– A két kötet között öt év telt el, ennyivel a valóságban is közelebb került a halálhoz.
– Ezt eddig nem gondoltam végig. Való igaz, ennyivel közelebb araszoltam életem végéhez. De: öt évet kipipálhatok, ez az öt év már zsebben van, ennyit éltem azóta, és ma is élek. Azon sokkal inkább elgondolkodtam, mennyit adott nekem ez a két kötet, s mennyit tanultam belőle, egyáltalán: tanultam-e? Ugyanúgy hatott-e rám is, mint az olvasóimra? Segített-e nekem is a „rákészülésben”? A Vár rád Toscana egyfajta lélekerősítő is: dolga, hogy erőt adjon az olvasóknak és az írónak is. Gyakran érzem úgy, hogy kiírtam magamból a félelmemet. Hogy mostantól nekem is Halász Bódoghoz hasonlóan, hozzá méltón meg kell felelnem, ha már őt „ilyennek” alkottam meg.

– Az orvost ma már törvény kötelezi a tájékoztatásra, de nem olyan rég volt még az idő, amikor dupla zárójelentések születtek: egy a betegnek a súlyos tüdőgyulladásról, egy pedig a háziorvosnak a végzetes tüdőrákról. Melyiket látja emberségesebbnek? Hiszen mindkét gyakorlat annak tartotta önmagát, egyik a hallgatás, a másik az őszinteség okán.
– Ez orvos és beteg között éppúgy közös döntés, együttes lépés, mint férfi és nő közötti megállapodás az abortuszról vagy arról, hogy „maradjon meg” a pici lény. Főhősöm akkor is kiharcolta volna az igazság tudását, ha történetem idején nem adott volna módot erre a törvény. Amikor rák nélkül közeledünk életünk végéhez, akkor is intézkedünk, elrendezünk, lezárunk. Ezt az írott paragrafus nélkül is adott emberi jogot sem orvos, sem törvény nem veheti el tőlünk. Én is Bódog vagyok. A fájó igazság is jobb a „fájdalommentes” (illetve annak gondolt) hazugságnál, áltatásnál, becsapásnál.

– Hacsak nem önmagunk sugalljuk a körülöttünk lévőknek: csapjatok be!
– Nekünk, halandóknak kell felnőnünk a halálhoz, halandóságunk fájó pillanatához, azaz megtanulni a szembenézést avval, amiről mindig is tudtunk. Eljön a nap, a perc, amikor meghalunk. Aki nem válik éretté a meghalásra, éppúgy kiszenved, legföljebb nem felnőtté lett halandóként.

Tanyáról jöttem, láttam a búcsúzásra készülő, halálba belenyugvó véneket. Véremben van a múltam. Mindig arról ábrándoztam, de hisz ezt veled is ezerszer átbeszéltük, jó lenne tudni, hogy mikor lesz vége. Hogy fölkészülhessek rá. Hogy ne érjen váratlanul, és legalább abból tudhassam, hogy mikor fejeződik be ez a nagy játék. Hogy hány év jutott nekem. Tudtam, hogy kibírhatatlanul fog fájni, hogy elviselhetetlen lesz a tudása, de mivel tudni akartam, lám, mégis elviselhetőnek láttatom. (Halász Bódog)

– Az őszinteségnek is vannak fokozatai.
– A kivizsgálások idején tiszta erőből erősítenünk kell mindenkit. Egy biztos diagnózis után viszont tilalom van a hazudozásra. Értelmetlen, és előbb-utóbb a beteg szól, hogy ne nevettessük ki magunkat, legyünk már végre őszinték. Azt hiszem, a jó orvos, az emberismerő gyógyító képes eldönteni, meddig menjen el, mit mondjon el, hogyan beszélje meg a páciensével. De: a halálra érett, gondolkodó ember ezekről már majdnem annyit tud, mint az orvos, aki tétovázik, mondja-e vagy ne. Mit mondjon, s mit hallgasson el. A doktornak úgy vélem, nem azt kell elmondania, hogy a betegének fájdalmai lesznek, sokkal inkább azt, hogy ha fájdalmai lennének, azokat igyekszik majd minimálisra csökkenteni. A meghalásba még csak beletörődik az ember, de a fájdalmat nemigen tűri és viseli el.

– És a jövőkép? Statisztikák vagy megérzés?
– A kilátások? Nehéz kérdés. Arról mindenképp beszélnie kell a doktornak, hogy gyógyítható állapotban van vagy sem a kór. El kell mondania, hogy a rák ellen még nincs tökéletes gyógyír, de szerencsés egybeesések esetén lehet esélye. Vagy: a műtét és a kezelések révén minden sansza megvan arra, hogy közösen legyőzzék a rákot. Az igazság minden esetben jobb és szerethetőbb, mint a mellébeszélés vagy a hazudozás. Hogy van, aki nehezen viseli el? Ritka, aki nem. De majd hozzáedződik. Ha addig nem érett meg a meghalásra, ekkor rákényszerül. Mindez rám is igaz, másképp jogosan orrolnának meg a kemény szavaimért.

Elfogadtam, talán már bele is nyugodtam. Bár nem, azt hiszem, ez így mégsem igaz, mert harcolok ellene. Szkanderezünk. Még most sem hiszem, hogy ő nyom le engem. Megpróbálok együtt élni vele. Amíg ő is akarja. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Azt mondtam magamnak, nem fogunk olyan túlvilágot kapni, amilyet megérdemlünk, csak olyat, amilyet elképzelünk magunknak. Az enyém félelemmentes. Tudomásul vettem, hogy orvosilag ő az erősebb, de én azt vallom, ő sem lehet erősebb az élni akarásomnál, bár az én erőm csak addig tart, amíg ő engedi. Ő diktál, de én akarok fölülemelkedni. Persze fogalmam sincs, meddig próbálkozhatok. Négy éve mondták, hogy három hónapom van, és azóta eltelt tizenhatszor három hónap. (Egy asszony a váróban)

– Írás közben egy-egy bekezdésnél gondolt arra, hogyan fogadhatja a sorait egy épp rákkal küzdő beteg?
– Ha ezt mérlegelem, ugyanúgy járok, mint a tumort titkoló orvos. Az olvasók leveleiből tudom: jó, hogy nem alakoskodtam, s hogy nem ezt mérlegelve írtam. Statisztikai alapon száz olvasómból harminc-negyven előbb-utóbb rákos lesz, ahogy velem is megtörténhet. Volt egy orvos olvasóm, aki Bódog példáját követve hallgatta el a daganatát, s csak akkor ültette le maga köré a családot, amikor mindent elrendezett. A feleségének már csak alá kellett írnia az özvegyi nyugdíj iránti kérelmét. Böröczky Jóska parodista barátom nem olvasta a regényeimet, azt hiszem, kár. Ha hajdanán elolvasta volna, nem hagyta volna, hogy áltassák a buta kollégák, akik azt gondolták, úgy kell éltetni benne a reményt, hogy elhazudják, ami tudható volt. Egyetlen voltam, aki legalább telefonon elköszönt tőle. Megértette, hogy miért tettem. Pontosan tudta, hogy egy-két hete van csak hátra.

– Ha egy súlyos beteg van a társaságban, általában tabutéma a halál. Eközben maguk az érintettek mondják olykor: nehezebbé teszi az életüket az örökös „tekintettel levés”, aminek része, hogy a legrosszabb kimenetelről nem beszélnek, ezzel „kíméli” a beteg a családot, a család a beteget. Ez rengeteg energiát felemészt, közben a valóban fontos dolgok pedig nem kerülnek szóba.
– Én Ernő bátyámat vesztettem el, hasonlóképp ment el, mint Halász Bódog. Magam is kibőgtem minden könnyemet, amikor még élt, s ki mertem mondani: Ernő, szurkolok neked, de köszönjünk el! Attól kezdve könnyem se maradt a temetésére. Együtt dolgoztuk föl az ő elvesztését, s ez magára vállalta a fájdalom felét. A közös sírással terhet vehetnének le a lelke mélyén zokogó, halálra készülődő, tulajdonképpen már mindent és mindenről tudó rákos családtag válláról. Mindenki gondoljon bele, mekkora kő esne le a saját és a szerettük válláról is, s mennyivel másabb lélekkel mennének be hozzá másnap az onkológiára. Hiszen megbeszélték, így kórtermen kívül hagyhatnák az igencsak fárasztó és megalázó hazugságokat.

– Mintha bátyja elvesztésének azáltal adott volna értelmet, hogy példává emelte.
–  Fura, amit mondok, de igaz: az ő halála hősi halál. Adott vele valamit nekünk, megmaradóknak – általam. Kötelességem volt megírni ezt a történetet. Bár nem őt írtam meg, ezzel mégis halhatatlanná tettem őt, és sok ezer embert taníthattam meg valami végtelenül fontos dologra: halandósága megértésére, az élet szeretetére, s a meghalása földolgozására. Sokan hitetlenkedve olvasták köteteimet: ezt az a humoros ember írta? Honnan tudja ezeket ez a „viccelődő” ember? Valljuk be: mindenki tudja. De átadni kevesek. Ez jutott nekem. És örülök, hogy így eshetett.

Most életem legnehezebb helyzetét kell megoldanom. Ne cifrázzuk: meg kell értenem a nemsokára bekövetkező halálomat. Tévút. Az eredetihez képest abszolút tévút. Ezt gondolom. Én másfelé akartam, más irányba szerettem volna menni. Hadakozni akartam a sorssal. Itt állok hát, és nemcsak el kell fogadnom, hogy mostantól ezen kell lépkednem, de figyelnem is kell, megfigyelni mindent, amit érdemes, bosszankodás, fölösleges dühöngés nélkül. Ha tetszik nekem, ha nem, ez a helyes út. (Halász Bódog)

– Intézményi hospice kapacitás nincs elég, otthoni ápolás lenne, a társadalombiztosítás fizeti is, de sokan elzárkóznak előle. Úgy érzik: ha a hospice-hoz fordulnak, azzal mintha papot hívnának, lemondanak a betegükről. Holott olykor éppen ezzel tehetnének érte és önmagukért is a legtöbbet. Lehet ez másképpen?
– Minden a kommunikációval dől el. Ahogyan a hospice mozgalom erősödik, s ismertebbé válik, úgy a gondozók mind jobban képesek megmutatni és elmagyarázni, mire is szegődnek a betegek mellé, a jó példák nyomán pedig egyre többen értik majd meg: jó, hogy ott vannak a reménytelen sorsú emberek mellett. Attól, hogy ők segítenek, még a családtagok is tehetik, s tenniük is kell a dolgukat.

– A tabukat megdönteni lehet misszió, de felelősség is: nem tudhatja, kinek milyen lelkiállapotban kerülnek a sorai a kezébe.
– Az emberek nem tőlem fognak először hallani, olvasni arról, hogy hogyan lesz halottá egy már csak végstádiumban orvoshoz kerülő vagy addig eljutó ember. Mindenki családjában vagy baráti körében ment már el valaki, óhatatlan, hogy ne mesélték volna el neki az illető utolsó heteit, óráit. Most is van kapcsolatom daganatos emberekkel. Több kezelés alatt álló beteg írt már vagy mesélte el, hogy a könyveim mit adtak számára. Írtak özvegyek, gyászolók is. Nagyon sok köszönetet kaptam, megrovást egyet sem.

– A főhős azt vallja: állandóan a haláltól rettegve nem lehet élni, de egyedül a halandóság tudata segíthet helyesen élni.
– Ahogyan egy tragédiára, a rákra is mindenki felkészületlen, mert azt hisszük, a rossz csak mást érhet el, minket nem. Ez ostobaság. Nem kell várnunk a bajra, de be kell kalkulálnunk az életünkbe. Ha magunktól nem megy, olvasgassuk a statisztikai adatokat, figyeljük a körülöttünk élőket és halókat; gondoljunk arra, hogy semmivel sem vagyunk másoknál esélyesebbek a hosszú életre vagy az „idő előtti” halálra. Senki sem tőlem fogja megtudni, hogy mi vár rá. De azt talán igen, hogyan dolgozható fel. Így mondom inkább: azért kell vállalni a szembesülést, hogy földolgozhassuk, ami várhat ránk, ami egyszer akár ránk is vár.

– A tudományos ismeretterjesztés objektív műfaj. De mennyire szabad felvállalni a lelki-érzelmi útmutatást? Ez önmagunk felé is mindig etikai kérdés: megosztjuk tapasztalatainkat az őszinteségről, a kibeszélésről, a tudatosságról, de azután nem tudjuk, hogy egy konkrét beteg, akihez eljutnak a soraink, mennyire nyitott erre, s nála hogyan működhet.
– Egyetértek: senki ne akarjon észt osztani! Értelmetlen és bántó is lehet. A halálról már régen többet tud az, akivel az orvos közölte, hogy tumora van, és hónapjai maradtak az életéből. Lehet, én is „másképp” viselkedek, ha egyszer elkap a kór. Nem tudom, nem tudhatom, mire leszek képes. De! Ha már az orvos közölte a beteggel a tényt, attól kezdve etikátlan azzal traktálni őt, hogy „a remény hal meg utoljára”. Inkább beszélgessünk vele, beszélgessenek velünk: mindenről. A mindenségről. Akár szóban, akár írásban, minden őszinte szó fölér egy szeretetteli kézszorítással.

Mindent újra kell kezdenem. Újra kell tanulnom élni. Fura még leírni is, igazi abszurd, de valóban ezt érzem: így, ilyen helyzetben kell élni tanulnom, azaz most kell megtanulnom, hogyan éljek halálra ítéltként, haldoklóként. Úgy sajátítom el az élet, mostani életem tudását, ahogy egy újszülött próbálkozik az élet tanulásával. Az élet egy új formáját, vagy inkább új vetületét kell megtanulnom. Mindaz, amit eddig tudtam, e percben akkor is kevésnek tűnik, ha eleddig elegendőnek gondoltam. Tanár úr, én készültem, mondom kínkeservvel tréfálkozva, de most, úgy tűnik, mindent újra kell kezdenem. Eddig volt az elmélet, és most, mostantól kezdve eljött a gyakorlat ideje. Így filozofálgatok, és ez most valóban azt jelenti, hogy élni tanulok, és most egyre odaadóbban tanulok élni, azaz egyre megadóbban tanulok halni. (Halász Bódog)

A cikk a Rákgyógyításmagazin 14. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el azonkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

Kapcsolódó cikkek:
Nagy Bandó András: „Minden nap ajándék”
Végstádium: a hospice az elhagyatottság ellen küzd
Végstádium és vallásosság orvosi szemszögből
Ki miben hisz? Mi értelme a betegségnek?
Ahogyan az életre, a búcsúra is készülni kell