Panaszom ugyan volt, ám sem bennem, sem az orvosban nem merült fel, hogy ezeket rosszindulatú prosztatadaganat okozná: félévente jártam kontrollra és mivel nehezen ment a vizelés, erre kértem megoldást a doktortól. A PSA tumormarker szintje sosem tért ki a normál tartományból, ezért mint jóindulatú prosztata-megnagyobbodást könyvelték el problémám forrását. Többféle gyógyszert kaptam, amelyek az alapgondot orvosolták is, ám számos mellékhatás jelentkezett: rendszeresen szédültem, leesett a vérnyomásom, emiatt több alkalommal is kértem az orvosom, hogy hathatósabb megoldást válasszunk, s operáljon meg. (Annak idején édesapám prosztatáját is műtötték hasonló okokból.) A kezelőorvosom nem volt műtétpárti. Viszont én azért ragaszkodtam hozzá, mert úgy gondolkodtam: amíg az általános állapotom, a szívem, a keringési rendszerem megengedi, amíg nem túl kockázatos az altatás, addig kellene műteni, mert lehet, hogy egy-két év elteltével, hetven fölött már alternatívaként sem merülhet fel az operáció. Végül rá tudtam venni, hogy vállalja a TURP műtétet, aminek az a lényege, hogy a megnagyobbodott prosztatából lefaragnak annyit, hogy enyhüljenek a tünetek.

Az eltávolított szövetek patológiai vizsgálatát követően, a műtét után két héttel szembesültem azzal: valójában nem jóindulatú prosztata-megnagyobbodás, hanem prosztatarák okozza a régóta fennálló tüneteimet. Mindenre számítottam, csak erre nem! Hiszen a PSA értékem még az operáció előtti napon sem haladta meg a 4-es értéket. Szóval nem hiába mondják, hogy önmagában a tumormarkerek nem alkalmasak a szűrésre. De ezt addig nem tudtam, biztonságban éreztem magam. (Miközben nekem 4-es PSA érték alatt lett prosztatarákom, két ismerősöm is van, aki 16-os és 18-as PSA értékkel él, egyikük egyszer, másikuk már háromszor járt biopszián, de sosem találtak egyiküknél sem rosszindulatú sejteket.)

67 éves voltam ekkor, abban az évben jöttem el nyugdíjba abból az iskolából, ahol tanítottam. Bevallom, nagyon megijedtem, s a mai napig sajnálom, hogy nem került korábban sor a műtétre, illetve hogy nem történt meg a radikális prosztataeltávolítás. Lélekben csak lassan sikerült a betegség árnyékában megtanulni élni: az átlagosnál gyengébbek az idegeim, depresszióra máig szedek gyógyszert. Pedig megtanultam: türelmesnek kell lenni, az idő mindenre gyógyírt hoz. Napközben korábban is kevésbé nyomasztott a betegségtudat, inkább éjjelente, amikor nem tudtam aludni. De már nem foglalkozom vele. Sosem titkoltam a bajomat, de nagy dobra sem vertem: három embernek mondtam el, ha ők továbbadták, akkor mások is tudnak róla. Nincs jelentősége, ha ismerősökkel találkozunk, nem ez a téma. Csak ne sajnáljanak.

A főorvos azt mondta, ad egy olyan gyógyszert, amellyel „akár a végtelenségig” elélhetek. A tesztoszteron férfihormon megvonása viszont sajnos nemcsak a daganatsejtekre hatott negatívan, hanem a csontjaimra is: felgyorsult a csontritkulásom, ezért immár arra is gyógyszert kell szednem. Csontfájdalmaim egyébként nincsenek, csak tisztában kell lennem azzal, hogy sokkal könnyebben sérülhetnek, törhetnek a csontjaim, mint az normális lenne. A mindennapokban inkább a gyengeség, az izzadékonyság ami kellemetlen. Másrészt persze értékelem, ami a mérleg másik serpenyőjében van: a PSA gyakorlatilag eltűnt a szervezetemből, az ultrahang, a CT, a PET CT, a csontizotóp vizsgálatok mind azt támasztották eddig alá, hogy sehol sem alakult ki áttét, azaz a gyógyszer immár hét éve teljesíti a küldetését. A kisebbik rossz, hogy vannak mellékhatások, a nagyobb rossz az lenne, ha nem lennének hatások. Gondolom ennyi idő elteltével pedig már amúgy sincs alternatíva. Legalábbis a kontrollokon nemigen merek erről kérdezni: egyrészt nem akarom feltartani az orvost a kérdéseimmel, másrészt olyan rengetegen ülnek odakint rá várva, míg én bent vagyok, hogy úgy érzem, nem illendő az időt húznom, különösen, hogy nincs semmi különösebb új fejlemény. Ahogy múlik az idő, úgy tűnik, hogy beigazolódik a főorvos jóslata, hogy a prosztatámtól ugyan még a végén tényleg „akár a végtelenségig” elélhetek, tehát majd valami másik végzetes kórt kell begyűjteni, ha már nagyon unatkoznék.

Gyerekeink nem születtek, de szép életünk volt, s most is sok öröm ér bennünket: a feleségem még dolgozik, sokat van gyerekek között, a régi tanítványok sorsát én is követem, eljárok hangversenyekre, találkozom a régi kartársakkal, odahaza pedig a házunk előtti kiskertben ténykedem, s amikor erőm engedi, sétálok a környező hegyekben. Az életkor nem számít: most 74 éves vagyok, szívesen élnék még tíz évet. Viszont gondolom, ha annyi panaszom lenne, mint most, akkor majd 99 éves koromban is szívesen élnék még legalább tízet. Meglátjuk.

/A bevezető kép illusztráció./

Olvassa el a többiek történetét, üzenetét is!

A Férfi(H)arcok – Gyógyíthatatlan, gyógyuló és gyógyult prosztatarákos sorstársak című kötet 2015-ben jelent meg. Szerkesztő: B. Papp László, Kiadó: Janssen-Cilag Kft. A kötet ingyenesen elérhető a Gyógyulj Velünk Egyesületnél és a Magyar Rákellenes Ligánál.