Meddőségi kezelés részeként éveken át kapott hormontartalmú gyógyszert is Takács Katalin, kezdetben ennek tulajdonította a bal mellében jelentkező panaszokat. Mindenesetre szeretett volna a végére járni a tüneteknek, ezért időpontot kért mammográfiára. Több ismerőse viszont fiatal életkora miatt feleslegesnek tartotta a vizsgálatot, ennek hangot is adtak. Véleményüket részben elfogadva Katalin nem ment el az emlőszűrésre. A bejelentkezés, majd lemondás még egyszer ugyanígy megismétlődött. Végül nem szűnő mellfájdalma, immár nőgyógyásza és háziorvosa egybehangzó tanácsa, illetve a családi előzmények miatt (nagymamája és dédmamája is emlőrákban halt meg) 2019. januárban harmadik nekifutásra mégiscsak elment a mammográfiára. Ott már a szövettani mintavétel előtt a röntgenkép, majd az ultrahang alapján megmondták neki: rosszindulatú daganat fejlődik a bal mellében, és nem kizárt, hogy a jobb mellében is hasonló elváltozás kezdődött.

Tapasztalat és empátia

– Összetörtem a diagnózis hallatán. Letargiába esni azonban nem volt idő, gyorsan követték egymást az események: szövettan, emlő MRI vizsgálat, majd egy egészségügyben dolgozó barátnőm javaslatára egy fővárosi emlőspecialista sebész felkeresése következett. Ez fordulópontot hozott: a főorvos elmagyarázta, hogy ha a BRCA génvizsgálattal bebizonyosodik, hogy családi öröklődésként alakult ki a mellrákom, akkor nemcsak a bal, hanem a jobb emlő eltávolítását, sőt a petefészkek operációját is javasolja. Ugyan nagyon rossz eshetőséget vázolt, viszont minderről úgy beszélt, mintha egy náthát kellene kezelnünk, ami rutin feladat, nem kell különösebben aggódni miatta. Magabiztossága, nyugodtsága és humora rám is átragadt, annál is inkább, mert tudtam, hogy kijelentései mögött több évtizedes tapasztalat rejlik. Úgy jöttem ki tőle, mint akit kicseréltek, mintha elfújták volna a szorongásomat – eleveníti fel Katalin.

A nyirokcsomó érintettsége miatt már műtét előtt megkezdődött a kemoterápia. Ezt a neoadjuváns típusú terápiát egyre gyakrabban alkalmazzák operáció előtt, hogy általa megkisebbedjen a daganat, illetve minél hamarabb kapjanak a betegek olyan gyógyszert, ami a szervezet minden részében képes elpusztítani az esetleg jelenlévő ráksejteket.

– Egy csupa szív onkológus doktornőhöz kerültem, ami nagyon sokat számított. Volt olyan orvos, akitől sokan sírva jöttek ki, mert érzéketlenül szólt a betegeihez, gyakran kedvét vette a pácienseinek. Váltaniuk kellett volna, de ezt egy kiszolgáltatott élethelyzetben, amikor az idő is sürget, nemigen lehet kivitelezni. Az én doktornőmtől szinte mindig jókedvűen köszöntem el, mert reményt és lendületet adott a folytatáshoz. Pedig én sem voltam jól. A férjem vágta le a hajamat, amikor hullani kezdett, a kezelések után gyenge voltam. A következő kezelésre azonban mindig összeszedtem magam, alapvetően vidáman álltam hozzá a történtekhez. Két infúzió között töltődtem: még a mellékhatásokkal együtt is jól esett táppénzen lenni, egy időre kiszállni a napi verkliből. Azt láttam, hogy akik folyamatosan rettegtek, rosszabbul is viselték a kezeléseket. Én igyekeztem nem halálosan komolyan belemélyedni abba, ami velem történik vagy történhet, ebben pedig nagyon sokat segített a családom, a rokonaim és a barátaim. A humor a legnehezebb helyzetekben is enyhülést adott – mondja Katalin.

Veszteségek és szövődmények

Rossz emlékként maradt meg a házassági évfordulójuk napján megtörtént melleltávolító műtét utáni ébredés.
– Úgy éreztem magam, mint egy karok nélküli ember. Mivel mindkét mellemet eltávolították, bal oldalon az összes hónalji nyirokcsomót is kivették, még támaszkodni sem tudtam a karjaimra. Viszont nagyon jó szobatársakkal kerültem össze, sokat nevettünk, ezzel is próbáltuk átvészelni a traumát, amit éppen átéltünk. A sugárkezelést nem lehetett azonnal megkezdeni, mert egy ideig nem tudtam felemelni eléggé a karom. Segített, hogy gyógytornászhoz jártam, így végül sikerült mindent végigcsinálni: 2019. december 23-án véget értek a daganatellenes kezelések.

Katalin meg akarta előzni, hogy a kimutatott BRCA genetikai mutáció talaján még petefészekrákja is legyen, ezért belement a megelőzést célzó nőgyógyászati műtétbe. 2020 márciusában jelentkezett az operációra, ám aznap léptek életbe a koronavírus-járványhelyzet miatti korlátozások, ezért hazaküldték. A műtétre csak 3 hónappal később került sor. Ám még ezzel sem ért véget kálváriája: az emlőeltávolításkor ugyanis a későbbi helyreállítás előkészületeként, szövettágító expandereket ültettek be, amelyek olyan szövődményeket okoztak, amelyekre előre nem számított.

– 2020 karácsonyán a besugarazott oldali expander leeresztett, kivették és újat tettek a helyére. Az viszont elfertőződött, újra visszakerültem a kórházba. Ismét ki kellett venni. Az ismétlődő nehézségek, újabb beavatkozások miatt nem akartam már ezt tovább csinálni: kértem, hogy vegyék ki mindkét expandert, mert én egy jó darabig nem akarok több műtétet. Sajnos a helyreállítás így nem sikerült, ma is protézist használok.

Új élet, új élethelyzet

– Sok veszteség ért. A gyermekvállalást már negyven felé közeledve el kellett engednem, a betegség ezt végleg eldöntötte. A műtéti veszteségekkel, a ma is tartó hormonmegvonó kezelések miatti mellékhatásokkal együtt kell, hogy éljek. De annak örülök, hogy élek. Az idén 17 év után munkahelyet váltottam és a sors úgy hozta, hogy férjemmel régi vágyunk teljesült: vettünk egy házat és elköltöztünk egy kedves, nyugodt, természetközeli hegyi faluba, az erdő közelébe. Ha visszatekintek, sok nehéz dolog történt velem, de ha az egészségügyi bajokat és maradványtüneteket nem számolom, jó irányba változott meg az életem ahhoz képest, mint amikor a diagnózissal elindultam a betegúton.