Amennyi előnyt jelentett Kónyáné Ferencz Tünde számára, hogy műtősnőként otthonosan mozgott az egészségügyben, érzelmileg annyira nehéz volt feldolgoznia, hogy 38 évesen daganatos betegként fekszik a saját kórházában. Vallja: amellett hogy az orvostudomány megteszi, amit tud a betegekért, segíteni kell abban is, hogy a kórház falain túl se maradjanak magukra az érintettek. Az „érintettek” körébe pedig nemcsak az tartozik bele, akinek a neve az ambuláns lap tetején szerepel, hanem a családtagok is, akik végigkísérik a betegúton.
Fürdés közben egy rossz mozdulattal véletlenül megnyomta az egyik mellét, az ekkor jelentkező fájdalom pedig sokkal intenzívebb volt, mint amit a kis baleset indokolt volna. Ezt riasztó, vizsgálatot igénylő jelként értékelte a salgótarjáni Szent Lázár Megyei Kórház központi műtőjében műtősnőként dolgozó Kónyáné Ferencz Tünde. Azonnal megmutatta orvosnak, aki mammográfiára küldte: egy 3 és fél centis daganatot mutattak ki, a vastagtű-biopszia pedig hamar megerősítette a rosszindulatú tumor diagnózisát.
– 38 éves voltam ekkor. Rendszeres mammográfiás szűrésre még nem kellett járnom. Önvizsgálatot végeztem ugyan, ám részben a korábban zajlott meddőségi kezelés részeként adott női nemi hormonok hatására a melleimnek kemény, tömött tapintása volt, nem lehetett könnyen kitapintani benne elváltozásokat – avat be a történtek hátterébe Tünde. Több sikertelen beültetésen és egy lombikbébi kezelésen volt már túl ekkora, eredménytelenül. A rosszindulatú, ráadásul hormonérzékeny mellrák diagnózisa azon túl, hogy az életét fenyegette, miatta férjével végleg le kellett mondaniuk a saját gyermekvállalásról.
– Három héttel a diagnózis után kivették a daganatot. A szövettan alapján a kiújulás és az áttétképződés kockázatának csökkentésére az összes műtét utáni daganatellenes kezelésre szükségem volt, amit csak adni lehetett: kemoterápiát, sugárterápiát, HER2-gátló kezelést, antihormon kezelést is indokoltnak láttak – sorolja Tünde. Bevallja: nagyon megijedt, amikor bebizonyosodott, hogy mi minden vár rá. Ekkor nem érezte előnynek egészségügyi felkészültségét, mert bár sok jó példát látott már, de rosszat is nem keveset, emiatt felerősödött benne a lehetséges negatív kimeneteltől való félelem.
Gyógyítás a műtőben és azon túl
– Nagyon rosszul viseltem a kezeléseket. Nem tudtam elfogadni magamban, hogy betegként vagyok a saját kórházamban, ahol én szoktam segíteni másoknak. Nem tudtam elfogadni, hogy 38 évesen ez történik velem. Bár tudtam, hogy indokoltak a műtét utáni kezelések, a lelkem tiltakozott ezek ellen. Ennek tulajdonítom, hogy minden lehetséges mellékhatást produkáltam. Panaszokat okozott a sugárkezelés, nagyon beteg lettem a kemoterápiától. Piros színű infúziót kaptam, már akkor hánytam, amikor azt megláttam. Emellett aluszékonyság, ízületi és neuropátiás, azaz idegi fájdalmak is a mindennapok részévé váltak. Hormonmegvonó gyógyszerre is szükség volt, ami miatt a többi mellékhatás mellett a változókori tünetek is gyötörtek. De végigcsináltam. A legnehezebb helyzetben sem volt opció számomra, hogy feladom.
Felvetették a lehetőségét annak, hogy leszázalékoltassa magát, ám hallani sem akart arról, hogy alig negyven évesen „végleg betegállományba” vonuljon: a sugárkezelések után egy hónappal visszaállt munkába.
– Korábban is együtt éreztem a betegeinkkel, de a velem történtek megerősítették bennem: a gyógyításnak nélkülözhetetlen feltétele mindaz, ami a műtőben történik, ám a gyógyulás java része a műtőn kívül marad a betegekre. Fontos lenne, hogy segítséget kapjanak akkor is, amikor az orvostudomány végez és hazaküldjük őket a kórházból – fogalmaz Kónyáné Ferencz Tünde. Kiemeli: „a segítségnyújtásnak nem a zárójelentés kiadásakor kellene elkezdődnie, hanem már a diagnózis közlésekor. És ki kellene terjednie a hozzátartozókra is, mert egy rákbetegség nemcsak a beteget, hanem az egész családját érinti.”
– Gyakori, hogy a környezet nem tud jól segíteni. Zavarban vannak, előfordul, hogy inkább kerülik a beteget, illetve hogy a legközelebbi családtagok sem tudják mit tehetnének. Nem jó, ha túlreagálják, túlféltik, az indokoltnál jobban betegstátuszban tartják szerettüket. Az sem jó, ha „egymásra való tekintettel” nem mernek őszintén beszélni például a nehéz sorskérdésekről. Nem ritka az sem, hogy a beteg tartja a lelket a szeretteiben – sorolja Tünde.
Új esélyek, régi félelmek
– Bekapcsolódtam betegtársakkal közösen egy csoportos pszichológiai tréningbe. A megváltozott élethelyzetem elfogadásában, a szorongásom csökkenésében nagyon nagy lépést hozott az, amikor ki tudtam mondani: „beteg vagyok.” Mert innen következett a folytatás: most nekem van segítségre szükségem, de meg fogok gyógyulni. Ha eddig a pontig hamarabb eljutottam volna, biztos vagyok abban, hogy a kezelések is kevésbé gyötörnek meg – jelenti ki Tünde. Tapasztalataival segíteni szeretne másoknak is, ezért csatlakozott a Magyar Rákellenes Liga salgótarjáni alapszervezetéhez és az elsősorban nőgyógyászati daganatos betegeket segítő Mályvavirág Alapítványhoz is.
– Az orvostudomány nagyon sokat fejlődött. Az én mellrák altípusom máfél-két évtizede még halálos fenyegetést jelentett volna, ezzel szemben ma már kijelenthető, hogy nagy eséllyel végleg meggyógyítható. Azzal viszont, hogy az orvosi lehetőségek bővültek, a rákkal való szembesülés lelki folyamatai nem változtak. Egy nőgyógyászati vagy emlőműtött betegnek most ugyanúgy meg kell küzdenie a testképének a torzulásával, a fájdalmakkal, a mellékhatásokkal, mindezeknek a lelki következményeivel.
Tünde elvégezte a daganatos betegek számára kifejlesztett pszichológiai módszerekre épülő Simonton-tréninget, hétről-hétre klubfoglalkozásokon vesz részt azóta is. Fontosnak tart- ja, hogy olyan kérdéseket is meg tudnak beszélni, amelyeket csak azok éreznek át, akik ugyanabba az élethelyzetbe kerültek. Immár 5 évvel az első diagnózis után Tünde úgy ítéli meg: a nehéz hónapok leküzdése után a betegség összességében pozitívan változtatott az életén.
– Sokkal aktívabb lettem a betegség óta: több dologra jut időm, sokat vagyok a barátaimmal, túrázni járunk, önkénteskedem. Most is 12 órán át tart a kórházi műszak, a nap sem lett hosszabb, mégis úgy érzem, hogy mindenre van időm. Leépítettem a felesleges dolgokat: kevesebbet ülök a tévé előtt vagy nyomkodom a telefont, inkább valódi élményeket keresek. A férjemmel sokat kirándulunk, hagyunk időt magunknak arra, hogy ne siessünk. Sok időt töltök a kis unokaöcséimmel is, ők a gyerekek körülöttem. Jó megélni a betegtársakkal való találkozásokat is, általában nagyon jó hangulatban telnek a közös programok. Sokan elzárkóznak ez elől, talán azt gondolják, hogy ezeken az alkalmakkor mi közösen búslakodunk. Pedig nem erről van szó: a találkozások nem a betegségről, hanem az életről szólnak.
