Nagy Bandó András: "Minden nap ajándék"

A bizalmon alapuló orvos-beteg kapcsolat javításának elkötelezett híve, az emberiességből példásra vizsgázó doktorok elismerésére létrehozott, a betegek által  megírt történetek alapján odaítélt Astellas Díj egyik alapítója Nagy Bandó András. Az író-humorista nemcsak szellemes, s a társadalomnak gyakran görbe tükröt tartó írásai és fellépései nyomán ismert, hanem számos könyvet is szerzőként jegyez. A Sosemvolt Toscana című regénye egy végstádiumba kerül hasnyálmirigyrákos beteg utolsó hónapjairól szól. Nagy Bandó Andrást a Rákgyógyításnak adott interjúban az orvosok és betegeik kapcsolatáról, regénye kapcsán pedig a rákhoz való viszonyáról kérdeztük. Beszél arról, hogy az orvos szaktudása mellett mennyire fontos az embersége, vall bátyja elvesztéséről, s arról, miként vélekedik az emberi búcsúzásról.

– Meglátása szerint hogyan változott az orvos-beteg kapcsolat az utóbbi időben?
– Az általánosítást kerülve azt gondolom, egészében pozitív irányba történt elmozdulás. Ez kényszerhelyzet is, és azt hiszem, egyfajta európai szellemi, kulturális értékváltás következménye is. Például, ha egy jól igazgatott kórházba képzeljük magunkat, aligha kérdéses, hogy a csúcstól az alsó szekcióig mindenki példásan végzi a dolgát, épít kapcsolatokat. A magánklinikák és magán orvosi praxisok is versenyhelyzetet teremtenek. De nem temetném a múltat: tudok régvolt orvosokról, akiket szó szerint imádtak a betegei. Közéjük emelem falunk egykori orvosát, Tempfli doktort, akinek az életemet is köszönhetem: vérmérgezésből hozott vissza, példátlan törődéssel.

– Az orvosok egy részét valóban rendkívül tisztelik a betegei, másoktól inkább tartanak, ám szakértelmük miatt kitartanak mellettük, s az sem tagadható, hogy konfliktusok is előfordulnak. Az Astellas Díj meghirdetésével a jó orvos-beteg kapcsolatot szeretnék erősíteni, mondván: az orvosba vetett bizalom és a doktor embersége önmagában gyógyító erejű.
– Fantasztikus kapcsolatok sorát ismertem meg a pályaművek olvasásakor, sokszor könnyeztem. Azt hiszem, aki valóban az életét tette föl erre a hallatlanul nehéz, időigényes, de ezernyi örömöt, sikerélményt adó pályára, az valamennyi betegét oly emberségesen gyógyítja, hogy csakis szerethető lesz. Meggyógyítani szakértelemmel is lehet, de szívet, lelket, testet gyógyítani csak emberséggel, tisztességgel és szeretettel. Hiszem, hogy ők a többség.

– Egy orvosnak sok betege van, de a betegnek csak egy orvosa, tőle várja az élete megmentését. A betegek sokszor nem kapnak választ kérdéseikre, kezelőorvosukat gyakran csak futtában látják a folyosón.
–  Ha ez lesz a vége a kizsigerelt orvosok korának, nagy baj lesz, illetve van. Gyorséttermek, felszínes emberi kapcsolatok, mozgólépcsők, pörgős életű emberek korában élünk, szerencsétlenségünkre ez a tempó, ez a robogás került át a gyógyítás területére is. Hajlamosak vagyunk elfelejteni: az orvos is ember (emberséges, tehát pláne!). Ha egyre kevesebb orvos jut egyre több betegre, siralmas végünk lehet. Az orvossal beszélgetni fél gyógyulás. Ha erre nincs idő, a beteg félholt. Senkinek sem jó, ha mozgójárdán állva vonulnak el a betegek az orvos előtt. A helyzet adott: az orvos vagy kitart ifjonci elképzelései mellett, vagy begyűrődik a méltatlan állapotba. Azok lesznek a legjobb orvosok, akik a lehetetlen állapot ellenére jó és szerethető gyógyítóként dolgoznak.

– Miért egy rákbeteg ember a Sosemvolt Toscana című regénye főszereplője?
– Egész életemben egyetlen téma izgatott és érdekelt igazán: a halállal szembesülő ember léte. Mindent képesek vagyunk földolgozni, de azt, hogy végképp elveszhetünk, nem, vagy alig. Főhősöm szembenéz a megváltoztathatatlannal, képes földolgozni a tényt, igaz, ehhez a hathónapos várandós lánya, az ő sorsa is kellett.

– A főszereplő egy végstádiumban lévő ember, akit az éltet, hogy várja az unokája megszületését, s amikor ez megtörténik, elbúcsúzik az élettől. Miként viszonyulunk az élethez, amíg egészségesek vagyunk, s mi változik meg a diagnózis pillanatában?
– Aki egészséges, terveket sző. Ezeket adja föl először. Minden értelmetlenné, szinte fölöslegessé válik. Egy a fontos: a megmaradásom. Ezt egész életünkben a legfontosabbnak tarthatnánk, e szerint kéne élnünk, én így is teszek, de sokan csak ekkor döbbennek rá, hogy semmi más nem számít: csak a megmaradásunk. A beteg gyakran kizáródik az egészségesek világából. Mögötte súgunk össze, s ejtünk könnyeket, úgy beszélünk róla, ahogy bolyongó lelkekről szokás. Mintha már itt sem lenne. És persze jön a “talán már jobb is lesz neki” időszak. A tumoros beteg pedig önmaga is kizárja magát ebből a körből. Bölccsé lesz. Többet tud már arról, amiről nekünk csak sejtéseink vannak, lehetnek.

– Miként vélekedik a rosszindulatú daganatos betegségekről?
– Tudva, hogy sok esetben kezelhető és gyógyítható a rák, abban reménykedem, hogy nem egy gyógyíthatatlan daganat támad meg, ha egyáltalán. Alattomos támadó, olyan, mint az orvlövész: váratlanul csap le ránk, és ahogy lenni szokott, mindig a legrosszabbkor.  Az életre született, életét féltő normális ember igyekszik kivédeni az élet támadásait, ám  ezt képtelen. Ezért reszketünk, amikor szóba hozzuk. Hogy bármi érjen, csak ez ne. Én (és ez a regényemben is így van) nem nevezem betegségnek, mert a betegség számomra olyasmi, amiből ki lehet gyógyulni. A rák, még ha ma már ki is gyógyulhatunk belőle, a tudatunkban olyan orvgyilkos maradt, aki ellen nincs apelláta.

– Családjában fordult elő rák?
– Ernő bátyámat rák vitte el, mellesleg ez volt az egyik eredője a Sosemvolt Toscanának. Négy éve az egyik legjobb barátomat búcsúztattam el, és rajtuk kívül is mentek már el mellőlem tumor miatt. Szurkolóként, gyászolóként, elvesztettként, mindannyian érintettek vagyunk.

– Miként viszonyult bátyja betegségéhez?
– Előbb értetlenül. Nem értettem, hogy bírja elmondani, hogy két hónap múlva meg fog halni. Aztán egy orvos barátom egyértelművé tette: el fogjuk veszíteni a bátyámat. Ekkor az összes könnyem elfolyt, a temetésre már nem is maradt belőle. Viszont amikor utoljára hazaengedték, és náluk lehettem, elbúcsúztam tőle. Erre kevesek képesek. Azt hisszük, az a remény, amikor az orvos szikár két hónapjával szemben azt mondogatjuk, és sírást leplező derűnkkel azt sugalljuk, hogy reménykedhet. Én kimondtam: érted szorítok, de ha “bármi” történne veled, jobb, ha most, utoljára megöleljük egymást és elbúcsúzunk. Utólag is helyesnek vélem, hogy ezt megtettem, nem kell szemrehányást tennem magamnak, hogy még csak el sem tudtunk köszönni.

– Akit rákkal diagnosztizáltak, már átélte a “most mindennek vége” lelkiállapotot. Szerencsére egyre több esetben nem így van, egyre nagyobb arányban lehet meggyógyítani vagy hosszú éveken át kordában tartani a kórt. Mi segíthet ilyenkor talpra állni?

– Ahogy az egész életünk során, most még erősebben meg kell értenünk, hogy minden napunk ajándék. A rémület belénk fészkeli magát, a rettegés árnyékként velünk lesz, de kérdem: mért nincs ez így egész életünk során? Hiszen akár ma, akár holnap, akár egy év múlva megtörténhet a nem várt. Örök kérdés: mért nem rettegünk egész életünkben? A halál, mint biztos vég kezdettől velünk tart, pánikot csak akkor okoz, amikor ő válik esélyesebbé. Én mindig azt gyömöszölöm az agyamba, hogy létem előtt sem volt másképp, mint ahogy létem után lesz. Az sem hiányzott, hogy millió évekig nem éltem. Az sem fog hiányozni, hogy “azután” majd évmilliókig nem leszek. Persze ez is önbecsapás: a már látott szép világot, és a szeretteinket itt hagyni nehéz. Ilyenkor arra gondolok, a világégések előtt elhullók is emiatt szomorkodtak, és fogalmuk sem volt arról, hogy milyen rettenet várt volna rájuk, ha megmaradnak. Ez is mutatja: magunkban, a tudatunkban, s a lelkünkben kell feldolgoznunk a távozásunkat.

– Átgondolta mit tenne hasonló helyzetben?

– Próbálkoztam, de nem igazán ment. Ugyanis az érzések és az érzelmek nem manipulálhatók. Az embernek az a dolga, hogy az élet- re, s nem az, hogy a halálra koncentráljon, függetlenül attól, hogy épp a halálfélelmünknek köszönhetően próbálunk normális életet élni. Épp a minap jutott eszembe, hogy ha “megtudnám”, amit nem szeretnék, elkezdeném közelről, ha kell, nagyítóval nézegetni a fáink leveleit, a virágaink szirmait, és egész nap az unokámmal lennék. Ő az egyetlen esélyes arra, hogy a legtovább “éltessen”. Aztán arra gondoltam, mért kell ehhez megvárni “azt” a hírt? És megnéztük együtt a leveleket, a szirmokat, egész nap együtt voltunk.

– Más elhatározni, eltervezni valamit, mint aszerint is cselekedni, pláne aszerint érezni.
– Egyetértek, erről beszéltem. Ennek ellenére mondom: úgy kellene leélnem az életem végét, ahogy főhősöm, Bódog tette. Mert mégis csak azt kéne ünnepelni, hogy éltem 62 évet, hogy nem haltam meg “idő előtt”, mondjuk 30 évesen, meg azt, hogy mi mindent alkottam, tettem ez idő alatt. Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: azon szomorkodunk, hogy itt hagy bennünket, akit szerettünk (pedig ezen mind átesünk), s nem annak örülünk, hogy itt volt velünk 62 éven át.

Az interjú a Rákgyógyítás magazin 4. számában jelent meg. A Tűzmadár Alapítvány által kiadott országos magazin negyedévenként 10 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. Az ingyenes lap cikkeiben, riportjaiban és interjúiban a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

 

1/4 Átalakuló orvos-beteg kapcsolat
2/4 Rákbeteg mint regényhős
3/4 Daganatos betegség a családban
4/4 Életvég: félelmek és örömök

Kapcsolódó cikkek:
Vágó István: Legyen Ön is Szkeptikus!
Halász Judit és a mellrák: nem feledett életöröm
Bangó Margit: énekek a kórházi ágyon
Rák: génjeinkben hordozzuk a sorsunkat?

Ahogyan az életre, a búcsúra is készülni kell
Az Ön orvosa jó ember?

Cimkék

Az alábbi cikkeket olvasta már?

Top