Amit Önök leírtak az előző levelemre válaszolva, a mamánál tapasztaltuk. A bélműtét zárójelentésére rá volt írva a carcinosis is, s visszaemlékezve az orvos mondta, hogy a hashártya is érintett. Csak kicsit furcsa tudják, hogy bélelzáródás van, s várnak egy hétig, hat nap elteltével végeztetnek CT vizsgálatot, mindkét forgójában protézis beültetések voltak. A szervezete csak gyengült, majd akkor műtötték csak meg, amikor élet-s halál volt a kérdés.

Mint írtam, két hétig nagyon jól volt a körülményekhez képest. Mindig kevés folyadékot ivott, sokat morogtunk vele, hogy innia kell, mert baj lesz a széklettel. Egyszer előfordult, hogy csak két nap után volt neki, de aztán erőltettük a folyadékot, hívtuk hozzá az ügyeletes orvost, mert fájdította a fejét, s féltünk nehogy agyi katasztrófa érje, az orvosi a has középpontjában, mint utólag kiderült egy kemény terimét tapintott (amiről Önök írtak), aztán lett széklete, majd jött az erős hasmenés. Azt írták Önök, biztosan azért utalta be a háziorvos, mert rosszabbodott az állapota, s a kórházban több lehetőség lett volna a rosszabbodás vizsgálatára.

Az volt az érdekes, mindjárt nagyon erős fájdalomcsillapítókat adtak neki, otthon nem mondta, hogy annyira fájna neki, s akkor még gondolom volt bélműködése, mert a stomás zsákot többször is ürítettük neki. Ultrahangra akkor vitték, amikor már a zsákban nem volt, illetve alig széklet. Lehet, hogy a reggeli vizitnél megnézték, de orvos egész nap rá sem nézett, este is az ágy végénél megállt, aztán elment anélkül, hogy megvizsgálta volna.

Mi egész nap mellette voltunk, s azért tudom ezt mondani, rá sem néztek a hasára, hogy meghallgatták volna működnek-e a belei vagy nem.

Kérdezni nem volt szabad, mert úgy beszéltek az anyukámmal, hogy akik hallották, azt mondták, a kutyával különbül beszélnek. Kitiltással fenyegetőztek. Az orvos mindjárt másnap azt mondta, ő morphiumot adna neki. (Az is érdekes így utólag a CT alapján bal oldalon kapaszkodott a hasnyálmirigy a bélbe, ettől függetlenül jobb oldalon is mindig fájdította a hasát az epehólyag műtétje körül, de erre azt mondták az elzáródástól fáj neki. Igaz a CT eredmény arról nem írt semmit vagy rosszul nézték?)

Aztán amikor azt láttuk, hogy nagyon rosszul van, s nem csinálnak vele semmit, legszívesebben elvittük volna. De hova? Kértük adjon az orvos morphiumot neki. Ez lehetett 4 óra körül, aztán 7 órakor meghalt.

Utólag olvastam, hogy idős, legyengült, bélelzáródásos betegnél nem is szabadna adni a Morphinum hydrochlort.

S azt írták a zárójelentésére, mechanikus bélobstructióra utaló tünetet nem észleltek, s a képalkotó vizsgálatokkal leírt eltéréseket carcinosis következményeként kialakult paralysis következményének tartják.

Tudtuk nagyon beteg a mama, de aki műtötte orvos sem gondolta, hogy ilyen rövid időn belül meg fog halni, előtte két nappal készült laboreredményire is azt mondták különösebb okot nem látnak arra, hogy kórházban maradjon. A körzeti orvos meg azt mondta, ő látta a mamán, hogy lemondott már mindenről.

Mi nem mondtuk meg neki, hogy nagy baj van, próbáltunk lelket önteni belé, nagy műtétje volt, majd felépül, tesóm esküvőjén neki ott kell lennie, éppen azért mondtuk, hogy bízzon a felépülésben.

De előtte egy hónappal a másik mamámat is beutalták ugyanebbe a kórházba gyógyszer beállításra, s mivel idős, s az idős embereket gyakran megzavarja a környezetváltozás. Őt is úgy benyugtatózták, hogy pár napig nem volt vele gondjuk, aludt egész nap, pelenka, se kép-se hang.

Nagyon elkeserítőek ezek a dolgok, s többektől hasonló véleményt hallottam. Én úgy gondolom, lehet bármennyi idős valaki, ha nagyon ragaszkodunk hozzá, fáj az elvesztésük, s úgy tudom, az orvos arra esküszik föl, hogy gyógyítja a beteget kortól függetlenül.