Tökömtől a köldökömig felvágtak, pelenkát is hordtam még fellépések alatt is, a rehabilitációba meg majdnem belerokkantam. Uraim! És? Kellene emiatt szégyenkeznem? Nem elég férfias, ha a fenekünkön keresztül vizsgálnak meg? Értelmetlenül meghalni, magára hagyni családot és unokát persze férfias. Fafejűségünk miatt vállaltam fel évekkel ezelőtt, hogy ha már nekem prosztatadaganatom lett, s túléltem, nem bújok el vele, hanem igyekszem figyelmeztetni másokat, hogy nekik ne legyen – vagy ha már van, mielőbb vegyék észre és szabaduljanak meg tőle. De Önt, aki sorstársak történeteit olvasgatja, vélhetően nem kell már szűrésre biztatnom, mert panaszmentes állapotban szűréssel vagy panaszok miatti kivizsgálással, de kiderült: hasonló cipőben járunk, prosztatarákot találtak. Nekünk közösen innentől az a feladatunk, hogy apánkat, őszülő halántékú gyerekünket, szomszédunkat, haverunkat, a sarki zöldségest – kinek kit – saját példánk nyomán szűrésre biztassuk. De addig is hogyan tovább?

Túlzott elkeseredésre senkit sem sarkallnék. Minden életkornak megvan az előnye: a fiatalabbaknak nagyobb esélyük van a sikeres műtétre, az idősebbeknek nagyobb az esélyük arra, hogy műtét nélkül is lassabban halad előre a folyamat és sikerülhet azt megállítani, feltartóztatni. Mint minden normális ember, én sem jártam orvoshoz, mígnem egyszer egy hirtelen támadt bőrkiütés figyelmeztetett arra, hogy hatvanhoz közeledve aktuális lenne kivizsgáltatni magam. „Kisöreg, ideje elmenni orvoshoz, hogy kiderüljön, hogy is állsz az Úr színe előtt.” No és akkor kiderült: már csak féllábon.

Jelzett a vérből kimutatott PSA tumormarker, hogy indokolt közelebbi kapcsolatba kerülnie egy urológusnak a prosztatámmal: hozta hát az orvos a tűit, a szövettan pedig igazolta a „várakozásokat”, s rosszindulatú sejteket talált. Se bírósági papíron, se orvosi leleten nem egy felemelő érzés az embernek a saját halálos ítéletét olvasnia. „Ennyi volt?” – kérdeztem a professzortól. Ő viszont nem volt vevő a drámára: jól leteremtett, hogy ne beszéljek hülyeségeket, ezt a problémát majd ő rövid úton megoldja. Átbeszéltük a lehetséges szövődményeket, én pedig átgondoltam, hogy a férfiasságom működésénél az én koromban és szakmámban fontosabb, hogy a memóriám ne vesszen el, azt pedig a műtét nem kockáztatta. Az elmúlásnál pedig a megmaradás mindenképp vonzóbb alternatívának tűnt, még úgy is, ha az kompromisszumokat követel.

A has felnyitásával járó nagy műtét során vették ki a prosztatámat. Amikor az intenzívről visszakerültem az urológiára, a professzor egy kisebb hadsereg élén vonult be az osztályra vizitelni, s azt a váratlan kérdést szögezte nekem: „hogy van?” Mit lehet erre felelni, amikor az ember épp csak él, alul-fölül csövek lógnak ki belőle, s két zacskót húz maga után? Én azt mondtam: „Itt ülök a hideg kövön, himbálom a retikülöm.” A helyzet azonban sokszor nem adott okot a rímfaragásra: hetekig nem lehetett kivenni a katétert, az elfertőződött, s nagyon nagy fájdalmakat okozott. Előfordult, hogy altatást is kérnem kellett még azelőtt, hogy minden bűnömet bevallottam volna. Nem szépítem: a gyógyulás első szakasza fájdalmasabb volt, mint maga a betegség.

De nemcsak az a macsó, aki a legyet is röptében elkapja, hanem sokkal inkább az, aki állja a sarat akkor, amikor kell. A lábadozás nem ment egyszerűen: nem tudtam tartani a vizeletem. A színházi próbákra kacsát is vittem magammal, az esti előadásokon pedig pelenkában léptem fel. Ez lehetővé tette, hogy mihamarabb visszatérjek a közösségbe: a célt kell nézni, nem az eszközt. Nem szabad ezt sem mellre szívni: hány csecsemő érzi remekül magát a világon pelenkában? Ki látott már a pelenka miatt letargiás kisgyereket? Akkor nekünk miért kellene emiatt szégyenkeznünk? A szégyenkezésről összességében is azt tartom: túl sok energiát felemészt, amit másra is használhatunk. Elég nagy batyu egy prosztatadaganat diagnózisa mindenkinek a vállán, miért kellene azt még egy zsákkal, a titkolózással tetézni? Hogy mit fognak mások szólni? Minden csoda három napig tart…

Nagyon fontos a rehabilitáció, hogy a műtét vagy sugárkezelés (nekem utóbbira nem volt szükségem) után a sérült, terhelt izmok és idegek minél inkább visszanyerhessék rendeltetésszerű működésüket. Ezt nem szabad halogatni, mihamarabb neki kell állni az erősítésnek. Én eljártam elektromos stimulációs kezelésekre, s kerestem egy gyógytornászt is, hogy segítsen. „Pucsítson!” – mondta. „Hogy mit csináljak?” – kérdeztem vissza. „Pucsítson!” – ismételte, majd meg is mutatta ezt hogyan is képzeli. Megtanultam hát pucsítani is, a gyógytornász hölgyet pedig elneveztem Pucsítónak.

Az intimtorna lényege, hogy odalenn minél inkább formába hozzuk a berendezéseket, ez segíthet az inkontinenciagondok enyhítésében is. No én olyan lelkesen intimtornáztam odahaza is, hogy közben sérvet kaptam. Emiatt azután újra operálni kellett, a mindennapos rituálék pedig a sérvkötő fel- és levételével is kiegészültek. Egy szó mint száz: halálos beteg vagyok. Szülőanyámtól örököltem azzal, hogy a világra hozott: a születés ugyanis köztudottan ugyanúgy halált okoz, mint a dohányzás. Amíg viszont élünk, addig éljük az életünket! S ha valaki végleg meggyógyul a prosztatarákból? Ne tessen aggódni, nem maradunk magányosan! A rák óta túl vagyok már trombózison és szívműtéteken is, mostanság veseköveim miatt járok vízvezeték-szerelőhöz (az urológus professzornak még nem mertem bevallani, hogy a háta mögött így hívom).

Prosztatadaganatra jellemző korban nem kell hosszan kétségbe esnünk, hogy mi lesz velünk a betegségünk nélkül: nyugodtan próbáljuk csak meggyógyulni a prosztatarákból vagy a kezelésekkel legalább háttérbe szorítani azt a mindennapokban, elég hamar jön majd egy másik betegség a nyomában. Sokat röhögtem kínomban, s másokat is szórakoztattam szerencsétlenkedéseimmel. A legfontosabb gyógyszer a humor. Nekem annyi betegségem volt, hogy legalább háromszor illett volna már elpatkolnom. Óriási szerencsém, hogy humorral, önirónijával kiegészíthetem mindazokat a gyógyszereket, amelyeket felírnak nekem az orvosok. Ajánlom! Vény nélkül kapható.

Olvassa el a többiek történetét, üzenetét is!

A Férfi(H)arcok – Gyógyíthatatlan, gyógyuló és gyógyult prosztatarákos sorstársak című kötet 2015-ben jelent meg. Szerkesztő: B. Papp László, Kiadó: Janssen-Cilag Kft. A kötet ingyenesen elérhető a Gyógyulj Velünk Egyesületnél és a Magyar Rákellenes Ligánál.