Egy éven belül akár tucatnyi különféle védőoltás is lehet a koronavírus ellen. Ezek egy része olyan hagyományos technológiával készül, amit már évtizedek óta alkalmaznak, más részüket teljesen új elgondolás alapján alkották meg. Az, hogy hol melyik lesz elérhető, függ a gyártási kapacitástól, az adott ország lehetőségeitől, az ártól, a tárolási szükségletektől és hogy melyikben bíznak meg az emberek.
Bevált út a vakcinafejlesztésben, amikor legyengített kórokozókkal dolgoznak. Ennél kevesebb mellékhatás-rizikója van a teljesen inaktivált, elölt vírust tartalmazó vakcináknak, de a hatásosság is alacsonyabb lehet (ilyen az idehaza gyártott 3 komponensű influenza elleni védőoltás). Van, amikor csak a vírus egyes „hasított” részei kerülnek a vakcinába, örökítőanyag nélkül, tehát szaporodásra képtelen állapotban (ilyen a 4 komponensű import influenza elleni oltás idehaza).
A molekuláris biológiai technikákkal előállított vakcinák három fő típusba sorolhatók. Ezek közül a fehérjevakcinában csak egy kis fehérjedarab van, ami képes az immunrendszert stimulálni. A vírusvektor-vakcinánál egy betegséget okozni nem képes vírusba építik be a koronavírus genetikai állományának egy részét. Ez olyan fehérjét termel, ami elárulja magát, az immunrendszer felismeri, de a vírusnak hiányzik az a része, ami betegséget okozhatna. Egy vadonatúj technológia pedig az RNS-alapú vakcina (ezt használják az első befutónak tűnő amerikai és német cégek). Az oltás elkészítéséhez nincs szükség a teljes vírusra, elég annak egy génszakaszát bejuttatni a szervezetbe, amely ez alapján önmaga „előállítja” a koronavírust jelző fehérjét, majd ellene a megfelelően hatékony immunválaszt. Ez az eljárás még gyenge immunrendszerű embereknél sem tudja a betegséget kiváltani, viszont ezek olyan gyorsan lebomló hatóanyagok, amelyeket folyamatosan -70 fokon kell tárolni majdnem egészen a beadásig. Minden lapzártánk idején ismert vakcinajelöltből két – egy hónap különbséggel beadott – oltás alakít ki védettséget. Hogy mennyi időre, azt ma még nem tudjuk.
