Összeállításunk megjelenésekor nincs olyan immunterápia a prosztatarák kezelésére, amely elérhető volna a rutin hazai gyakorlatban. Ismert egy olyan immunterápiás hatóanyag, amely nem betegségtípushoz kötött, hanem egy molekuláris diagnosztikai vizsgálat eredményéhez, az úgynevezett mikroszatellita instabilitáshoz, de ennek a kitételnek a prosztatadaganatok 97-99 százaléka nem felel meg.
Miután melanóma típusú bőrrákban, majd a tüdőrák egyes altípusaiban és más betegségekben is egyre több betegnél hatásosnak találták az immunterápiákat, természetesen prosztatarákban is számos vizsgálat zajlott már. A kutatások jelenlegi állása szerint a prosztatarákos betegek 15-20 százalékánál lehet esély arra, hogy ha előrehaladottá válik a betegségük és már hormonterápiával nem lehet kordában tartani a folyamatot, az immunterápia még javíthat az életkilátásokon. Akadtak a betegek egy része számára ígéretesnek tűnő részeredmények, ám összességében az immunterápiák hatásosságban eddig nem tudták jelentősen felülmúlni a klasszikus és újabb típusú hormonterápiák, illetve a kemoterápiák eredményességét a prosztatarákos betegeknél. Több vizsgálatban próbálkoznak kombinációs kezelésekkel is, ezek lényege, hogy találjanak olyan hatóanyagot, amelyet alkalmazva már hatásosabbá válhatnak az immunkezelések is prosztatarákban.
Annak ellenére, hogy a prosztatarákos betegek számára könyvünk megjelenésekor nem nyújt reális alternatívát az immunterápia, mivel a téma folyamatosan napirenden van, elmagyarázzuk miben más e kezelési metódus, mint a korábbiak.
Az immunterápiák nem közvetlenül a ráksejteket pusztítják el, mint a kemoterápiák vagy a célzott daganatellenes kezelések. Alkalmazásuk azt célozza, hogy felszaporodjanak az adott ráksejteket felismerni képes immunsejtek, majd azok hatékonyabban küzdhessenek a daganattal. Alapvetően ugyanis – leegyszerűsítve – kétféle eset fordul elő. Egyik esetben az immunrendszer küzdene a daganat ellen, de a daganat megakadályozza, hogy elegendő számban kialakuljanak az ellene hatékonyan támadni képes T-sejtek. A másik esetben szinte egyáltalán nincsenek jelen vagy csak minimális koncentrációban a daganatot felismerni és elpusztítani képes T-sejtek. Az immunterápiák egyik fő típusa tehát a T-sejtek aktivitását igyekszik erősíteni. Az immunterápiák másik fő típusa pedig azokat a szabályozókat próbálja kikapcsolni, amelyek csökkentik a daganatok ellen felvonuló T-sejtek aktivitását (PD1, PD-L1-gátlók). A daganat ugyanis azáltal is igyekszik terjedni, hogy olyan anyagokat bocsát ki, amelyek kikapcsolják a ráksejtek elleni védekezésre alkalmas T-sejteket.
Az immunterápiák jellegzetessége, hogy bár a betegek kisebb részénél hatásosak, ám akiknél hatékonynak bizonyulnak, náluk a tumorgátló hatás tartósabb lehet, egy ideig akár a kezelések befejezése után is fennmaradhat. Az immunterápiáktól nem várható olyan gyors tumorméret-csökkentés, mint például a kemoterápiáktól vagy egyes célzott kezelésektől. Éppen ezért nehéz az immunterápia eredményességének kezdeti megítélése is: amíg ugyanis egy sikeres célzott onkológiai kezelésnél néhány hét elteltével már tumorméret-csökkentés látható, immunterápiáknál kezdetben még nőhet is a daganat, mielőtt csökkenésnek indul. Az első kontrollvizsgálatnál tehát még nem lehet eldönteni, hogy azért nő a daganat tovább, mert nem hat az immunterápia, vagy azért, mert már hat, de a hatás első fázisában még növekszik a daganat (flair jelenség vagy pszeudo progresszió). A daganatot körülvevő immunsejtek tömege is befolyásolhatja a mérési eredményeket.
Az immuno-onkológiában alkalmazott immunterápiáknak semmi közük az „immunerősítés” ígéretével árult vitaminokhoz, étrend-kiegészítőkhöz, gyógyhatásúként hirdetett termékekhez! A bárki által szabadon megvásárolható étrend-kiegészítő termékek egyikének sincs bizonyított daganatellenes hatása.
További információk a betegségről: 50 kérdés – 50 válasz a prosztatarákról
