„Én annyira szeretlek benneteket, hogy én még nem akarok innen elmenni, meg akarok gyógyulni” – eleveníti fel édesanyja szavait Pálné Zachar Erzsébet. Az idős asszony akkor mondta ezt, amikor már újra tudott beszélni, 82 éves korában ugyanis olyan agyvérzést kapott, ami után teljesen lebénult.

„Édesanyám úgy feküdt az ágyon, mint halott a koporsóban. Teljesen mozgásképtelenné vált, csak a szemét tudta mozgatni. Viszont az elméje teljesen tiszta maradt és olyan erős akarat munkálkodott benne, hogy hittünk abban, talpra fog még állni. Két hónap után már nem volt szükség katéterre, három hónap elteltével pedig egy háromlábú botra támaszkodva újra tudott járni. Halála előtt így kaptunk még időt arra, hogy 7 évet együtt lehessünk…”

Édesanyja példáját azért meséli el Erzsébet, mert ez az élni akarás lebegett a szeme előtt akkor, amikor kiderült, hogy súlyos daganatos betegséget találtak nála. „Ezt az életet én még nem akarom abbahagyni. És nem is fogom!” – döntötte el ő is akkor, 62 évesen.

Viszketésből riasztó diagnózis

Erzsébetnek egyre gyakrabban és egyre erősebben viszketett a bőre. Először valamiféle allergiára vagy ételérzékenységre gondolt, azonban semmilyen összefüggést nem tudott felfedezni mi lehet a kiváltó ok. Szinte bármit is evett, 15-20 perc múlva viszketni kezdett a karja. Rövid idő alatt kínzóvá váltak ezek a panaszok, ezt pedig tetézte a fájdalom, mivel már véresre kaparta a bőrét. Orvoshoz fordult, a háziorvos azonnal laborvizsgálatot kért.

– A májfunkciós mutatók, az epeműködés zavarára utaló bilirubin szint nem kicsit volt „csillagos” a leleten, hanem a csillagos eget verték ezek az értékek. A körzeti orvosom nem is kertelt, rögtön azt mondta: „Erzsi, magának hasnyálmirigyrákja van, írok beutalót a sebészetre.” Azért előtte elküldött még ultrahangra, de ezzel párhuzamosan kézbe kaptam a sebészeti beutalómat is. Az ultrahang-vizsgálóban, amikor már több orvos is nézte a monitort, rájuk szóltam: „mondják csak nyugodtan, amit gondolnak, akkor is, ha rákom van: nem kell szépíteni a dolgot.” De nem mondták. Azt mondták, hogy a képeken nem lehetett azonosítani rosszindulatú elváltozást.

Erzsébetet nem nyugtatta meg az ultrahangvizsgálat eredménye, egy belgyógyász ismerősének is megmutatta a laborleleteket. A szakorvos azonnal gasztroenterológushoz küldte, aki áttapintotta a máj környéki régiót. „Fáj, ha itt megnyomom?” „Nem fáj.” „Nem jó jel, hogy nem fáj, ezt nem szeretjük. Az epeút ugyanis szinte biztos, hogy el van záródva.” „Mondja nyugodtan, ha daganat” – hangzott a párbeszéd. De ekkor a gasztroenterológust sem mondta még ki a diagnózist. Viszont visszahívta, hogy néhány nappal később beültessen egy sztentet az epevezeték és a nyombél közé, amelyen keresztül az epehólyag kiürülhet. Erzsébetet elbódították, nem sokkal később azonban fel is ébresztették: nem sikerült behelyezni az epe elfolyását biztosító eszközt, mert ott találták a daganatot…

– Amikor végeztünk, a kórház előtt beültem az autóba és azt mondtam magamnak: „na ide figyelj Zachar Erzsi, ez a daganat nem lehet erősebb, mint te vagy. Csak az egyikőtök győzhet és te leszel az!” Elhatároztam, hogy nem olvasok utána az interneten a betegségnek, nem lépek be fórumokba, nem kezdem el kitanulni az orvosi mesterséget, hanem megkeresem a legjobb szakembereket és a segítségükkel megszabadulok a betegségtől. A gasztroenterológus segített, hogy specialistához fordulhassak. Soron kívül készíttettünk egy CT felvételt és azzal jelentkeztem a sebészeten. A gyerekeim persze olvastak és tájékozódtak az interneten, jól meg is ijedtek mindattól, amit találtak.

Az akciós télikabát

– Amikor 2016. április elején bekerültem a sebészetre, az osztályos felvételkor egy fiatal orvos világosított fel. Beszélt a hasnyálmirigyre terjedő epeúti daganat veszélyeiről, a betegségem súlyosságáról, a műtéti megterhelésről, a lehetséges szövődményekről, a halálozási kockázatokról. Hallgattam egy ideig, majd azt mondtam neki: „Nézze doktor úr: én most vettem leárazva egy nagyon szép, gyapjú télikabátot, én ezt a télen hordani akarom. Ebből induljunk ki.”

Bár a daganat közel volt a hasi főverőérhez, mégis sikerült maradéktalanul eltávolítani, a hasnyálmirigy háromnegyedét és a környéki nyirokcsomókat is kivették. A szövettan igazolta: egyetlen nyirokcsomóban sem találtak áttétet, ami azt jelezte volna, hogy elindult a rák szétterjedése. Ezek alapján az onkológus nem látta indokoltnak, hogy műtét utáni kemoterápiát vagy más utókezelést indítsanak – bár Erzsébet azt mondja, azt is gondolkodás nélkül elfogadta volna, hiszen nem átmenetileg, hanem véglegesen meg akart gyógyulni.

A műtét utáni időszak sok nehézséget hozott, szövődmények is felléptek. Mire az operációra került a sor, már egyébként is több kilót fogyott, mert az evéseket követő kínzó viszketés miatt csak annyit evett, amennyit nagyon muszáj volt. A műtét után a fogyás tovább folytatódott, mivel egy hónapig kímélni kellett az emésztőrendszerét, ezért infúzión keresztül, vénásan táplálták.

Könnyebb volt nyomasztó jóslat nélkül

Bár nem tagadja, hogy olykor „meglegyintette a szele annak, hogy mégiscsak itt lehet a vége”, igazán sosem került mélypontra, nem fért bele a világképébe az, hogy ő ne tudna meggyógyulni ebből a betegségből. A férje és a gyerekei sokkal többet szorongtak, mint ő maga. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a diagnózis ismeretében a helyi orvos beszélt a gyerekeivel és felkészítette őket arra: édesanyjuknak nagyjából három hónap lehet hátra az életéből, esetleg ha minden a legjobban alakul, akkor hat hónap. Erről Erzsébet nem tudott, csak évekkel később árulták el neki. Utólag örül is annak, hogy őt nem szembesítették ezzel, mert így nem nyomasztotta ennek a tudata.

Ahogyan teltek a hetek, a felépülés egyre látványosabban haladt. Abból az időből egy intelmet fontosnak tart megosztani a betegtársakkal: „Egy nagy hasi műtét után, haskötő nélkül az se keljen fel az ágyból, aki úgy érzi, hogy már bírja! Nekem ezt elfelejtették mondani. Hét hónap múlva már sérvműtétre kellett újra befeküdnöm. Azt szívesen kihagytam volna.”

Azokkal lenni, akiket szeretünk

A daganatműtét után Erzsébet jobban odafigyelt az étkezésre. Azt mondja, mindent meg tud enni, legfeljebb, ha megterheli vele a szervezetét, egy fél évig rá se tud nézni az adott ételre. Ezért inkább a mértékletességet gyakorolja. Teljesen semmitől sem tiltották el, ő maga pedig kitapasztalta, hogy mi nem esik jól számára (feldolgozott bolti termékek, tészta, alma), mi puffasztja (tej, nyers saláták), melyik gyümölcsökből tudna sokkal többet is megenni, ha nem okozna a túl sok rost panaszt (szőlő). Az étrendi változtatásoknál azonban sokkal fontosabbnak tartja azt, ahogyan az életüket átszervezték.

– Én közgazdászként, a férjem konyhafőnökként dolgozott. Korábban is volt olyan tervünk, hogy a gyerekeink után költözünk, s ahogy a műtétem után 3 évvel elérkezett a nyugdíj, ezt meg is tettük. Eljöttünk Egerből, s mivel a gyerekeink Budapesten és Szentendrén élnek, mi is ide költöztünk. Imádom az unokáimat és a gyermekeimet, a betegség pedig még inkább felerősítette bennem a vágyat, hogy a lehető legtöbb időt tölthessem velük, és azok közelében élhessek, akiket a legjobban szeretek.

– Öt év elteltével közölte velem az onkológus professzorom, hogy meggyógyultam. De én erre azt mondom: ha majd meghaltam, és a halotti bizonyítványomban nem látom az okok között felsorolva ezt a daganatot, no akkor majd teljesen elhiszem azt, hogy meggyógyultam. Addig nem akarom elbízni magam.

Az interjú a Rákgyógyítás Magazin 59. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével, az Alapítvány a Daganatos Betegek Gyógyításáért és Rehabilitációjáért kiadásában megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, terápiás lehetőségek, mellékhatások csökkentése, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, példaadó betegtörténetek.