2009 díjazottjai: dr. Fábián Ferenc debreceni – jelenleg Gyulán praktizáló – onkológus, dr. Németh Lajos szekszárdi sebész és dr. Tóth Árpád Gábor győri belgyógyász-hematológus. A Webbeteg dr. Fábián Ferenccel közölt interjút.

– Honnan van valakinek ennyi energiája, hogy az onkológiai munkája, család és egyéb elfoglaltságok mellett ennyit foglalkozzon a betegeivel?
– Én alapvetően mindig is ilyen voltam. Voltam mentőorvos, háziorvos. Akkor is, amikor mentőztem, utánajártam néhány nap múlva, hogy mi történt azzal, akit beszállítottam egy-egy balesetből, infarktusból. A háziorvosi praxisom alatt is elvártam a betegektől, hogy mondják el, mi történt velük, miután kórházba utaltam őket, ott mit mondtak, milyen kezelést kaptak. Nekem ez egyáltalán nem jelent plusz terhet, munkát.

– Változott-e valami a díj átvétele óta?
– Igyekszem ugyanolyan lelkiismerettel ellátni a feladatomat, mint eddig is. Egyetlen orvos sem hívott fel, senki sem gratulált, akikkel Debrecenben együtt dolgoztam. Most a gyulai kollégák gratuláltak a díjhoz. A betegek közül rengetegen felhívtak, nagyon sok ismerős is. Bennem nem változott semmi, ugyanolyan vagyok, mint voltam. Elsősorban a debreceni betegeim jelöltek erre a díjra.

– Kezelések után is tartja a kapcsolatot a betegekkel?
– Természetesen. A betegeim szinte 98 százalékát mindig visszahívom egy-egy terápia után, nagyon sok olyan páciensem is van, aki 10 éve kezdett hozzám járni, de van olyan, akit 3, és olyan is, akit 6 havonta, esetleg évente hívok kontrollra. Teljes mértékben megbíznak bennem. Néha sajnos olyan is van, hogy 10 év után kiújul a daganat, és újra kell kezelni a beteget. Ez szerencsére ritka. Mindent tudok a betegeimről, a családjukról, annak ellenére, hogy sok betegem van. Tudok a lelki problémáikról, a családi előzményekről is. Talán ezért is kaptam a díjat, mert nem csak a betegséget látom, hanem az egész embert. Nem csupán a betegséggel foglalkozom, hanem a beteg lelkével is. Itt nem kizárólag a problémákra gondolok, ha örült, ha boldog volt, azt is megosztotta velem.

– Hogy lehet azt valakinek megmondani, hogy daganatot találtak a szervezetében?
– Ma már egyáltalán nem biztos, hogy a daganat végzetes kimenetelű. Nagyon sokat fejlődött a tudomány, ennek a tudásnak a birtokában bátran ki lehet sokszor jelenteni, hogy áttétes daganatot is jó eséllyel tudunk kezelni, akár meggyógyítani. Így könnyebb megbeszélni ezt az érintett beteggel.

– Vannak-e debreceni betegek, akik Debrecenből Gyulán is felkeresik?
– Vannak, akik Gyulán is felkeresnek, de ez elenyésző százalék. Gyakran sem az egészségi állapotuk, sem az anyagi lehetőségeik nem teszik lehetővé, hogy Gyuláig utazzanak. Ez nagyon rossz, ugyan telefonon tartjuk a kapcsolatot, gyakran felhívnak, megbeszéljük a problémát.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki megkapja a díjat? Hiszen nagyon sok jelölt volt.
– Azt gondolom, hogy nagyon sok türelem. Talán kell lennie egy olyan plusznak, amiből érzi a beteg, hogy én igazán vele foglalkozom, és érdekel a sorsa, a lelkiállapota, az egész ember. A betegek megérzik, ki az az orvos, aki igazán foglalkozik velük, és kiben lehet megbízni. Van olyan, akit már 10 éve kezelek. Ilyen hosszú ideig nem lehet eljátszani, hogy érdeklődöm a sorsa, a hogyléte iránt.

– Hogy látja, a betegek hálásak az őszinteségért, vagy azt szeretik, ha egy kicsit szépítve kapják az igazságot?
– Mindent meg lehet mondani a betegnek, egyet nem lehet: hazudni. Őszintének kell lenni, de nem mindegy, hogyan. Úgy is lehet vele beszélni, hogy hitet és reményt adok neki. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy ő is küzdjön, akarjon meggyógyulni. Aki időt nyer, életet nyer. Az onkológiában gyorsan bukkannak fel új gyógyszerek, kezelési módok. Nekem nem egy olyan betegem volt, akit még régen kezeltem, de közben megjelent egy olyan új biológiai szer, amit megkapott, és gyakorlatilag eltűntek a májából az áttétek. Meg is gyógyult.

– Hogy látja, a kollégák, a többi orvos is hasonlóan áll a betegekhez?
– Igen, én azt látom, ez a többség. Sajnos a médiában a rossz hír a hír, pedig nagyon sok lelkiismeretes, tisztességes orvos van.

– Miért épp az onkológiát választotta?
– Eredetileg háziorvos voltam Újfehértón, 1992-ben jöttem be Debrecenbe dolgozni, a radiológiai klinikán volt állás. Akkor még a sugárterápia és a radiológia egy intézmény volt. Ideiglenesen áttettek a sugárterápiára, akkor történt, hogy az első betegemet nagy sikerrel kezeltem. Ekkor köteleztem el magam a daganatos betegek gyógyítása mellett.

– A családban volt-e valaki orvos?
– Nem, édesapám állatorvos volt, de humán gyógyászattal senki nem foglalkozott.

– Emlékszik-e még az első, megmentett betegre és az elsőre, akit elveszített?
– Hogyne. Amikor a debreceni klinikára kerültem, hozzám került egy beteg, akiről már lemondtak. Olyan sikeres volt a kezelése, hogy utána még hét évig élt, és végül nem is a daganatos betegségben hunyt el. Ez nekem hihetetlen erőt adott a továbbiakban. Az első, akit elveszítettem, egy tüdőtumoros beteg volt. Nagy dózisú sugárkezelést kapott, de akkora volt a daganat, hogy tulajdonképpen megfulladt, nem reagált a kezelésre.

– Hogyan érinti, ha egy beteget elveszít?
– Nagyon megvisel, természetesen rosszul érint engem is. Különösen, ha már évek óta kezelem, és minden problémájáról tudok. De ott van még mindig a sok többi, kezelésre váró beteg, akikért dolgoznom kell.

Kapcsolódó cikkek:
Nagy Bandó András: „minden nap ajándék”
Az orvos csak úgy segíthet, ha találkozunk vele
A betegséggel lélekben is meg kell küzdeni
Rákbetegség: nem elég a testet kezelni