Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1986-ban dolgozta ki terápiás ajánlását, amelyet „fájdalomcsillapítási (analgetikus) lépcsőnek” neveztek el. A fájdalom erősségének és típusának megfelelően addig kell emelni az adagot, illetve váltani erősebb és/vagy más típusú gyógyszerekre, amíg a beteg fájdalmai meg nem szűnnek, vagy legalább elviselhető mértékűre nem csillapodnak.
A fájdalomcsillapítás első lépcsőjén az enyhébb, opioidtól mentes fájdalomcsillapítók (minor analgetikumok) állnak. Ilyenek a nem szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerek, s ebbe a körbe sorolhatók a kiegészítő kezelésként alkalmazott antidepresszánsok is. Ha ezek hatásossága nem megfelelő vagy a mellékhatások miatt nem növelhető tovább a dózis, a következő lépcsőfokon opioidokat alkalmaznak. A mák megszáradt tejnedvének egyik összetevője az egyik legrégebben ismert és használt fájdalomcsillapító hatóanyag. Az opioidokat erősségük szerint két csoportra (erős és gyenge) sorolják.
Úgy a hatóanyagok, mint az egyes beviteli módszerek (szájon át szedhető gyógyszer, injekció, tapasz) is kombinálhatók, de minden esetben csak az orvos előírása szerint, mert a nem szakszerű fájdalomcsillapításnak újabb, a beteg szenvedéseit fokozó mellékhatás lehet a következménye.
Alapelv az is, hogy daganatos betegeknél nem „szükség szerint”, hanem „óra szerint” kell használni a krónikus fájdalmat csillapító fájdalomcsillapítókat. Nem elég akkor adagolni a fájdalomcsillapítót, ha már kialakult a fájdalomérzet, szinten kell tartani a hatóanyagszintet, hogy a fájdalomcsillapító hatás folyamatosan kielégítő legyen.
„Szükség szerinti” fájdalomcsillapítás a tartósan fennálló fájdalom mellett hirtelen kialakuló, úgynevezett áttöréses fájdalom esetén alkalmazandó.
Forrás: 200 válasz a vastagbélrákról és végbélrákról
Ide kattintva kövesse rovatunk frissítéseit a Rákgyógyítás.hu Facebook csatornáján!
