Megszelidített vad félelmek

Egy rosszullétet követően először vastagbélrákra gyanakodtak, majd a kivizsgálások fényt derítettek a valódi betegségre: áttétes petefészekrák. Zachar Ilona, mint oly sokan, akikkel hasonló hírt közölt az orvosuk, úgy érezte, hogy véget ért az élete. Az asszonynak azonban mégiscsak sikerült felvenni a sors által elé dobott kesztyűt. Amint mondja, a jövőért való állandó rettegés helyett megtanult a jelenben élni, s ebben immár igyekszik a többieknek is példát mutatni. A budapesti Tűzmadár Ház tavaszi nyílt napján, majd egy országos nyilvánosságnak szervezett fővárosi sajtótájékoztatón is kiállt a pódiumra, hogy saját vívódásáról őszintén beszélve, az életre bátorítsa a sorstársakat. Gondolatainak a RÁKGYÓGYÍTÁS hasábjain való tolmácsolásával e küldetését igyekszünk segíteni.

Emlékszem: én is úgy gondoltam korábban, hogy egy ilyen betegség kiderülésekor, ott és akkor azonnal véget ér az ember élete. Bár biológiailag él még egy kicsit, de minden értelmes dolog megszűnik, feladja minden korábbi tervét, szokását, nincs többé öröm, vidámság. Helyét átveszi a fájdalom, a félelem, a rettegés, a várakozás. Később, ha arra gondoltam, hogy én is rákos lehetek, csak egyetlen megoldás látszott megnyugtatónak: nem megvárni a lassú és fájdalmas elmúlást, nem tönkretenni a környezetemben élők életét, hanem elébe menni az elkerülhetetlennek.

Másfél évvel ezelőtt, mikor diagnosztizálták a betegségemet, nem sokkal tudtam többet a rákról, mint húsz évvel ezelőtt, amikor még szüleim küzdöttek vele. Talán annyival többet, hogy láttam már gyógyult betegeket, de féltem, hogy én nem fogok közéjük tartozni.

Végleg elvesztem?

Az ismerőseim kínosan érezték magukat velem. A kórházban sem sokat tudtam meg az állapotomról, kilátásaimról, tennivalóimról. Kérdezhettem volna, de csak lényegtelen, apró kérdések jutottak az eszembe. Mert az igazi kérés az lett volna: tessék nekem beszélni, mesélni egy rákos életéről! Mindenről, ami ezzel kapcsolatos. Hosszan, órákon keresztül, hogy barátkozhassak vele, hogy megszelídüljön számomra, hogy összeálljon valami kép, hogy egészként tudjak róla gondolkodni. De hol volt erre idő, hol volt ehhez mesélő!?

Zachar IlonaAz első hónapokban nagyon egyedül voltam a kétségbeesésemmel. Szétestem, nagyon nehezen tudtam kontroll alatt tartani a gondolataimat, érzéseimet: elveszítettem önmagam. Nekiestem az internetnek. Minden vizsgálati eredményt ott fordítottam le, ott próbáltam minden kérdésre választ találni. Számtalan szakcikket elolvastam, amit persze csak nagyon részlegesen értettem, s amelyek inkább kétségbe ejtettek. Összezavarodtam, amikor azt akartam megtudni, mit egyek és igyak, ami a gyógyulásomat a leginkább szolgálja. Egymásnak teljesen ellentmondó diéták és ételsorok között kellett eligazodnom. Teljes zűr- zavar vett körül.

Ki nem mondott gondolatok

Türelmetlenül vártam az operáció előtti kemoterápia megkezdését. Majd a műtét előtt a kórházban azon vívódtam: köszönjek-e el a férjemtől? Mondjam-e, hogy mindig nagyon szerettem, hogy vigyázzon a gyerekekre, s ne felejtsen el? Csupa közhely, de mennyire fontosak voltak akkor ezek a mondatok! De ha elköszönnék, mintha azt mondanám: nem bízom az ébredésben. Csendben maradtam. Azt hiszem a férjem is így volt ezzel. Mindketten csak az “azutánra” tudtunk gondolni. Arra ébredtem, hogy valaki azt mondja: a műtét sikerült.

Az újabb kemoterápiák alatt került kezembe egy szórólap, amely a Tűzmadár Házban sok programot kínált daganatos betegeknek. Először a gyógytornára mentem el, mert arról tudtam leginkább elképzelni, hogy mi az. Azután elmerészkedtem a körtáncra, mert táncolni nagyon szeretek. A foglalkozás végén nem tudtam megszólalni a meghatottságtól. Teltek a hetek, megismertem a magunkra való odafigyelésre, nyugalomra, a környezettel való harmóniára tanító összes programot.

Lassan ráébredtem: ugyan vannak kellemetlen érzeteim, de szinte semmiben sem akadályoz a betegségem. Akkor pedig éljek, majd- nem úgy, mintha nem lennék beteg! Ehhez tartom magam azóta is. Fontos, hogyan jövök ki ebből a betegségből, s mindent meg kell tennem a gyógyulásom érdekében, ám ettől sokkal fontosabb, hogy miként telnek a hétköznapjaim, mit kezdek magammal, mennyire teljes az életem – vagyis hogyan jutok el a végéhez, ami vagy a gyógyulás lesz vagy nem.

Megbékélés a természettel

Ki kellett alakítanom a halálhoz való viszonyom. Az elején féltem, hogy nem gyógyulok meg, s meg fogok halni. Sorra vettem mi mindent nem fogok megélni. Amikor már eléggé belefáradtam ebbe, magamra erőltettem, hogy ne foglalkozzak ezzel a kérdéssel: nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy ez is lehet a betegségem egyik kimenetele. Babonásan töröltem a rossz gondolatokat. De ez csak felszínes volt: legbelül éppúgy rettegtem.

Végül megértettem: csak az ad igazi megnyugvást és lelki békét, ha megbarátkozom az elmúlás gondolatával, ha nemcsak ésszel tudom, de el is fogadom, hogy az életem véges, mint mindannyiunké, s nem az az igazi kérdés, mikor halok meg, hanem hogy hogyan élek addig. Megteszek mindent, nem leszek a gyógyulásom hátráltatója, de nem biztos, hogy csak rajtam múlik. Beláttam: ha minden nap rettegek a haláltól, s tönkreteszem ezzel a napjaimat, akkor sem lesznek jobbak a kilátásaim. Sőt! Számba vettem az eddigi életem, s arra jutottam: ha holnap vége, akkor sem volt hiába, hogy megszülettem.

Élettervek – hosszútávra

Hamar be kellett látnom, hogy senkit nem hibáztathatok a betegségemért, még magamat sem. A betegség segített abban, hogy végre leszámoljak a mindennek és mindenkinek megfelelni akarás illúziójával. Most máshol vannak az életem súlypontjai. Türelmesebb, toleránsabb és szelídebb lettem. Nem rohanok. Már merek tervezni hosszabb távra, de közben tudok figyelni a pillanat szépségére, mert benne élek a mában. Nemcsak túlélem, megélem a jelent. A folytatást pedig nem engedem még magamnak sem elrontani.

A cikk a Rákgyógyításmagazin 12. számában jelent meg. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

Kapcsolódó cikkek:
Az életet ünnepelték a Tűzmadár Házban
A beteg is készüljön fel a vizitre!
Bodrogi-Garas: éljünk, amíg meg nem halunk!
Segítség a krízisben: ingyenes telefonszolgálatok

Top