– Egy prosztatarákkal kezelt korábbi riportalanyunk azt mondta, azért választotta a műtétet a sugárkezelés helyett, mert látta a csernobili atomerőmű 1986-os felrobbanásáról készült filmet és fél a sugárzástól.
– A csernobili balesetben iszonyatos mennyiségű és különböző minőségű, kontrollálhatatlan, pusztító erejű sugárzás szabadult fel. Ez nem hasonlítható a daganatos betegek kezelésében tervezetten használt eljárásokhoz. A prosztatarák kezelésében olykor alkalmazható belső sugárkezeléskor olyan parányi radioaktív izotópokat ültetnek be a prosztatába, melyeknek a sugárzása legfeljebb milliméterekben mérhető. Általában szerencsésnek tartjuk azt a beteget, akinél a prosztata mérete és a daganat elhelyezkedése lehetővé teszi ennek a korszerű és kíméletes, úgynevezett brachyterápiás módszernek az alkalmazását. A sokkal gyakrabban és a legtöbb más daganatos betegségben is alkalmazott külső besugárzás esetén pedig semmilyen direkt radioaktív sugárzás nincs, és mindkét sugárkezelés típussal teljesen meggyógyítható a prosztatarák. A beteg körül körbeforgó, a daganatot sok irányból megcélzó sugárberendezésben létrehozott ionizáló sugárnyalábbal adunk át a tumorszövetben olyan nagy energiát, ami a daganatot elpusztítja, ám ettől nem válik senki egy percre sem „sugárzóvá.”

– A besugárzástól nemcsak filmes félreértések miatt tartanak: néha olyanok is ódzkodnak tőle, akiknek a családjában korábban volt példa sugárkezelésre.
– Sugárterápiát már a nyolcvanas években is használtunk. Akkoriban jóval nagyobb volt a besugárzott térfogat a daganat körül, emiatt jobban megterhelte a szervezetet és a bőrt is a kezelés, több mellékhatást és szövődményt okozott, a családi rossz emlékek esetleg ebből eredhetnek. De akkoriban is gyógyítottunk ezzel a módszerrel, a besugárzás előnyei a betegek többségében akkortájt is jóval meghaladták a kockázatokat. Ahogyan egy 30 éves autó kényelmét és biztonságát nem lehet egy ma az autószalonban álló luxusautó felszereltségével összehasonlítani, a sugárberendezésekben is óriási technológiai ugrás ment végbe. De mondok más, orvosi példát is: egy 30 éve végzett nyílt sebészeti műtét is sokkal nagyobb megterhelést okozott és jóval nagyobb szövődménykockázatot hordozott, mint egy mai laparoszkópos vagy robot-asszisztált operáció.

– Valóban mutattunk már be olyan beteget is, akit egy 5 alkalmas precíziós sugárkezeléssel, minimális kellemetlenséggel, két hét alatt teljesen meggyógyítottak.
– A sugárkezeléseknek egyre nagyobb a szerepe a gyógyításban, de a kiújuló vagy áttétes betegséggel küzdő betegeknek is érdemi segítséget tudunk nyújtani. Korábban az áttétes esetekben jellemzően csak palliatív, azaz tüneti kezelésre szorítkozó szerepe volt a sugárterápiának: ilyen volt a csontáttét okozta fájdalmak kezelése, a vérzéscsillapítás, a panaszos ödémát vagy elzáródást okozó áttétes nyirokcsomó besugárzása. Ezt ma is csináljuk, de a tüneti kezeléseken túl jóval többször tudunk a teljes gyógyuláshoz hozzájárulni. Például amikor az áttét nem a testben szétszóródva jelenik meg, hanem egy-egy szervben marad vagy újonnan alakul ki egy vagy néhány góc (ezt oligometasztázisnak nevezzük), besugárzással azt el tudjuk pusztítani. Ez minden esetben egyéni mérlegelést igényel, aminek az onkológiai munkacsoport, az onkoteam a fóruma.

– Van ahol részt vesznek a betegek is az onkoteam tanácskozásán, ám leggyakrabban csak írásos véleményt kapnak az onkoteam javaslatáról. Hogyan zajlik mindez a gyakorlatban?
– Törvényi előírás, hogy minden onkológiai beteg kezelési tervét onkoteamnek kell jóváhagynia. Vannak egyértelmű esetek, amikor nincs dilemma az optimális kezelésről, ám vannak olyan betegek is, amikor egyik, másik vagy harmadik terápiás terv mellett is erős érvek szólnak. Az onkoteam egy szakorvosi bizottság, amikor összeülünk személyesen vagy online, és minden szakma elmondja a meglátásait az adott betegről. Részese a szövettant értékelő patológus, a képalkotó vizsgálatokat elemző radiológus, a gyógyszeres kezelésekért felelős klinikai onkológus, a sugárkezelésekkel dolgozó sugárterapeuta, az érintett sebészi szakma képviselője, szükség esetén pedig más szakorvosok is: neurológus, urológus, tüdőgyógyász, bőrgyógyász, nőgyógyász. Igyekszünk konszenzusra jutni és közösen olyan kezelési javaslatot adni, ami az adott helyzetben a legjobb lehet a betegünk számára. Lehetséges, hogy a beteg végül egy kétsoros javaslatot beszél meg a kezelőorvosával, ám tudnia kell, hogy erről sosem egy orvos dönt, hanem szakorvosok csapata adja a tudását hozzá.

– A kezdeti kezelési tervet azután a fejlemények függvényében rendre felülvizsgálják.
– Nemcsak az a fontos, hogy milyen beavatkozás történik egy betegnél, hanem az is, hogy mikor: a különféle kezeléseknek az optimális ütemezése az eredményesség egyik záloga. Egy új gyógyszer sem önmagában hoz megváltást, hanem akkor, ha megtaláljuk a helyét a terápiás rendben. Példaként említhetjük az immunterápiákat, amelyek nem kiszorították, hanem kiegészítették az addigi daganatellenes kezeléseket, gyakran a korábban alkalmazott terápiákkal kombinációban hatnak erő- teljesebben. Egy új tudományágként kezd kibontakozni az immun-radioterápia is, amiben például azt vizsgáljuk, hogyan lehet a sugárkezelésekkel úgy érzékenyíteni a daganatot, hogy azután a gyógyszerek is nagyobb hatékonysággal legyenek képesek rátalálni a ráksejtekre és elpusztítani azokat. Egyre inkább összefonódnak az onkológiai szakterületek, ez pedig még inkább felértékeli az onkológiai munkacsoportokban felhalmozódó tudás és tapasztalat jelentőségét.

– Elnökként miben látja a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság fő feladatát?
– Fontos, hogy a hazai onkológusok szerte az országban naprakészek legyenek abban, hogy milyen tudományos eredmények jelennek meg a világban, ezért az orvostársaság rengeteget tett az elmúlt közel negyed évszázadban is. Nemcsak egy-egy teljesen új gyógyszer hozhat ugyanis előrelépést, hanem az is, ha a meglévő terápiák megfelelő kombinációival a korábbinál jobb eredményeket érnek el, ezek a változások olykor a hazai kórházi gyakorlatba is gyorsan átültethetők. A Klinikai Onkológia tudományos folyóirat, a kétévente meg- rendezett nagy kongresszusok, a minden évben megtartott tematikus továbbképzések, a nemzetközi iránymutatások hazai közzététele mind azt szolgálja, hogy a betegágyak mellett dolgozók folyamatosan frissülő tudás birtokában legyenek. De az orvosok javaslatai után a végső szó a betegeké, ezért fontos a betegszervezetekkel való együttműködés, a Rákgyógyítás Magazin és a Rákgyógyítás.hu hon- lap fenntartása is, ahol közérthető hiteles információkat kaphatnak.

– Mit tehet egy beteg önmagáért?
– A daganatos betegek aktív részvétele a gyógyításban nem azt jelenti, hogy találomra bevásárolnak tízféle bizonytalan eredetű és összetételű csodaszert, hanem hogy hiteles forrásból megismerik a saját betegségüket és az állapotjavulást próbálják az életmódjukkal is segíteni. Tudom, hogy az ellátás sok helyen nem optimális, sokat kell várakozni, az orvosok leterheltek, olykor türelmetlenek, a betegek pedig gyakran bolyonganak az intézmények között. Mégis arra biztatom a betegeket és a hozzátartozókat is, hogy az egészségügyön belül keressenek fogódzókat, felkutatva, megtalálva azokat a lehetőségeket, melyeket a szakorvosokkal együtt dolgozó, a betegutat jól ismerő pszichológusok, gyógytornászok, dietetikusok, betegszervezetek tudnak számukra nyújtani.

Prof. dr. Hideghéty Katalin a Szegedi Tudományegyetem Onkoterápiás Klinika egyetemi tanára, a Sugárterápiás Részleg vezetője. 1983-ban végzett a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, 1990-ben tett sugárterápiás, majd 1992-ben klinikai onkológus szakvizsgát. A betegellátás mellett végzett szakmai munkásságát számos hazai és nemzetközi tudományos publikáció, orvosi kongresszusokon tartott előadás is fémjelzi. Klinikai munkája mellett kutatóként dolgozik a szegedi ELI-lézerközpontban (ELI-ALPS Kutatóintézet), ott az orvosbiológiai kutatócsoport vezetője. Nem mellesleg: 4 gyermeke révén 9 unoka nagymamája.

Rákgyógyítás Magazin – B. Papp László