítő hivatás építő alapélményévé is válhat.
Egy nap arra ébredt Szénási Klaudia, hogy egy nagy csomó jelent meg a nyakán. 2019 augusztusa volt, egy nagy túrán volt túl ekkor, izomhúzódásnak gondolta. Mivel nem akart múlni, elment ultrahang vizsgálatra, ahol az 5,2 centiméteres nyirokcsomót nem látták kórosnak, borogatást javasoltak és antibiotikumot írtak fel számára. Két hét alatt a csomó visszahúzódott. Szinte napra pontosan egy év múlva ismét csomók jelentek meg majdnem ugyanott, a korábbihoz hasonló hirtelenséggel, ám ezúttal nem egy, hanem egyszerre több. A háziorvos a fertőzéseket kimutatni képes szerológiai vizsgálatot csináltatott, de az nem jelzett semmilyen betegséget. A hematológiára küldték tovább, ám ott is azt a választ kapta, hogy nincs miért aggódnia, allergia eshetőségét vetették fel.
Út az összeomlásig
– Elkezdtem Budapesten az egyetemet 2020 szeptemberében. A csomók nem tűntek el, néha kevésbé, néha jobban okoztak kellemetlenséget, de próbáltam hozzászokni. Abban bíztam, hogy miután megállapították, hogy nincs semmi bajom, majdcsak elmúlik. Újabb panaszként egy hónap múlva felhólyagosodott és felvált két ujjamon a köröm, nem tudtam miért történik ez, egyre nyugtalanabb lettem. Novemberben a járvány miatt hazaköltöztem és újra elmentem ultrahangra. Ott az orvos már a vizsgálat megkezdése előtt baljóslatúan nézett rám, amikor észrevette a szabad szemmel is láthatóan megnagyobbodott nyirokcsomókat a nyakamon – emlékezik vissza Klaudia. A vérkép és a szerológia most sem mutatott kórosat. Egy ismerős sebészhez fordult, akivel egyeztettek egy konzultációs időpontot. Oda viszont már nem jutott el, mert időközben a járvány miatt lezártak a kórházak. Megtorpant a kivizsgálás.
Miután az orvosoktól nem kapott biztos választ, természetgyógyásztól kért segítséget. Ott cytomegalovírus fertőzésre gyanakodtak, kapott rá gyógynövényeket, elment mágneses rezonancia kezelésekre is, de érdemben nem változott a helyzet. Januárban a körmei miatt bőrgyógyászhoz fordult, aki kizárta a gombafertőzést és a pikkelysömört, és góckutatást javasolt. Sem fogászati, sem fül-orr-gégészeti magyarázatát nem találták a megnagyobbodott nyaki nyirokcsomóknak, a hasi ultrahang sem mutatott kórosat.
– Egyre fáradékonyabb voltam és elcsigázott. Éreztem, hogy beteg vagyok, de senki sem találta, hogy mi bajom van. Egyre jobban köhögtem is. Egyik reggel azután a bal combtövemnél is megjelent egy hatalmas csomó, emiatt ismét fogadtak a hematológián. Tűbiopsziával mintát vettek. 2021. március 9-én megtudtam, hogy koronavírusos vagyok, március 10-én hívtak a szövettan eredményével, hogy rákos vagyok. Hodgkin-limfóma, egy nyirokrendszeri daganat igazolódott. Gyors kivizsgálás kellett volna, például tüdő CT, de a koronavírus fertőzésem miatt nem fogadtak. Egy hónap eltelt, de még mindig pozitív volt a vírustesztem. Javasolták, hogy próbáljak a vírusfertőzésre hivatkozva a COVID-sürgősségin CT-hez jutni, de ott a COVID-állapotommal nem látták indokolhatónak a mellkas CT-t, így egy röntgennel hazaküldtek. Összeomlottam.
– Letargiába estem. Nem tudtam koncentrálni, alig jelentkeztem be az egyetemi online órákra, naphosszat sorozatokba menekültem a valóság elől. Ott feküdtem egy rákos diagnózissal a szobámban kétségbeesetten, teltek a napok és a hetek, miközben nem történt semmi. Nagyon sokat sírtam. Biztos voltam abban, hogy hamarosan meghalok. Átgondoltam, hogy milyen temetést szeretnék, ezt elmondtam a családomnak és a barátaimnak is – érzékelteti a megélt hullámvölgyet Klaudia. Végül egy hónap elteltével kapott egy igazolást, hogy ha még mindig COVID-pozitív is, már valószínűleg nem fertőz, így fogadták a hematológián. A képalkotó vizsgálatok belső szervi érintettség nélküli, de III-as stádiumú rákbetegséget erősítettek meg. Áprilisban megkezdődött a kemoterápia.
Légüres tér a kezelések után
– A húsvét hozott fordulópontot. Mivel már abban sem voltam biztos, hogy azt megérem, így az ünnep lendületet adott. A kemoterápiától én nem féltem, hanem boldog voltam, hogy végre történik valami. Próbáltam pozitívan viszonyulni a kezelésekhez. Például megtaláltam, hogy a Hodgkin-limfóma elleni küzdelem színe a lila. Milyen szerencsés vagyok, hogy épp ez a kedvenc színem! Vettem hát lila körömlakkot. A kéthetes kemoterápiás ciklusok adtak ritmust a következő időszaknak: az egyik héten kezelésre mentem, a rá következő héten az egyetemre koncentráltam, vizsgákra készültem. Beavattam a barátaimat és az oktatókat is a velem történtekbe, sok támogatást kaptam tőlük, így nem veszett el a félévem, sikeresen levizsgáztam mindenből. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ez sikerült – mondja Klaudia. Az egyik vizsgatétel világította meg számára, hogy nem elég a gyógyszer, pszichológiai segítségre is szüksége van.
– Gyógypedagógiát tanulok, sérült gyerekeknek és szüleiknek fogok segíteni, sok pszichológiai tananyagunk is van. Az egyik tantárgy anyaga a traumafeldolgozás volt, mivel a szülőknek is mindig traumát okoz, ha a gyermekük sérülten születik. Képtelen voltam ezzel a tétellel foglalkozni sírás nélkül. Ha én nem tudom a saját traumámat feldolgozni, hogyan beszéljek arról, hogy másnak hogyan kellene ezt megtennie? Természetesen vizsgán ezt a tételt húztam. Nagyon küzdöttem vele, egy kegyelemkettessel engedtek át. Beláttam: szakember külső lelki támogatására van szükségem. Az onkológián hamarosan aktívan bekapcsolódtam egy kifejezetten a daganatos betegek számára kidolgozott módszereket alkalmazó Simonton-csoportba. Én voltam a legfiatalabb, de nagyon sokat kaptam a pszichológustól és a többiektől. Az ott tanultaknak, a megtapasztalt nyugalomnak és a megismert szemléletmódnak is betudom azt, hogy az utolsó két kemoterápiát már könnyebben átvészeltem.
– Sok panaszt okoztak, kimerítettek a kezelések, igazán vártam, hogy vége legyen az infúzióknak, ezért azután engem is megdöbbentett, hogy az utolsó kezelést követően tört rám igazán a pánik. Addig a praktikus teendők, a mellékhatások átvészelése, közben az iskolai feladatok folyamatos elfoglaltságot adtak. Amikor véget ért a kemoterápia, az addig 2 hetes ciklusokban élt élet ritmusa megszűnt, hiszen közölték: innentől nincs további teendő, éljem az életem. Akkor eszméltem rá: a kemoterápia nemcsak nehézségeket okozott, hanem lelki fogódzót is adott, hogy tart a gyógyításom. Mi lesz most velem? Biztosan abba szabad hagyni? Mi van, ha nem is hatottak az erős gyógyszerek? Mi van, ha egyik reggel újra nagy csomókkal ébredek? A novemberi PET CT kontroll után az eredményre várva az idegességtől a limfóma olyan tipikus tüneteit produkáltam, amit korábban sosem: éjszakai izzadás, viszketés. De az átfogó képalkotó vizsgálat mindent rendben talált. Két évig még nagyobb a kockázata a betegség visszatérésének, majd utána egyre csökken. Addig pedig agyban is el kell tudnom engedni a rákot.
Testi-lelki változások
– Sosem lázadtam az ellen, hogy miért éppen én lettem beteg. Azt gondolom azért, mert változnom kell. Hihetetlenül stresszes és maximalista voltam mindig. Régebben is képes voltam egy-egy vizsga előtt rosszul lenni az idegeskedéstől akkor is, amikor rengeteget tanultam és igazán felkészültem. A daganatos betegség árnyékában a máskor „halálosan komoly kihívást jelentő” félelmek elhalványodtak, relatívvá váltak. Ahogyan hullott ki a hajam, úgy próbáltam a hajammal együtt elveszíteni a szorongásomat is – emlékezik vissza Klaudia.
– A kiváltott paróka egyetlen alkalommal volt rajtam: annyira idegennek hatott számomra, hogy nem vettem fel többet. Persze a tükörből rám kopaszon visszanéző önmagam is egy idegen volt kezdetben. Tudatosan törekedem arra, hogy elfogadjam: ez is én vagyok. Benne vagyok egy kihívásban, amit próbálok csak egy átmeneti, múló állapotnak tekinteni az életemben. Hívő emberként én abban hiszek, hogy Istennek terve van ezzel az időszakkal, és épülhetek is általa: a történtek segíthetnek abban, hogy együtt érző, de lelkileg erős, jó szakember legyek gyógypedagógusként, amikor a segítségre szoruló gyerekek és szüleik hozzám fognak fordulni.
Hodgkin-limfómával évente mintegy 300 beteget diagnosztizálnak idehaza. Amíg a daganatos betegségek többségénél az idősek vannak túlsúlyban, Hodgkin-kórban 15 és 65 év között szinte egyenletesen oszlik el a betegség megjelenése. A Hodgkin-kórnak több altípusa létezik, ugyanakkor valamennyiben jó esély van a hosszú tünetmentességre, illetve a teljes gyógyulásra. A nyirokrendszerből kiinduló tumorok másik nagy típusát non-Hodgkin-limfómáknak nevezik, ezeknek is nagyon sok szövettanilag különböző formája létezik, összességében évente mintegy 1500 új beteget érintenek. A non-Hodgkin-limfómák között nagyobb arányban vannak agresszív viselkedésű betegségek, de a kezelési lehetőségek köre és az eredményesség e nyirokrendszeri tumoroknál is nagyon sokat fejlődött.
