Tisztelt Rákgyógyítás! Már többször váltottam Önökkel levelet, kértem a tanácsukat. Azért írom ezt a levelet, hogy megosszam másokkal az elmúlt 2 év negatív tapasztalatait, de szívesen várom válaszukat.

Apukám 2008 májusában betegedett meg. A diagnózis nyelvgyökrák, amelyet 6 hónap alatt sikerült diagnosztizálni. A tünet nyaki nyirokcsomó duzzanat volt, amivel az orvosok nem tudtak mit kezdeni, azt mondták nincs semmi probléma. Nem hagytuk annyiban a dolgot, aztán nagy nehezen felismerték az okot. Következtek a kezelések: kemoterápia, sugárterápia. Műtsük, ne műtsük, döntsön a beteg, mert ők nem tudják! A műtétet természetesen nem vállaltuk, mivel azt garantálni nem tudják, hogy daganatmentessé teszik a szervezetet, egy fej-nyaki daganat eltávolítása pedig elég drasztikus, csonkolásos műtéttel jár. Nagyon sokan, sok mindennel sajnos az emberek tisztában sincsenek. Mi „szerencsés” helyzetben voltunk, mert volt lehetőségünk több oldalról körbejárni a dolgokat. De sajnos azt tudom mondani, hogy az onkológusok jelentős része szemrebbenés nélkül a beteg szemébe hazudik és a betegek jó része vakon bízik bennük, nagyon sok esetben a tudatlanság miatt, valamint a gyógyulás reménye miatt. Felháborító, hogy ha a daganatos beteg aktív kezelésben nem részesül (mert már nincs értelme vagy már nem bírja az ezzel járó szenvedéseket), az onkológián nincs helye!

A legfelháborítóbb, hogy amikor komoly probléma, elviselhetetlen fájdalom jelentkezik, az orvos nem nagyon tud segíteni: oldja meg a beteg ahogy tudja. Mi hál’Istennek nem voltunk elveszett emberek és az apukám kibírhatatlan, nehezen csillapítható fájdalmát a miskolci hospice otthonban sikerült enyhíteni. De az az út, amíg ide eljutottunk nagyon hosszú volt. Ugyanis én sem voltam vele tisztában, hogy itt erre is van lehetőség. De már amikor végképp nem volt kitől segítséget kérni, akkor hívtam fel a miskolci Hospice Ház főorvosát, dr. Simkó Csabát. Hozzá hasonló lelkiismeretes orvossal, ápolókkal nem találkoztunk. Ő igazi orvos, a haldokló beteghez is van mindig jó szava és ami a legfontosabb, mindig van ideje a betegre.

Apa 2 évet küzdött a rákkal, 500-as Fentanyl tapasz nem volt elegendő a fájdalmai csillapítására. Mindvégig tudatánál volt, még az utolsó napokban sem volt szükségünk pelenkára, de már semmi ereje nem volt, fecskendővel itattuk, stb. A rák győzött, mint a legtöbb esetben. 66 éves volt.

A levelem nem az orvosok ellen irányul, de sajnos ezeket a tapasztalatokat szereztük a miskolci onkológiai centrumban. Azóta is folyamatosan olvasom az Önökhöz érkező leveleket és sajnos az a
tanulság vonható le belőlük, amiket én is felsoroltam.

Köszönöm, hogy végigolvassák hosszadalmas levelem, de gondolom megértik levelem hangvételét. Azt is tudom, hogy rengeteg a daganatos beteg, de életekről van szó, s azt is tudom, hogy az esetek nagy részében ebből a betegségből nincs visszaút.