A 31 évesen agresszív mellrákkal szembesült szolnoki Szabó Andreának sok erőt adott, amikor beszélhetett olyan sorstársakkal, akik már túl voltak a daganatellenes kezeléseken, ezért vállalta, hogy ő maga is nyilvánosság elé lép történetével. Azt vallja: nincs mit szégyellni a betegségen, sőt ha valaki megbetegszik, felelőssége, hogy saját példája nyomán meggyőzze a környezetében élőket is a szűrővizsgálatokról. A kiújulási kockázattal még számolni kell, de Andrea 2 évvel a kemoterápiás kezelések után immár nem a betegségre, hanem a családalapításra szeretne koncentrálni. Ajándékként éli meg, hogy a világban szétszakadt családját újra összehozta a betegség.
Amerikában élt akkori barátjával Szabó Andrea, mígnem a honvágy erősebbnek bizonyult és 2017 novemberében hazaköltözött. Néhány hét sem telt el, amikor egy csomót tapintott az egyik mellében, amivel azonnal elment ultrahang vizsgálatra. Ott egy ártalmatlan cisztának vélték az elváltozást, ám egy hónappal későbbi kontrollt javasoltak. Egy hónap alatt kétszeresére nőtt a csomó mérete, de továbbra is cisztának tűnt. A lelettel megkeresett sebész mindenesetre a második lelet láttán az eltávolítást javasolta. Nem sokkal később telefonon kereste Andreát a szövettani eredménnyel: „sajnos nem az, amire gondoltunk.”
Bizakodás az onkológián
Andreát nagyon megrázta a rosszindulatú emlődaganat híre. Konzultáltak sebésszel és több onkológussal is, végül egy számukra másodvéleményt adó onkológus főorvos mellett döntöttek. „Ő volt az első, aki szánt két biztató mondatot az édesanyámnak is, aki bűntudattól összetörve ült mellettem, mert úgy érezte, hogy 65 évesen neki lenne a betegek között a helye és nem nekem. A főorvos nem szépítette a kilátásokat, elmondta, hogy egy agresszív típusú, kiújulásra hajlamos mellrákkal állunk szemben, lehet, hogy le kell venni a mellemet, a kezelések pedig nem lesznek könnyűek. Nem hallgatott el semmit, a hozzáállása mégis annyira megnyugtató volt, hogy amíg rettegve érkeztük az onkológiára, bizakodva jöttünk el onnan.”
– A hónalji nyirokcsomók érintettsége miatt újra kellett műteni. Az altatáskor még én sem, az onkológussal szakmai kapcsolatban álló emlőspecialista sem tudta, hogy mi lesz az operáció kifutása, de azt ígérte, megpróbálja megmenteni a mellem. Ez sikerült is. Igaz, jó nagy részt kivett, de onkoplasztikát alkalmazva az esztétikára is odafigyelt. Az eltávolított tucatnyi nyirokcsomóból végül csak egyben találtak áttétet – eleveníti fel Andrea. A kiújulási kockázat csökkentése érdekében viszont kellett 8 kemoterápia és 35 sugárkezelés.
Munkaterápia
– Apával, anyával, a tesómmal vagy valamelyik barátommal jártam Budapestre a kezelésekre. A kemoterápia utáni napok nagyon nehezek voltak, de tudtam, hogy három nap és talpra állok. Szerdán megkaptam a kemót, a hétvégére rendbe jöttem, hétfőn indultam dolgozni. Amikor a sugárkezelésre jártunk, minden reggel 6-kor elindultunk, 8-kor megkaptam a kezelést, majd amint visszaértünk a városba, mentem dolgozni. Akkor még próbaidős voltam a vízügyi igazgatóságon, nagyon örültem neki, hogy a külföldi időszak kiesése ellenére a szakmámban találtam állást. Sok biztatást kaptam a főnökeimtől és a munkatársaktól, nem is lett volna muszáj bejárnom, de nekem jobb volt közösségben lenni és elfoglalni magam. Mindig mosolyogtam. Szerintem lehetett, aki talán nem is hitte el, hogy épp kemoterápiát kapok. A hosszú, szőke hajam elvesztését viseltem legnehezebben, kezdetben parókában jártam dolgozni. Később már felvállaltam a tüsire vágott rocker frizurát is.
Andrea nagyon várta az onkológiai kezelések végét, ezért önmaga is meglepődött, hogy akkor süllyedt depresszióba, amikor túl volt a sugárterápián és a kemoterápián is.
– Nehéz volt a kemoterápia mellékhatásait elviselni, kimerítő volt naponta sugárkezelésre járni, ám a kezelések alatt azt éreztem, hogy biztonságban vagyok, figyelnek rám, visszaszorítjuk a betegséget. Amikor viszont közölték, hogy vége a kezeléseknek, legközelebb 3 hónap múlva várnak a kontrollvizsgálatra, azt éreztem, hogy egy bizonytalan, légüres térbe kerültem. Idő kellett, hogy átálljon az agyam arra, hogy meggyógyultam, ezért most már nem kell minden nap a betegséggel foglalkozni. El kellett fogadnom, hogy biztonságot ad, ha negyedévente megvizsgálnak, mert ha újra baj lenne, akkor közbelépnek.
Ha család van, minden van
„Lehet még gyerekem?” – szólt még a kezelések elején Andrea részéről a számára egyik legfontosabb kérdés. „Lehet. Csak még nem most.” – hangzott rá a válasz. „Lehet már gyerekem?” – kérdezte a kezelések utáni második év elteltével Andrea, amire a kezelőorvos ekkor már áldását adta. Megbeszélték, hogy a kiújulás kockázata ugyan az első két évben a legnagyobb, de ez később is előfordulhat. Andrea ugyanakkor nem szeretné az egész további életét a betegség árnyékában élni, ezért igyekszik úgy tekinteni az emlőrákra, mint az életének egy immár lezárult fejezetére. Boldog az egy éve megtalált új párjával, közös házba költöztek és immár saját családjukat tervezik.
– Ha valaki rákos lesz, akkor nem egyedül lesz beteg, hanem az egész családja rákossá válik. Nem elég a beteget támogatni, egymásban kell a lelket tartani. A betegség alatt én azt éltem meg, hogy olyan szoros hálót vonnak körém, hogy én nyugodtan hátradőlhettem, csak a kezeléseket kellett kibírnom. Hihetetlen erőt tud adni egy összetartó család! Amikor hazajöttem Amerikából, majd kiderült, hogy beteg vagyok, a több mint tíz éve Angliában élő nővérem azonnal kivette a három lányát az iskolájukból és az egész családjával hazaköltöztek Szolnokra, hogy mellet- tem legyenek. Van olyan barátom is, aki szintén azért költözött haza, hogy támogathasson. A betegség nyomán itt maradtam a szülővárosomban, visszakaptam a testvéremet, a barátaimat. A szüleim a gyerekeiket és az unokáikat ma nem interneten látják, hanem élőben ölelhetik, a kislányok nem monitoron látják a nagyszüleiket, hanem megfoghatják a kezüket. Mi most azt éljük meg, hogy visszakaptuk egymást és újra együtt a családunk. Minden „miért”-nek megvan az „azért”-ja.
