A 30 éves informatikus Gergely öt évvel ezelőtt szembesült a hererákkal: néhány hónapos volt a gyermekük, felesége határozott időre szóló megbízatását munkahelye nem újította meg, ő pedig mint családfenntartó fél éve tanított szerződéssel egy gimnáziumban, amikor felfedezték a rosszindulatú daganatot.

– Nem mentem táppénzre, a műtét után egy héttel ismét dolgoztam. Délután 4-ig tartott a munkaidőm, utána mentem sugárkezelésre, másnap pedig émelyegve, szédülve tartottam meg az óráimat, csakhogy az állásom megmaradjon. Kétségtelen, hogy ebben az állapotban nem tudtam a legjobb formámat hozni, a kelleténél ingerültebb voltam a diákokkal. Kértem, hogy legyenek tekintettel arra, amin keresztülmegyek, ám az igazgató az év vége előtt közölte: nem fogja meghosszabbítani a szerződésem. Feleségemmel mindketten munkanélküliek lettünk, a betegség kiújulásától való szorongás mellett egy féléves kislány nevelésének felelősségével, nyakunkban hitelekkel – avat be történetébe Gergely. Azon a nyáron legalább harminc pályázatot adott be, ám ahová be is hívták beszélgetésre, szemet szúrt az állapota, s bár ezt okként persze nem mondták ki, az állást nem kapta meg. Egy szakiskolában végül kapott munkát, miután az üzemorvos ott alkalmasnak találta a feladatra.

Gergely esete nem egyedi, a betegséggel való harc mellett gyakran óriási idegi feszültséget okoz az anyagi biztonság megrendülése: a családok felett egyszerre összecsapnak a hullámok, s nagyon nehéz a felszínen maradni.

Megcsappanó kereset, növekvő kiadások

– A munka törvénykönyve évente 15 nap betegszabadságot ír elő, ez alatt a távolléti díj 70 százaléka jár a munkavállalónak. Ezt követően táppénzes állományba kerül a dolgozó, ami szolgálati idejétől függően keresetének 60, illetve 50 százaléka – jelzi dr. Pongrácz Erika, a Foglalkoztatási és Szociális Hivatal munkajogásza, milyen hamar szembesülni kell az anyagi gondokkal. Ez akkor igazán súlyos, ha a családban hosszabb időre a főkereső esik le lábról, s nincs tartalék, netán még hiteltörlesztés is nehezíti a mindennapokat. Táppénz legfeljebb egy évig jár, mivel – amint a munkajogász fogalmaz – a munkaadótól sem várható el, hogy éveken át fenntartsa olyan dolgozónak a helyét, akire nem számíthat.

Pongrácz Erika hozzáteszi: sokan nem mernek táppénzre menni, mert állandóan ott a fenyegetettség, hogy nagyobb eséllyel küldik el azt, aki betegeskedik. A munkajog annyi védelmet ugyan nyújt, hogy a táppénz alatt, illetve amennyiben az egy hónapnál hosszabb ideig tartott, akkor az azt követő 30 napban nem lehet felmondani senkinek, ám ezt követően már nincs további védőháló. Még rosszabb helyzetben vannak, akiket kényszervállalkozóként vagy határozott időtartamra szóló szerződéssel foglalkoztatnak. A munkajogász tapasztalata szerint vannak betegek, akik az üzemorvosi vizsgálattól is félnek: amíg csak lehet, szeretnék eltitkolni a betegségüket, mert attól tartanak, hogy annak kitudódása megingatja addigi pozíciójukat.

Vannak ugyanakkor szituációk, amikor a beteg nincs döntési helyzetben: állapota tartósan nem teszi lehetővé, hogy folytassa addig megszokott életvitelét. Ekkor veszi kezdetét a leszázalékolási procedúra…

Leszázalékolás: tortúrák a bizottságok előtt

– Hosszas várakozás után egy szál bugyiban álltam két vizsgálóorvos és egy írnok előtt. Az elején úgy rendre teremtettek, hogy ekkor már meg sem mertem mukkanni. Lemérték a műtéti hegeim hosszát, a súlyomat, a magasságomat, belenéztek a számba, bediktálták hány fogam tömött és mennyi hiányzik, majd néhány rövid kérdést követően azt mondták, öltözzek fel, levélben értesítenek az eredményről. Nem sokkal korábban az orvosok és a nővérek a kórházban még hősnek neveztek, amiért kibírtam a nyolcórás műtét utáni bénultságot és fájdalmakat, s ugyan két nyaki csigolyámat elveszítettem, de mégiscsak túléltem a rosszindulatú csontdaganatot, hogy akkor 33 évesen, a férjemmel felnevelhessem három kicsi gyermekem. A leszázalékolásról döntő bizottsági vizsgálat után már nem hősnek, hanem egy semmirevaló, munkakerülő embernek éreztem magam. Mintha szándékosan sodortam volna magam ebbe a helyzetbe! Soha nem aláztak meg annyira, mint akkor – eleveníti fel a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Sipos Klára a vele történteket.

A budapesti Szabó Mihályné így emlékezik: „öt éven belüli második felülvizsgálatom során az orvos közölte, hogy gyógyult vagyok. Ekkor kijelentettem: vastagbélrákom van átfedő elváltozással, ami nem gyógyítható, csak stagnáltatható. Az orvos mérgesen rám kiabált, hogy én csak betanultam ezt a szöveget.”

– Felháborító, hogy a bizottsági tagok elismert professzorok leleteit bírálják felül, és sokszor megalázóan bánnak a betegekkel, mintha mindenki táppénzcsaló lenne vagy lustaságból vágyna a rokkantnyugdíjra. Pedig én imádok dolgozni, emberek között lenni, s szerencsére a vállalatom vissza is fogadott – fogalmaz az egyik fővárosi vegyi cégnél telepi adminisztrátorként dolgozó 52 éves asszony. Szabó Mihálynénak egyébként első alkalommal nem látták indokoltnak teljes leszázalékolását, ám fellebbezett a döntés ellen – a bíróság neki adott igazat.

Rokkantosítás: nemcsak a diagnózis számít

Nem először szembesül a betegek panaszaival dr. Vályi Péter, az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet (ORSZI) módszertani, oktatási és minőségbiztosítási igazgatója. Bár leszögezi, hogy az egyedi esetekből nem lehet általánosítani, elismeri: jelenleg a körülmények közel sem ideálisak. Országszerte a szakértői bizottságokban dolgozó száz orvosnak évente mintegy 300 ezer vizsgálatot kell elvégeznie, egy beteg állapotának komplex felmérésére átlagosan 30 perc jut (külföldön 2-3 óra). Nehéz orvosszakértőt találni: az állásokért nincs verseny, a fizetés az orvosi átlag alatt van, az átlagéletkor közelíti a 60 évet.

Vályi Péter hangsúlyozza: minden panaszt kivizsgálnak, s ha szakmai vétség gyanúja vetődik fel, a főigazgató rendkívüli, központi szakértői bizottságot jelöl ki újabb betegvizsgálatra. Az igazgató hozzáteszi: szigorú minőségellenőrzési rendszert működtetnek, független szakértő orvosok rendszeresen értékelik a  szakvéleményeket, a tapasztalatokat pedig beépítik a továbbképzésekbe, ahol az orvostudományi kurzusok mellett foglalkoztatási, szociális és pszichológiai kérdésekre is hangsúlyt fektetnek.

– A rákbetegség nemcsak testi baj, hanem súlyos mentális teher is, ezért a betegek érzékenyebben reagálhatnak a számukra idegen környezetben velük történtekre. Az érintettek gyakran azt is kötözködésnek, szőrszálhasogatásnak, érzéketlenségnek tartják, amikor az orvosok bizonyos feladatok elvégzésére kérik őket, az életmódjukra, életkörülményeikre, foglakozási, családi és társadalmi környezetükre vonatkozó kérdéseket tesznek fel, holott ez kötelességük – fogalmaz Vályi Péter.

Egy aktív, folyamatos kezelést, ellenőrzést igénylő rákbetegség esetén kevésbé részletes szakértői vizsgálat alapján is megállapítható a szakmai munkaképesség elvesztése, ezért nem kérdéses a rokkantság. Az onkológia fejlődése nyomán ugyanakkor nem állapítanak meg végleges rokkantságot; időszakos felülvizsgálatokat rendelnek el. Az utóbbi években egyébként is alapvetően megváltozott a szakértői értékelés rendszere. Már nem azt vizsgálják, hogy a betegség milyen mértékben csökkenti a munkavégző képességet, a hangsúly a megmaradt funkciókon, s azok fejleszthetőségén van. A szakértőknek az a dolguk, hogy minél objektívebben mérjék fel az egészségkárosodás mértékét, a szakmai munkaképességet, a rehabilitáció szükségességét és irányát.

A betegnek lehetősége van fellebbezni: ekkor az esetet másodfokú szakértői bizottság is megvizsgálja, de jogorvoslati fórum a munkaügyi bíróság is. Az ORSZI szakvélemény és a bírósági határozat esetenként ellentétes. Ennek magyarázatát Vályi Péter abban látja, hogy amíg az ORSZI-ban átfogó bizottsági értékelés előzi meg a döntést, a bíróság rendszerint egyetlen igazságügyi orvosszakértő álláspontjára alapoz, illetve a hónapokig tartó ügymenet során a betegeknek változhat az állapotuk, s szerezhetnek be újabb leleteket is.

Menekülés a rokkantnyugdíjba

A rokkantság elbírálásának az utóbbi években tapasztalható szigorítása nem véletlen. Ma az országban aránytalanul sokan, mintegy 760 ezren kapnak rokkantsági nyugdíjat, közülük közel 400 ezren fiatalabbak a nyugdíjkorhatárnál.

– Két évtizede nyílt titok, hogy a rokkantnyugdíj államilag biztosított menekülési lehetőség a munkanélküliség elől, s jelentősen hozzájárult az aktív és inaktív népesség arányának felborulásához. Az aktív korú ellátottak  80-85 százaléka rehabilitálható lenne, közöttük a súlyos betegségből gyógyult emberek is – fogalmaz dr. Gere Ilona, a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet kutatója.

– A fejlett országokban már a gyógyulás fázisában elkezdődik a rehabilitáció, s a beteg felkészítése a régi foglalkozásba történő visszatérésre vagy egy módosított szakmai út megvalósítására. Ellátást csak azok kapnak, akiknél a munkavállalás valóban nem reális, nem elvárható célkitűzés – ad nemzetközi kitekintést a szakértő. Az ugyanis nem kielégítő magyarázat, hogy „az egészséges embereknek sincs munkájuk.” Az Európai Unióban máshol is sok helyen küszködnek a munkanélküliséggel, a tagállamok átlagában az aktív korú egészségkárosodott emberek 40-50 százaléka mégis dolgozik. Ez az arány idehaza (legálisan) mindössze 12 százalék. Ez a tettrekész betegek családjait is hosszú távon ellehetetleníti, az egyre kevesebb járulékbevételből gazdálkodó állami kasszát pedig összeroppantja.

Lépések az esélyegyenlőségért

Az elmúlt időszakban több intézkedés is az esélyegyenlőség növelését szolgálta. Eddig is előírás volt, hogy a 20 főnél több embert foglalkoztató cégeknek és intézményeknek 5 százalékban megváltozott munkaképességű dolgozókat kell alkalmazni, ám ez kiváltható a rehabilitációs járulék megfizetésével. Ez most is így van, ám 2010. január 1-től a járulékot a korábbi 177.600 Ft/év/20 fő összegről 964.500 Ft/év/20 fő összegre emelték, azaz a munkaadóknak ma már sokkal inkább megéri felvenni embereket, s nekik fizetést adni, mint befizetni a járulékot, amiért cserébe gyakorlatilag semmit sem kapnak.

Ettől az évtől tehát a korábbinál több leszázalékolt embernek nyílik esélye munkát találni. Bár az is igaz: sok rehabilitációs, úgynevezett „védett” munkahely nehéz helyzetbe került, s megszűnt. A munkaerőpiacra való visszatérés elősegítését szolgálja az is, hogy a rokkantsági nyugdíjnál magasabb havi ellátást, úgynevezett rehabilitációs járadékot vezettek be azok számára, akik vállalják az aktív együttműködést.

– A rehabilitációs járadék a rokkantsági nyugdíj összegének 120 százaléka, az ellátás a rehabilitációhoz szükséges időtartamra, de legfeljebb három évre állapítható meg, s ez az időszak szolgálati időnek is számít – tájékoztat Balog Lajos, a Közép-Magyarországi Regionális Munkaügyi Központ rehabilitációs főreferense. Rehabilitációs járadékra az a magyarországi lakhellyel rendelkező beteg jogosult, akit az 50-79 százalékos egészségkárosodási kategóriába soroltak, nem folytat kereső tevékenységet vagy jövedelme legalább 30 százalékkal alacsonyabb az egészségkárosodást megelőző négy hónap keresetének havi átlagánál, valamint rendelkezik az életkora szerint szükséges szolgálati idővel. A magasabb juttatásért az érintett betegtől aktív közreműködést várnak el: bevonásával rehabilitációs tervet dolgoznak ki számára, amelynek a pszichológiai vagy rehabilitációs tanácsadás éppúgy része lehet, mint a képzésekbe, az átképzésbe való bekapcsolódás, illetve a munkakeresésben való folyamatos együttműködés.

–  A célunk, hogy a beteg hosszútávon ne a rokkantsági nyugdíjra rendezkedjen be, hanem vele együtt, közösen dolgozzunk annak érdekében, hogy minél hamarabb újra állása lehessen – fogalmaz Balog Lajos.

Az összeállítás a Rákgyógyítás magazin 7. számában jelent meg, szerző B. Papp László. A hirdetések nélküli országos betegtájékoztató magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével megjelenő ingyenes lap cikkeiben, riportjaiban és interjúiban a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

Kapcsolódó cikkek:
Mennyit ér egy élet? És mennyit tudunk adni érte?
Többen keresik meg a betegjogi képviselőket
Nem szabad mindent készpénznek venni