– Amikor a nővérem a harmincas évei elején elkezdett emlővizsgálatokra járni, én még csak 15 voltam, de mindig vitt magával. Számomra ezáltal vált rutinná az, hogy az én melleimet is, ha van éppen panaszom, ha nincs, évente-kétévente megvizsgálják ultrahanggal. Testvérem is ultrahangvizsgálatokra járt, ami mellé idővel csatlakozott a mammográfia, illetve az annál részletesebb képet adó tomoszintézis – eleveníti fel a belé plántált egészségtudatosság egyik eredetét Nagy Éva. Különösen megerősödött az onkológiai ébersége akkor, amikor nővérének 42 éves korábban kiderült, hogy mellrákja van.

– Én akkor 25 éves voltam, a testvérem más városban lakott. Én épp benne voltam az élet sűrűjében, visszagondolva nem is igen éltem azt át, hogy ő min megy keresztül. Nagyon kemény csaj volt, igazi példakép. Fegyelmezetten végigcsinálta a műtétet, a kezeléseket és meggyógyult. Ennek már több mint két évtizede. Akkor még nem sejtettem, hogy ezen az úton is fogom őt követni.

2021 tavaszán, a COVID-járvány közepén akadt fenn egy szűrővizsgálaton. Kérték, hogy vissza kellene mennie további vizsgálatokra, mert gyanús elváltozást látnak az egyik mellében. Az ultrahangvizsgálatot végző radiológus doktornő már a szövettani mintavételkor, az eredmény ismerete nélkül közölte: ránézésre is szinte biztos abban, hogy rosszindulatú elváltozást találtak. „Értem. És akkor én most mit csináljak?” – hallotta a saját hangján Éva, aki úgy emlékszik vissza erre, hogy ott megfordult vele a világ. Mintha kívül került volna a testén, úgy látta ott önmagát a széken, ahogy várta a doktornő válaszát a feltett kérdésre.

Magabiztosság és kétségbeesés

A döbbenetet nagyon hamar felváltotta az aktív és tudatos cselekvés. A szövettani eredményt meg sem várva jelentkezett a sebészeten, hogy a képalkotó vizsgálat alapján 7 centiméteres kiterjedésben látszódó meszes lerakódás és az annak belsejében kimutatott 1,2 centiméteres tumor miatt vegyék mielőbb műtéti sorba. Miután megérkezett a diagnózist megerősítő szövettani lelet a patológiáról, rá egy hónapra meg is történt a műtét.

– Bár lehet, hogy az anatómia megengedte volna, de én nem akartam részleges eltávolítást. Azt kértem, hogy a teljes emlőmirigy állományt vegyék ki. Abban a pillanatban csak egy dolog érdekelt: úgy műtsék ki belőlem azt, ami nem odavaló, hogy biztosan ne legyen vele többet dolgom. Egyúttal megbeszéltük a sebésszel azt is, hogy a daganateltávolító műtéttel párhuzamosan már bekerül egy szövettágító expander, hogy előkészítsük a későbbi helyreállítást, a rekonstrukciós műtétet. Én nem is sírva vagy búsulva mentem a műtétre, vártam, hogy mielőbb megtörténjen: viccelődtem, énekelgettem, jókedvű voltam.

– Ébredés után sem aggódtam, bár nem láttam még a heget, de biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz és megkönnyebbülést éreztem. Nagyobb sokkot igazából másnap éltem át, amikor feljött hozzám a gyógytornász…

– Egész életemben aktívan sportoltam: futottam, edzőterembe is jártam, eveztem, ejtőernyőztem, versenytáncoltam. Amikor bejött a gyógytornász a kórterembe és én a kérésére nem tudtam a vállam fölé emelni a karomat, akkor sírni kezdtem. Addig tartottam magam, ott tört rám a betegségtudat. Hamarosan pedig újabb sokk ért: kiderült, hogy kemoterápiát is fogok kapni.

Félelem a kontrollvesztéstől

– Amikor megkaptam a mellrák diagnózist, az állapotomat átmenetinek tekintettem. Egy amerikai központtal működő multi- nacionális cég magyarországi, emellett a kelet-európai régióért is felelős vezetője vagyok, hozzá vagyok szokva a nehéz feladatokhoz. A mellműtétet és az abból való felépülést egy 6 hetes projektnek tekintettem, amit mint sok más feladatot, meg fogok oldani. Emberileg is elég erősnek éreztem magam, miután elég sok tragédián keresztülmentem már: fiatalon elveszítettem a szüleimet, elveszítettem a kisfiamat. Biztos voltam abban, hogy ezt is bírni fogom. A magabiztosságom a kemoterápiás javaslat közléséig tartott. A műtétet és az abból való felépülést ugyanis egy behatárolható idejű, konkrét mérföldkövekhez köthető kihívásként éltem meg. Na de a kemoterápia? Ekkor éreztem azt, hogy kicsúszik az életem kontrollja a kezem közül, azt át kell engednem az orvosoknak. Ezt pedig egy magamfajta, a sorsát mindig tudatosan irányító embernek nagyon nehéz elfogadnia.

Nem áll az alku!

„Amikor először jártam az onkológián és megláttam egy kopasz nőt, az volt az első gondolatom: én nem tartozom ezek közé a beteg emberek közé. Mit keresek én itt!? Ma is szégyellem magam, ha visszagondolok az akkori reakciómra.”

– Próbáltam kibúvókat keresni. Elvégeztettem egy tumorgenetikai vizsgálatot, amely a szakorvosok által is elfogadott választ ad arra a kérdésre, hogy szükség van-e kemoterápiára. Egyértelmű volt az eredménye: igen, nálam nagyobb a kalkulálható rizikó, ezért érdemben csökkenteni képes a kiújulás kockázatát az onkológiai kezelés. Egy ilyen megerősítés után viszont hogy mondhatnék rá nemet? Mit fogok mondani három vagy öt év múlva magamnak, ha netán kiújul a rák és én nem tettem meg mindent ellene, pedig megvolt rá a lehetőségem? Kezdtem belenyugodni, hogy a nővérem után nekem is végig kell ezt is csinálnom. Az eszem már tudta, de még csak fél szívvel tudtam elköteleződni.

– Próbáltam alkudozni az onkológus professzorral, hogy ne adjon hat „piros” kemoterápiát, elég lesz nekem abból négy is. Meg azt is kértem, legalább a családi nyaralás után kezdjük. De hajthatatlan volt. „Ez nem alku tárgya. Maga ezt most elkezdi és végig fogja csinálni, a végén pedig büszke lesz magára.” Ma már tudom: nekem akkor erre a szigorúságra volt szükségem. Egy kevésbé karizmatikus kezelőorvos mellett valószínűleg tovább kerestem volna a kiskapukat.

Kisöpörni a mérgező gondolatokat

Az első infúzió után Békésszentandráson, a húszfős nagy családi nyaraláson vágták le Éva haját. Utána közös programként a szomszédos Szarvasra, egy vízi színházi előadásra indultak, oda már a magával vitt parókában ment – abból többféle fazont is előre beszerzett, mert a felkészültség érzése magabiztosságot adott számára.

Az első kemoterápiás kezelés után ajándékba kapott egy kiskutyát, amely egyrészt a gondoskodás igényével elterelte a figyelmét, másrészt minden nap sétáltatni kellett. A kezelőorvosa is azt tanácsolta neki, hogy minél többet legyen kint a friss levegőn, erejéhez mérten mozogjon sokat. A kiskutya érkezése után ebben sem volt apelláta. A háromhetente kapott kemoterápiák első hetében otthon maradt, a hét második felében már otthonról dolgozott, a rá következő, terápiamentes heteken pedig bejárt a munkahelyére. A negyedik kemoterápia után Németországba utazott üzleti útra, majd az utolsó két ciklust is végigcsinálta.

– Voltak mellékhatások, a kezelések utáni napokban újra és újra össze kellett, hogy rakjanak, ám tudtam és az ápolók hozzáállásán is éreztem, hogy mellettem állnak, ez értem történik. El kell kerülni az interneten keringő cikkeket, hozzászólásokat vagy a negatív hozzáállású betegtársak mantráit arról, hogy a kemoterápia méreg. Persze sejtméreg, én is tudom, de éppen azért van rá szükség, hogy megöljük a daganatos sejteket, máskülönben azok ölnek meg bennünket. A dohányzásnak vagy a tömény alkoholnak is vannak mellékhatásai, meggyógyulni sem lehet tőlük, attól mégsem óvnak az internetes fórumozók, kommentelők. Nagyon sok múlik azon, hogy a kezeléseket büntetésként éljük-e meg vagy a gyógyulásra való lehetőségként. A mérgező gondolatok kisöprésében nagyon sokat tud segíteni egy onkopszichológus is, aki végigkísér a kezelések során. Én rögtön a diagnózis után segítséget kértem onkopszichológustól. Amikor látta, hogy kezdem elfelejteni, miért is csinálom ezt a tortúrát, két jól irányzott kérdéssel helyrebillentett. Nem tanácsokat vagy válaszokat adott, hanem rávezetett a saját válaszaimra, megerősítette a belső motivációmat.

Új napok virradtak

Éva azt szerette volna, hogy az egészséges melléből is távolítsák el a mirigyállományt és szimmetrikusan történjen meg mindkét mellében a plasztikai helyreállító műtét. Mivel az ellenoldali emlőben is fedeztek fel már fájdalmat okozó fidroadenomás csomókat, illetve a molekuláris genetika által jelzett kiújulási kockázat, a családi halmozódás, valamint fiatal életkora is emellett szólt, a sebész szakmailag indokolhatónak ítélte meg a kérését, így megtörtént az újabb operáció, majd 2022 nyarán a plasztikai műtét. Az antihormon terápiára még egy ideig szükség lesz és még néhány évig a kontrollvizsgálatok is folyamatosak, bár a történtek után úgyis utánajárna Éva az ellenőrző vizsgálatoknak akkor is, ha nem hívnák. Mindez viszont nem azt jelenti, hogy a betegségtudat és a kiújulástól való félelem jellemezné a napjait. Sőt, úgy nyilatkozik, hogy sokkal jobban érzi magát a bőrében most, mint korábban.

– Sokkal inkább önmagam vagyok, sokkal inkább egyensúlyban vagyok és sokkal inkább boldog vagyok most, mint a betegségem előtt voltam. Most is nagyon sokat dolgozom és nagyon elfoglalt vagyok, de másként viszonyulok a mindennapi kihívásokhoz. Ezt igazolják vissza az ismerőseim, a munkatársaim is. Azokat a dolgokat, amelyek miatt korábban dühös vagy ideges voltam, stresszeltem, ma már sokkal inkább el tudom távolítani magamtól. Ma már nemcsak az eszemmel tudom, hanem át is érzem: a problémák nem ezeknél a gondoknál kezdődnek. Megélem a belső nyugalmat. Élek, itt vagyok. Beteg lettem, de az orvosok és a nővérek segítségével, a szeretteim, barátaim támogatásával megoldottuk. Nagyon hálás vagyok a páromnak azért a támogatásért, amit tőle kaptam a kezelés és a műtétek alatt. Ehhez képest a hétköznapi kihívások más kategóriába kerültek. Majd megoldjuk azokat is. Ha meg éppen nem úgy sikerül, valószínűleg nem attól fog összedölni a világ.

– Tudom, közhely az, hogy egy súlyos betegség után az ember jobban értékeli a napokat és az életet, de valóban ezt élem meg. Libabőrös tudok lenni a falevelek rezgésétől, egy virágtól, egy fa megölelésétől. Olyan dolgokat veszek észre, ami felett korábban elsiklottam. Vannak, akik időközben eltávolodtak tőlem, mert nem tudtak mit kezdeni ezzel a betegséggel, de sok jó embert is megismertem, akik segítettek. Én is segítettem másoknak, és talán a történetem is kapaszkodót adhat azoknak, akik az út elején járnak.

Az onkoplasztikus emlőmegtartó műtétek célja a teljes tumormentesség elérése mellett az emlő rekonstrukciójával a lehető legjobb kozmetikai végeredmény biztosítása. Az emlő azonnali helyreállítása során a daganatsebészeti beavatkozással egyszerre történik a részlegesen vagy teljesen eltávolított emlő rekonstrukciója (primer emlő-helyreállítás). Nem minden esetben az emlőmegtartó operáció eredményezi a kozmetikailag legjobb végeredményt, vannak esetek amikor a teljes emlőeltávolításból kiinduló rekonstrukciós műtét célravezetőbb. Előfordul, hogy a daganat eltávolításakor előkészítés vagy a helyreállító beavatkozások egy része történik meg, majd a kemoterápiás, sugárterápiás kezelések befejeztével következhetnek a további lépések. Ez esetben a tumoreltávolítás során bőrkímélő műtétet végeznek, majd a bőr zsugorodásának elkerülése érdekében szövettágítót (expander) ültetnek be. Halasztott, a daganateltávolítás után akár évekkel későbbi emlő helyreállításra is lehet lehetőség, de minden egyes esetet egyedileg kell megítélni.

A riport a Rákgyógyítás Magazin 58. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével, az Alapítvány a Daganatos Betegek Gyógyításáért és Rehabilitációjáért kiadásában megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, terápiás lehetőségek, mellékhatások csökkentése, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, példaadó betegtörténetek.