Sosem gondoltam, hogy én védett lehetek a betegségekkel szemben, mégis orvosként és hívő emberként is meglepetésként ért, amikor megállapították, hogy rosszindulatú prosztatarákom van. Egy másik ember végzetes betegsége nyomán derült fény az én bajomra.

Egyik unokatestvéremtől érkezett az üzenet, hogy a férje nagyon beteg, s szeretne velem találkozni. A beteg az egyik szomszédos országban lakott, meglátogattam, hogy beszélhessünk egymással. Hosszú időn át kezelték derék- és hátfájása miatt a reumatológián, mígnem egyszer vizeletürítési panaszai léptek fel, s urológushoz került. Ott derült ki: prosztatarákja van, s a hátfájását nem a reuma okozza, hanem a szétterjedt csontáttétek. Annyira előrehaladott állapotban fedezték fel a bajt, hogy érdemben már nem tudtak rajta segíteni. Találkozásunk után három héttel meghalt. Nekem hatvanon túl sem volt semmilyen panaszom, ám mivel hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek az életben, elmentem egy urológushoz kivizsgáltatni magam. A prosztatámon az orvos nem észlelt kóros elváltozásra utaló jeleket, ám a biztonság kedvéért kért egy PSA tumormarkert: a normál felső szint négyszerese volt az értékem! Azonnal biopszia következett, ami alátámasztotta, hogy nekem is prosztatarákom van. Megrázott a hír, lelki hullámvölgybe kerültem, voltak napok, hogy a zaklatottság miatt csak nehezen tudtam elaludni. Egy bibliai idézet segített: „…elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Ez a krisztusi üzenet olyannyira eltöltötte a szívemet és lelkemet, hogy általa elfogadtam a betegséget, s ettől fogva a betegséggel összefüggésben a lelki gyötrődés helyett a praktikus teendőkre tudtam koncentrálni.

Nem vagyok rossz beteg, páciensként megfogadom kollégáim javaslatait. Szerintem általában az orvosok sem rossz betegek, legfeljebb a türelmetlen orvosok hamarabb reflektorfénybe kerülnek, ezért tűnhet úgy, hogy ők vannak többen. A betegségem során sosem kértem protekciót, a váróteremben nem szóltam, hogy orvos vagyok, hanem kivártam a soromat – ahogyan praktizáló gyermekorvosként nálam is kivárták a sorukat a kis pácienseim.

A sugárkezelés és a műtét közül a szövettan alapján inkább az operációt javasolták, így eltávolították a prosztatámat. A daganatos góctól sikeresen megszabadítottak, viszont a műtét nyomán inkontinens lettem. Kezdetben pelenkaviseléssel próbálkoztam, de annak nedvszívóképessége számomra nem volt elegendő: gyakran kellett cserélni, így nem tudtam elhagyni a lakást. Más módot kellett keresnünk, hogy a korlátok ellenére is normális keretek között folytathassam az életem. Egy vizeletgyűjtő tartály hozott megoldást. A péniszemre felhúzok egy kondomszerű műanyagot, amelynek a belső részében egy bőrbarát ragasztóanyag biztosítja a stabil rögzítést. Innen egy cső egy lábra erősített, szagzáró műanyag zsákba vezeti el a vizeletet. Eleinte idegenkedtem ettől, ám időközben teljesen hozzászoktam: szinte semmiben sem korlátoz a szerelék, éveken át dolgozni is tudtam: a műtét után még hét éven keresztül, 70 éves koromig gyógyítottam gyerekeket. Ennek is immár tíz éve, hogy felhagytam a praktizálással.

Aktívan teltek az éveim, a PSA szintem zéró volt, a rendszeres kontrollvizsgálatok is mindent rendben találtak – egészen három évvel ezelőttig. Akkor szívritmuszavar jelentkezett, átmenetileg folyadék halmozódott fel a szívburokban, heteken át lázas voltam. Ekkor derült ki az is, hogy a 14 évvel korábban eltávolított prosztatadaganat kiújult és áttétek jelentek meg a csontokban. Furcsa érzés kerített hatalmába: nyugtalan voltam, ám a negatív fejlemények ellenére összességében mégis pozitívan értékeltem, hogy a prosztatarák műtéte után 14 szép évet kaphattam. Ugyanakkor a rossz diagnózis még nem jelentette a világvégét, hiszen az áttétessé váló prosztatadaganatok kezelésére is számos kezelés áll ma már rendelkezésre. A gyógyszeres kezelésemet kiegészítendő az áttétes csontok erősítésére havi infúziós kezelést is kaptam, ezzel a kombinációval újabb 2 és fél év következett jó életminőségben. Az újabb változás akkor érkezett el, amikor hőemelkedések, lázkiugrások alakultak ki, s hirtelen fogyni kezdtem, fájni kezdtek a csontjaim, s nagy fokú gyengeség, erőtlenség lépett fel, ami miatt napi 14-20 órát feküdtem. De az elkeserítő helyzetekből is lehet kiút, ezt jól példázza az esetem: egy újabb gyógyszerváltás történt, aminek köszönhetően sokat javult az állapotom.

Egy szájon át szedhető hormonkapszulával és egy enyhe, háromnaponként cserélendő fájdalomcsillapító tapasszal visszanyertem az önállóságom: fájdalmaim nincsenek, s ha a kertben a nagy permetezőt már nem is veszem a hátamra, a teendőket éppúgy el tudom látni, mint ahogyan alkalom adtán le tudok ülni zongorázni. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember egy súlyos betegség árnyékában se üljön a szobában és tördelje a kezét, hanem legyen aktív: menjen a szabadba, legyen napon, legyen valamilyen elfoglaltsága, találkozzon emberekkel, játsszon vagy hallgasson zenét, olvasson, találjon örömöket a napjaiban.

Ha holnap be kell fejeznem a földi pályafutásomat, ezt én már nem érzem olyan nagy tragédiának: 17 éve derült ki, hogy rákos vagyok, hamarosan betöltöm a 80. életévemet. Ne értsenek félre: nem vagyok életunt vagy elgyötört, csak végtelenül hálás Istennek a megkapott évekért. Mindent meg fogok tenni ezután is, hogy feleségemmel amíg lehet, panaszmentes, szép időszak álljon előttünk életünk alkonyán, de ha immár letelik majd az időm, nyugodt szívvel ajánlom lelkem a Teremtőnek.

Olvassa el a többiek történetét, üzenetét is!

A Férfi(H)arcok – Gyógyíthatatlan, gyógyuló és gyógyult prosztatarákos sorstársak című kötet 2015-ben jelent meg. Szerkesztő: B. Papp László, Kiadó: Janssen-Cilag Kft. A kötet ingyenesen elérhető a Gyógyulj Velünk Egyesületnél és a Magyar Rákellenes Ligánál.