Miközben az orvostudomány évről-évre újabb módszerekkel és gyógyszerekkel áll elő, amelyekkel a korábbinál jobb életkilátásokat és életminőséget képes biztosítani a betegeknek, világszerte egyre nagyobb gond az ellátás finanszírozása. Magyarországon is napi probléma az egészségügy válsága, ezt a betegek és családtagjaik is a saját bőrükön érzik, hiszen folyamatosan szembesülnek az ambulanciák zsúfoltságával, a kórtermek állapotával, az orvosok és ápolók leterheltségével, a gyógyszerekhez való hozzájutás korlátozottságával, a térítési díjak drágulásával.

– Mennyi pénzt adjunk egy emberéletért? – teszi fel az alapkérdést dr. Gulácsi László közgazdász, a Corvinus Egyetem Egészség-gazdaságtani Kutatóközpontjának docense. Azért fogalmaz így, mert amint mondja, nem az a kérdés, mennyit ér egy emberélet, hanem az, hogy az ország, ahol élünk, mennyit tud érte kifizetni.

A legtöbbször erről nem beszélünk nyíltan, pedig ezek napi szintű kérdések a betegellátásban. Ha egy betegnek egy 5 millió forintba kerülő gyógyszeres terápiával meg lehet hosszabbítani az életét 5 évvel, akkor azt kigazdálkodjuk-e a közösből? Erre talán még egyértelmű választ remélhetünk. De mi a helyzet, ha egy 5 millió forintos kezeléstől az várható, hogy a beteg 5 hónappal él tovább? És ha csak 5 hetes a túlélési előny, netán 5 napos? Hol a határvonal, amíg még magától értetődő az igenlő válasz, s mikortól lehet nemet mondani? És ki mondjon nemet?

Ütköznek az érdekek

– Az egyén és a közösség érdeke mindig szembekerül egymással. Minden beteg és a családja azt szeretné, hogy pénzbeli korlát nélkül megkapjon minden elérhető gyógyszert, terápiát, eszközt és komfortot. A közösség érdeke pedig az, hogy a rendelkezésre álló pénzt a lehető leghasznosabban költsék el – magyarázza Gulácsi László.

Világszerte nagyon komoly számításokat végeznek arról, hogy egy adott betegre mennyit ésszerű költeni. Ennek eldöntéséhez pontosan ismerni kell(ene) a lakosság egészségi állapotát, a különféle betegségek előfordulásának arányát, az egyes intézmények, osztályok, sőt orvosok teljesítményét. Az objektív mutatószámok mellett azt is fel kell térképezni, a lakosság milyen fontossági sorrendet tart elfogadhatónak: fogászati ellátás vagy gyógyfürdő fejlesztés, gyógyászati segédeszközök vagy hospice szolgálat kerüljön előbbre? A közeljövőben egy nemzetközi kutatóprogram keretében egyébként éppen ezt igyekeznek majd felmérni: kétezer emberrel készítenek interjút idehaza is, hogy kiderüljön, mi magyarok mire költenénk inkább, ha ránk lenne bízva a kasszakulcs.

Gulácsi László szerint a gyógyulásban az esélyegyenlőség sosem valósul meg.
– Tételezzünk fel két vastagbélrákos beteget, akiknek azonos az életkoruk és a betegségstádiumuk, mindkettőjüket ugyanaz a kiváló sebész operálja, megkapják az elérhető legjobb gyógyszereket, majd hazaengedik őket. Egyikőjükért autó jön, hazaviszi a felesége a kényelmes házába, vitaminokkal látja el, minden nap friss zöldségekből és gyümölcsökből készítenek neki ebédet és a betegség alatt kieső jövedelmüket pótolja az életbiztosításuk. A másik beteg három átszállással hazabuszozik a falujába, az ő felesége is otthon van, mert mindketten munkanélküliek, s mivel kevés a tüzelőjük, csak akkor gyújtanak be a kályhába, ha már mínusz tíz fok alatt van odakint a levegő. Kinek a nagyobb az esélye a gyógyulásra? – világít rá a közgazdász arra, hogy az egészségügyi ellátás csak az egyik tényező, amely befolyásolja egy beteg életkilátásait.

Mennyit költsünk az egészségügyre?

– Nem igaz, hogy az egészségügy minden pénzt megér. A nemzeti össztermék 10 százalékánál többet nem érdemes rá költeni, mert e felett a szint felett a pluszforintokkal más területen több egészséghaszon érhető el – kapcsolódik az iménti gondolathoz több nemzetközi tanulmány tanulságát idézve dr. Kovács József bioetikus, a Semmelweis Egyetem docense. (Megjegyezi: Magyarország ettől a 10 százaléktól még messze van.)

– Nincs annyi milliárd, amennyit egy kórház ne tudna elkölteni a betegei jobb ellátására. Viszont egészséget nemcsak a kórházak termelnek, hanem az is, ha például környezetbarát beruházásokkal mérsékeljük a légszennyezést vagy jobb utakkal csökkentjük a balesetek számát – magyarázza a bioetikus szakember.

De mi legyen azokkal, akik már betegek? Erről Kovács József azt mondja: alapvetően kétfajta sorolási rendszer létezik: az egyik a puha, a másik a kemény. Magyarországon a puha sorolást alkalmazzuk, azaz nincs egyértelműen meghatározva, hogy kinek mi jár, ha megbetegszik. Ez egy átláthatatlan rendszer, amelyben sok múlik az egyéni megítélésen, az orvoson, az intézményen, a kapcsolatokon, az elszántságon. Ezzel szemben a kemény sorolásban egyértelműek a szabályok.

Utóbbi logika alkalmazására mégis csak nagyon kevés országban tettek kísérletet a világon, mert bár első megközelítésben korrektebbnek tűnik, a rendszer egyéni szinten kegyetlen: ha valaki ugyanis nem esik bele a  különféle kritériumok alapján előre megállapított kategóriákba, az orvos nem mérlegelhet, nincs apelláta vagy méltányosság – ez pedig emberileg és társadalmilag is elfogadhatatlan.

Mi lehet a megoldás? Kovács József szerint az életmentés az elsődleges, tehát azoknak a terápiáknak kell elsőbbséget kapniuk, amelyeken emberéletek múlnak. „Ha már választani kell: egy mellrákot muszáj idejében kezelni, viszont a csalánkiütés lehet kellemetlen vagy a meddőség lelkileg megterhelő, ám ezekben a betegségekben nem szoktak meghalni a betegek.”

Az elméleti szakember azt tartaná etikusnak, ha a lehető legmagasabb szinten meghatároznánk egy tisztességes ellátási színvonalat, ami mindeninek jár, afelett pedig külön biztosítással vagy a beteg által közvetlenül lehetne szolgáltatásokat vásárolni. Arra a felvetésünkre, hogy ez nem a gazdagoknak kedvezne-e, azt válaszolja: „most is csak látszat, hogy mindenkinek minden jár, hiszen mindenki pontosan tudja, hogy ez nem így van. A vagyonos emberek most is megkapják a jobb vagy gyorsabb szolgáltatásokat, csak sokszor informális vagy illegális úton. Egy átlátható rendszerben legalább az általuk kifizetett pénz nem a feketegazdaságot gyarapítaná, hanem abból azoknak az embereknek az ellátását is fejleszthetnénk, akik a kiemelt elbánást nem tudják megfizetni.”

Orvosok két tűz között

– Az orvos nem a gyógyszerkasszára esküdött fel, hanem arra, hogy minden áron életeket mentsen – jelenti ki prof. dr. Thurzó László, a szegedi Onkoterápiás Klinika igazgatója. A Sugárterápiás és Onkológiai Szakmai Kollégium elnökségi tisztségét is betöltő professzor azzal folytatja: az orvosra kétfelől is nyomás nehezedik. Egyrészt alapvető kötelessége, hogy minden egyes betegének biztosítsa a szakmai meggyőződése szerinti leghatékonyabb terápiát, másrészt viszont elvárják tőle, hogy odafigyeljen a költségekre is. Persze a kórházi menedzsment sem embertelenségből fogja a pénzt, hanem mert az intézmény valamennyi betegére tekintettel kell lennie. Ha egy embernél kivételt tesznek egy szabály alól, azt is ki kell találniuk, hogy a többletkiadást melyik betegeken spórolják vissza.

Ha azonos állapotban van egy 50 és egy 70 éves beteg, ki kapja meg hamarabb a kezelést? A fiatalabb? És ha az idősebb sohasem gyújtott rá, s vigyázott az egészségére, a fiatalabb pedig láncdohányos? Akkor az idősebb? És ha a fiatalabb még három kiskorú gyereket nevel? A kérdések száma végtelen. Egy újabb: ha ismer az orvos egy eljárást, ami előnyt hozhat a betegének, ám azt anyagi okokból nem tudja számára megadni, erről tájékoztassa-e? Egyik álláspont szerint a betegnek mindenről joga van tudni, ám védhető az orvosok azon véleménye is, hogy nem akarják a betegekre háruló lelki terheket még ezzel is növelni.

Amint arról Thurzó László felvilágosít, az életkor az orvosok számára kevésbé meghatározó, sokkal inkább a beteg „biológiai kora” alapján ítélik meg azt, hogy számára milyen előnyökkel és mekkora kockázatokkal jár egy kezelés – adott esetben ugyanis egy 75 éves ember is lehet jobb állapotban mint egy 60 éves.

– Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget a javulásra, akinél erre érdemi esély van. Viszont, ha egy terápiáról időközben kiderül, hogy az adott betegnél nem eredményes, akkor nem etikus folytatni, mert ezzel mástól vesszük el a lehetőséget – foglal állást Thurzó László. A professzor a meglévő gondok ellenére egyébként úgy értékeli: a hazai onkológiai ellátásban a betegek döntő többsége hozzájut a korszerű és hatásos terápiákhoz, illetve a klinikai kutatások révén olyan új készítményeket is biztonságos körülmények között megkaphat, amelyek várhatóan csak két-három év elteltével válnak majd törzskönyvezett, rutinszerűen alkalmazható gyógyszerekké.

Rangsorolják a kezeléseket

Szinte naponta elhangzik a hírekben, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) nem finanszíroz meg egy egészségügyi ellátást, kezelést vagy gyógyszert, ezért a betegek, az orvosok és az intézményvezetők is rengeteget hadakoznak a szervezettel. Szembesítettük ezzel dr. Molnár Márk Pétert, az OEP Ártámogatási Főosztályának vezetőjét.

– Az OEP minden esetben a betegekre költi el az összes rendelkezésre álló pénzt, amit megkap – szögezi le Molnár Márk Péter. – Módszereink arra többé-kevésbé alkalmasak, hogy rangsorolni tudjuk a támogatásra váró gyógyszereket és kezeléseket, de abszolút értelemben nem mutatják meg azt, hogy mi mennyit ér. A legjobb, amit tehetünk, hogy a meglévő forrásokat azokra a terápiákra fordítjuk, amelyektől a legtöbb hasznot remélhetik a kezelésben részesülő emberek.

A főosztályvezető azt mondja: a nemzetközi elemzések és rangsorok rendre azt az eredményt hozzák, hogy a magyar egészségügy igazságtalan és méltánytalan, ennek oka például a területi különbségekben gyökerezik. Viszont amíg a fejlett országokban a teljes egészségügyi kiadásoknak átlagosan 5 százalékát fordítják daganatos betegek kezelésére, idehaza 10-12 százalékot, 180-200 milliárd forintot költünk az onkológiai ellátásra. A magasabb hányad persze nem abból adódik, hogy abszolút értékben több pénz volna. Éppen ellenkezőleg: idehaza kisebb költségvetésből és alacsonyabb ágazatbeli fizetések mellett kell a nyugat-európaihoz hasonló árakon megvenni az onkológiai gyógyszereket, döntően ebből adódik az aránybeli különbség.

– Nekünk kell megbirkóznunk azzal, hogy egy adott évre a Parlament által elfogadott költségvetésünkből nem tudunk minden új készítményt a támogatásba befogadni, s minden kérelmezőt gyógyszerrel ellátni. Ez egy borzasztóan nehéz helyzet. Évről-évre javasoljuk a keretösszegek megfelelő szintű emelését, zömmel hiába. De látni kell az összefüggéseket is: ha csökkentik a dolgozók járulékterheit, az egyrészt jó az embereknek, mert több pénzt visznek haza a fizetésükből, másrészt viszont kevesebb marad a közös kasszánkban, amiből ki lehet fizetni például a gyógyszereket – mutat rá az érme mindkét oldalára Molnár Márk Péter.

Önnek mi a véleménye? Egyetért az elhangzottakkal vagy felháborítják az olvasottak? Írja meg nekünk, Ön miként látja a gondokat, milyen elveket, milyen szempontokat tart elfogadhatónak, ha nem az a kérdés, hogy van-e sorrend, hanem az, hogy azt miként lehet etikus módon felállítani? Mi, illetve ki kapjon prioritást az egészségügyben? Levelét postán a 6723 Szeged, Építő utca 3/a, e-mailben a rakgyogyitas@gmail.com címen várjuk.

Az összeállítás a Rákgyógyítás magazin 6. számában jelent meg, szerző B. Papp László. A Tűzmadár Alapítvány által kiadott országos magazin negyedévenként 10 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. Az ingyenes lap cikkeiben, riportjaiban és interjúiban a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

Kapcsolódó cikkek:
Megéri meggyógyítani a rákbetegeket
Kinek jusson korszerű gyógyszer?
Méltányosságból finanszírozott kezelések
Rákgyógyszerek: nem méltányos sokat várni