Először felhúzta a szemöldökét, ám meglepődést sugárzó arckifejezése egy másodperc alatt széles mosollyá változott a kórház recepciós pultja mögött ülő adminisztrátornak, ahogyan kezébe fogta a kis horgolt szívet, amit az egyik beteg nyomott a kezébe. A jelenet azokban a napokban gyakran ismétlődött: hol egy nővér, hol egy váróteremben ülő beteg, hol egy látogatóba érkező hozzátartozó szeme csillant fel, amikor markában tartotta a szívet, horgolt kabalát vagy könyvjelzőt, amit Czipó Éva a kezébe adott. De az is számíthatott erre, aki szimplán csak épp szembejött vele az utcán és ő szomorúnak látta. „Nem önzetlenül adtam: azok a mosolyok, amiket én ezekért az apró ajándékokért kaptam, engem egész napra feltöltöttek. A kemoterápia alatt meg amúgy is volt időm horgolni.”

Bár rövid idő leforgása alatt, de hosszú út vezetett el a horgolt szívekig. Czipó Éva 2020 elején érzett elváltozást a bal mellében, ám a járványügyi lezárások idején nem volt könnyű orvoshoz bejutni. Igaz ő maga sem erőszakoskodott: amint mondja, a kitapintott csomót „hátrapakolta a tudatalattijába és nem foglalkozott vele.” Mígnem már párja figyelmeztette, hogy baj lehet, mert az elváltozás egyre nagyobb. Júliusban, amikor az orvos meglátta Évát, első ránézésre 99 százalék esélyt adott annak, hogy rosszindulatú daganata van: ekkorra már egy 8x10x2 centiméteres elváltozást írtak le. Azonnal átküldték az onkológiára. A kivizsgálás a nyirokcsomó-áttéteket biztosra mutatta, de már ekkor felmerült az is, hogy a csontokra is szóródhattak a ráksejtek. A tumor igen nagy mérete miatt nem az operáció volt az első lépés, hanem az onkológiai kezelés, hogy megpróbálják megkisebbíteni a daganatot, ezáltal növelni a teljes műtéti eltávolíthatóság esélyét.

Nézőpontváltás

– Egy nagyon erős kemoterápiával kezdődött meg a kezelésem. A fehérvérsejtszám esése miatt csak három kemoterápiát tudtam felvenni, ám a daganat mérete ez idő alatt is a felére csökkent, így nagyobb lett az esélyem egy sikeres műtétre – emlékezik vissza a közelmúlt történéseire Éva. Szorongásokkal telve vállalta a műtétet. Úgy érezte, a melle eltávolításával elveszíti a nőiességét, elveszíti önmagát. Bár próbált lélekben felkészülni, a nyirokcsomó-láncolat eltávolításával kiszélesített műtét után nagyon nehéz időszak következett. Ekkor írta meg a „Nincs” című versét, amelyben nagyon mélyen, nagyon szemléletesen írt a testi-lelki veszteség fájdalmáról. Később sok betegtárs azt mondta sorairól: azt írta le, amit ők is éreztek, csak nem tudták így megfogalmazni. Sorai megrázók, ám kicsengése mégis vigaszt adó. „Az életem, vagy a mellem… Az életet választottam. (…) Nincs. De én Én Vagyok és VAGYOK! Élek, érzek, változom, fejlődöm. Az életet választottam…” – szólnak az ennél jóval hosszabb vers utolsó sorai.

Az operáció után újabb kemoterápiák következtek, majd 25 sugárkezelés. Amíg a 2021. februári CT vizsgálat biztató képet festett a szóródások visszahúzódásáról, a nyári vizsgálat újra áttétet jelzett a csontokon. Időközben egy rosszullét miatt átélte a klinikai halál állapotát. „Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy mindent felégetek magam mögött és új életet kezdek. Éreztem: ha élni akarok, össze kell szednem magam és le kell tisztáznom az életem.”

– 2021. augusztusban tudtam kimondani, hogy véget vetek a 25 éve tartó párkapcsolatomnak. Elhatároztam: változtatok mindenen, amiről úgy érzem, hogy belesüllyesztett egy olyan élethelyzetbe, ami nem a kibontakozást szolgálta, hanem a bezáródásomhoz vezetett, amiről úgy éreztem, hogy hozzájárulhatott a betegségem kialakulásához – vallja Éva. A változásokat úgy foglalja össze: nézőpontot váltott. „Ez már az az időszak volt, amikor mániákusan horgoltam az apróságokat és szerettem volna örömet szerezni minden szembejövőnek. Az alkotás lefoglalt, elterelte a gondolataimat: a horgolás mellett kötöttem, makramét készítettem, gyöngyöt fűztem és a betegségem óta sokat írtam is. Gyakran kiírtam magamból a rossz érzéseket. Ez a mai napig is így van.”

Lelki támasz az első perctől

Éva csaknem a diagnózis másnapján felhívta az egyik pszichológus ismerősét, hogy megkérdezze: hogyan segítheti a gyógyulását önmaga?

– A legfontosabb lépés volt ez a telefonhívás, ami nélkül hiszem, hogy ma nem lennék itt. Csak azt tudtam, hogy az ismerősöm pszichológus, ám ekkor derült ki számomra, hogy évek óta daganatos betegeket segít úgy egyéni, mint csoportterápiákkal. Augusztusban elkezdődött a műtét előtti kemoterápiám, szeptemberben már ott voltam egy rákbetegeket segítő Simonton-csoportban. Hihetetlen volt, hogy a megtanult meditációs és feszültségcsökkentő módszerek milyen sokat tudtak segíteni a kezelések alatt a mellékhatások átvészelésében, a műtét utáni lábadozásban – javasolja mindenkinek Éva, hogy tegyen egy próbát.

Éva az emlőeltávolító műtét hetében a kórházi ágyból is bejelentkezett az akkor online tartott csoportfoglalkozásba. A járvány pozitív hozadékának tartja, hogy az internetes foglalkozások révén a korábbihoz képest nagyon kiszélesedett azoknak a köre, akik segítséget tudtak kérni azáltal, hogy földrajzi kötöttségek nélkül, otthonukból is részt tudnak venni segítő foglalkozásokon. Az egri csoportnak is lett szegedi, pécsi, budapesti résztvevője is, sőt Angliában élő magyar beteg is a csapat tagjává vált. Amikor hosszú idő után először hazalátogatott, személyesen is találkozott a többiekkel. Bár élőben ekkor látták egymást először, mint régi barátok ölelték meg egymást.

– Megtanultam hogyan vegyem komolyan a testem reakcióit, hogyan figyeljek önmagamra. Megtanultam segítséget kérni. És megtapasztaltam: nem vagyok egyedül. A felnőtt gyerekeim – miután lányom külföldön egyetemista, így leginkább a helyben élő fiam – érzelmi támaszt adtak, ám a betegtársak által sugárzott erőt mástól nem kaphattam volna meg. Ezt csak azok tudják közvetíteni, akik átmentek ugyanazon, amin én is keresztülmentem. Hihetetlenül sok erőt adott az, hogy ott voltak velem azok a nők, akik öt, tíz, húsz éve mentek át melleltávolító műtéten, kemoterápián, sugárkezeléseken. Ők a mainál sokkal kevésbé modern terápiákat, erősebb besugárzásokat, nagyobb műtéteket vészeltek át, és még mindig itt élnek velünk, láthatom, hogy mi mindent ki tudtak hozni az életükből.

Éva aktívan bekapcsolódott az egri székhelyű, a régióban élő betegeket segítő Regionális Egészségügyi Alapítvány (REGEA) életébe is. A családtagok bevonását is fontosnak tartja.

– Legtöbbször arról beszélünk, hogy daganatos betegként milyen nehéz megélni egy betegséget. De nagyon fontos az is, hogy a hozzátartozók mit élnek át, amikor szerettüket betegen látják és azt érzik, hogy nem tudnak segíteni. Ehhez is nagy lelkierő kell, hiszen a saját félelmeit, szorongását is le kell tudni győzni, ez nagyon sok energiát képes felemészteni. A közösségben meghallgattam más hozzátartozók meglátásait erről, ez pedig segített a saját családon belüli konfliktusainkat is feloldani. Odafigyeltem, hogy a szeretteimet ne bántsam jobban, mint ami a betegségemmel elkerülhetetlen – fogalmaz Éva.

Több élet van bennem

Szintén sokat adott számára a rendszeres mozgás. – Egy évvel ezelőtt alig bírtam egy emeletet megmászni, úgy le voltam gyengülve. A sugárkezelések idején már ragaszkodtam ahhoz, hogy minden reggelt a meditációs alapokra és lágy mozgásokra épülő csikunggal kezdjek, majd 2 kilométert gyalog tegyek meg a sugárkezelésre a klinikáig, majd onnan vissza is. Ősszel egy Simonton-táborban egy bemutató órán ismertem meg a táncmeditációt, ami úgyszintén nagyon sok energiát felszabadított bennem, azóta is minden héten megyek. Ma sokkal jobb kondícióban vagyok testileg és érzelmileg is, mint korábban voltam.

Aktív munkavállalóként kereskedelemben, vendéglátásban dolgozott, éveken át üzletvezető munkakörben. A betegség miatt leszázalékolták, ám a rokkantnyugdíjas létet nem tekintette véglegesnek. Már a kezelések idején készült fel egy biztosításközvetítői vizsgára, amit le is tett. El is helyezkedett egy biztosítónál, de azt nem érezte komfortosnak, ezért most újra tanulni készül, új szakmán töri a fejét.

– Minden napomat azzal kezdem, hogy megállapítom: élek és jól vagyok. Minden napomnak úgy futok neki, hogy a szépséget keresem benne. Nem tagadom, hogy megvannak a fizikai és a lelki nehézségek, de tudok benne szépet és jót találni. Ha pedig ez valamelyik napon nem sikerül, tudok kihez fordulni. A betegtársak alkotta baráti közösség nem oldja meg a problémáimat, de meghallgatnak, figyelnek rám, törődnek velem, én pedig velük. Következmények nélkül, kendőzetlenül lehet beszél- ni bármiről, ami az ember lelkét nyomja. Életünk legmélyebb pontján találkoztunk egymással, most pedig támogatjuk egymást a felemelkedésben.

– Az állapotom stabil, fizikailag és lelkileg is kiegyensúlyozott vagyok. Egy tündéri onkológus doktornő irányítja a kezelésem, akinél minden találkozáskor azt érzem: biztonságban vagyok, odafigyel rám. Van esélyem rá, hogy a gyógyszer, amit szedek, hosszabb távon is fékezni képes a betegségem. Akik nem tudtak arról, hogy mi mindenen mentem keresztül és hosszú idő után találkoztam velük, mindenkinek az a véleménye: ki vagyok cserélve, boldogabbnak, életvidámabbnak látszom, más lett a kisugárzásom. Azt mondják, hogy sokkal több élet van bennem, mint néhány évvel ezelőtt. Én is így érzem.