– Ma már nyíltan beszélnek arról, hogy régen nem mondták meg az igazat a súlyos betegeknek az állapotukról. Ma elmondják?
– Pontosabb úgy: hazudoztunk. Bevontuk a családtagokat is és velük összefogva, együtt titkoltuk el a súlyos daganatos betegek egy része elől az állapotukat. Készült egy lelet, amit a beteg megkapott és egy másik, a valós, amit a háziorvosnak megküldtek. Én 1979-ben végeztem az orvosegyetemen, akkoriban az előrehaladott daganatos betegek életkilátásain ritkán tudtunk érdemben javítani. Nekünk azt tanították és el is várták ezt a gyakorlatot, hogy nem szabad elvenni a reményt egy betegtől sem. A reményt egyébként ma sem szabad elvenni senkitől. Viszont akkoriban még nem használtunk ultrahangot, nem volt CT berendezés, egy daganatos betegségről azt sem tudtuk, hogy milyen kiterjedésű a szervezetben. Úgy gondoltuk, ha még viszonylag jó állapotban elengedjük a beteget, legalább addig éli tovább az életét, amíg ezt a betegsége számára megengedi. Az volt az álláspont: ha segíteni úgysem tudunk, miért okozzunk egy végzetes diagnózis közlésével hamarabb szorongást egy betegben mint muszáj?

– Mondjuk, mert joga van tudni a saját életéről az igazat?
– Ezzel természetesen teljesen egyetértek. Ma már a nyugati orvoslásban és idehaza is ez az alapvető elvárás és a gyakorlat. Egy kilátástalan helyzetről is tájékoztatni kell a beteget, hiszen ezzel adhatjuk meg számára a lehetőséget, hogy elrendezze a családi kapcsolatait, emberi és esetleg anyagi örökségét, le tudja zárni az életét, megnyugvást találjon. De fiatalkori önmagunk mentségére szóljon: össze sem hasonlítható a mai helyzet a nyolcvanas évekkel. Ma a daganatos betegek egyre nagyobb tábora teljesen meggyógyul a betegségből, ez ma már nem egy hiábavaló remény, hanem realitás. Akit pedig nem lehet teljesen meggyógyítani, annak az állapotát az újabb terápiákkal egyensúlyban lehet nem ritkán akár hosszú éveken át is tartani úgy, hogy ha kompromisszumokkal is, de tovább élheti az életét.

– Szóval akkor már kibontaná az igazság minden részletét a rendelőben?
– Az egészségügyi törvény az orvosokra feladatot és felelősséget rak, de mozgásteret is enged. A tájékoztatáshoz való jogról szóló fejezet első mondata úgy szól: „a beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra.” Az egyéniesített forma azt is jelenti, hogy az információnyújtást a beteg számára érthetővé kell tenni és figyelemmel kell lenni felkészültségére, aktuális érzelmi és mentális állapotára is. Annyi információt kell átadni, amit a beteg be is tud fogadni. Van olyan beteg, aki minden apró részletet szeretne tudni a betegségéről, de van aki megretten és nem is akarja meghallgatni a részleteket, csak annyit, amennyi teendője neki ezzel aktuálisan van.

– Ha nem a beteg, akkor a hozzátartozója biztosan beüti a lelet kifejezéseit a Google-ba.
– Én nagyon örülök annak, ha a beteg utánanéz a betegségének, érdeklődést mutat a saját állapota iránt és aktívan keresi, hogy mit tehet önmaga a javulásért. De fontos, hogy ezt kritikusan tegye, nézze meg, hogy milyen oldalon olvas, milyen szervezet áll mögötte, ki írta vagy ki rendelte meg az adott cikket. Régen egy lektorált könyv számos szűrőn átment, mire kinyomtatták, az interneten ma bárki bármit állíthat. Ahogyan az információhiány szorongást okoz, ugyanúgy az információk korlátlan és kontroll nélküli áradata is.

– A neten könnyen összemosódik a tudomány és a tudománynak álcázott humbug.
– Ami régen a piaci hentes, meg a fodrász volt, az ma a virtuális közösségi hálózat. Csakhogy amíg régen, ha meg is hallgattam a piaci hentes, meg a fodrász véleményét, tudtam róluk, hogy nem tudják a „tutit.” Az internetes oldalak viszont gyakran úgy csinálnak, mintha tudnák a „tutit.” A sorstárs segítő online közösségek sokat tudnak segíteni, ám az internetet profi módon használják a remény vámszedői is, akik áltudományos zagyvaságokkal, a segítő szándék álcájával adnak el kétségbeesett betegeknek és családtagoknak vizeket, gombákat, masszázseszközöket, mágneses „csodaszereket.”

– Azt mondják, amit a beteg és a családtagjai hallani szeretnének: hogy van könnyű gyógyulás a rákból.
– Valóban gyakran ezt hazudják. A betegek egy félelmetes diagnózis birtokában azt érezhetik, hogy elveszítik a kontrollt a saját életük felett és napjaikat, teendőiket, kapcsolataikat egy bizonytalan kimenetelű orvosi protokollnak kell alárendelniük. Kiszolgáltatottá válnak. Ezt a sérülékeny helyzetet kihasználva csapnak le a csalók. A Magyar Tudományos Akadémia már évekkel ezelőtt figyelmeztetett állásfoglalásában, hogy nem is szabadna az „alternatív” kifejezést használni a módszereikre: ugyanis már maga az elnevezés is félrevezető, mivel ezek a termékek vagy szolgáltatások nem alternatívái az orvosi kezeléseknek. A magukat gyógyítóknak beállító „guruk” nagy fegyvere a kommunikáció: az időhiányos, folyton szaladó, biztosat ígérni nem tudó orvossal szemben ők a megértő prédikátorok, akiknek a módszerét (és termékeit) használva „a beteg állapota javulni fog, ha eléggé hisz benne.” Nem javult? Hát nem ment időben és nem hitt eléggé.

– Az orvos szavai is hitet adhatnak a betegnek.
– Nem csak egy szólás, hogy az orvos a szavaival gyógyítani tud. Persze nem kellő odafigyeléssel el is tudja bizonytalanítani a páciensét. Nagyon sokat számít, hogyan szól valaki a betegéhez. A betegelégedettségi felmérésekben a páciensek rendre azt jelzik vissza, mennyire fontos, hogy az orvos köszönjön, bemutatkozzon, ránézzen a betegére, ne csak a monitort bámulja. Ne munkadarabnak, hanem embernek nézze a beteget. Egy ilyen szituációban egy beteg mindennek jelentőséget tulajdoníthat: a testtartásnak, a gesztusoknak, a hangsúlyoknak, minden szemvillanásnak, rezdülésnek. Ezekből az ingerekből lesz egy benyomása a saját állapotáról, amit akár erősebb információként élhet meg, mint ami szóban elhangzik, mert arra idegességében esetleg nem is tud rendesen odafigyelni. Ehhez képest az orvosi kommunikációt csak a legutóbbi időkben kezdték el tantárgyként tanítani az orvosegyetemen. Indokolt lenne visszahívni a gyakorló orvosokat is időről-időre kommunikációs tréningekre. A kiégés és számos más tényező is állhat a hátterében annak, ha valaki a sokezredik beteg után nem törődik eléggé azzal, miként is csapódnak le a szavai egy páciensben. De szerencsére ez inkább a kivétel, a kollégák többsége odafigyel erre, a betegek pedig ezt értékelik is.

– Azért sok felesleges szorongást ki lehetne küszöbölni ma is.
– Ezzel nem tudok vitatkozni. Úgy egyéni, mint rendszerszinten több szorongást okozunk a betegeknek, mint amennyi elkerülhetetlen. Mondok utóbbira egy gyakori példát: minden évben páciensek ezreinek okozunk álmatlan éjszakákat a képalkotó vizsgálati kérőlapokkal. Egy kivizsgálás során ugyanis a legfontosabb, hogy a legsúlyosabb betegségeket kizárjuk. Ezért, ha beutalót adok egy betegnek, rá kell írom a kérdésem: „Tu?” Azaz „tumor?”. A gépi kódolás ráadásul e mellé kiírja magyarul is, hogy például „tüdő rosszindulatú daganata”. Ehhez a radiológia ragaszkodik is, mert a daganatos betegséggyanúhoz kapcsolódó vizsgálatért többlet finanszírozás jár, illetve így érvényes rá a szabály, hogy 14 napon belül meg kell vizsgálni a beteget. Szóval a beutalóm közel sem azt jelenti, hogy az illetőnek rákja van, hanem éppen azt kérem, hogy zárjuk ki a rák eshetőségét. Ehhez képest a kódolás és az elszámolás miatt keltünk szorongást és halálfélelmet napról-napra sok-sok emberben, akiknek jelentős részéről szerencsére ki fog kiderülni a kért vizsgálattal, hogy nincs rákjuk.

– Mit tehetnek a betegek, hogy segítsék az orvos-beteg kommunikációt?
– Tájékozódjanak hiteles forrásokból. Vegyék fel a kapcsolatot olyan tapasztalt betegekkel, akik megbízható, orvosi szakmai társaságokkal együttműködő betegszervezetek égisze alatt segítenek egymásnak. A sorstárskapcsolatok fontosak lehetnek, támogatást és erőt adhatnak, de ezeket is a helyi értékükön kell kezelni: az egészségügyi döntéseket a leleteink minden részletét és előzményét pontosan ismerő kezelőorvossal beszéljük meg! A beteg-orvos kapcsolat régről berögzült alá-fölérendeltségi viszonya helyére akkor tud bizalmon nyugvó partnerségi kapcsolat lépni, ha a beteg is tudatosan törekszik erre.

– Szép gondolat a partnerségi kapcsolatépítés az orvossal, de mondjon konkrétumot, ami egy zsúfolt rendelőben meg is valósítható.
– Mivel rendszerint időszorításban zajlanak a rendelések, legyenek a betegek felkészültek, hogy ne alapinformációk átadásával teljen az idő. Merjenek kérdezni. Ha valamit nem értettek meg elsőre, merjenek visszakérdezni. Fontossági sorrendben írják le tömören a kérdéseiket és a jegyzetüket vigyék be az orvoshoz, akár adják oda a kezébe. Legyen velük olyan kísérő, akivel utólag meg tudják beszélni az elhangzottakat. Nem garantálom, hogy ezzel minden szituációban célt érhetnek, de nagyobb eséllyel választ kapnak a kérdéseikre, ha átgondoltan érkeznek a rendelésre. Ez is egy fontos lépése lehet annak, hogy egy beteg ne csak passzív résztvevőként elszenvedje a kezeléseket, hanem azt érezhesse, hogy aktív részese a saját gyógyításának. Fontos, hogy egy beteg ne érezze magát tehetetlennek. Szinte mindig van lehetőség a mindennapok során tenni a javulásért, legyen szó étrendről, mozgásról, pszichológiai segítségkérésről. Próbálja visszavenni legalább a kontroll egy részét az élete felett.

Névjegy
Dr. Lénárd Rita Budapesten, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen végzett 1979-ben. Belgyógyász és mozgásszervi rehabilitációs szakorvos, dolgozott kórházban, a mentőszolgálatnál és háziorvosként is, majd a fővárosi Szent Rókus Kórház Általános Belgyógyászati Szakrendelőjében rendelt. 2019-ben választották a Magyar Orvosi Kamara (MOK) alelnökévé, a kommunikációs kabinetet vezeti.