A tudatos, felkészült, iskolázottabb daganatos betegek nagyobb arányban fordulnak pszichológushoz, míg gyakran éppen azok nem jutnak el a segítségkérésig, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, akik számára a legtöbbet tudna segíteni egy tapasztalt szakember. Sok ember máig elzárkózik a pszichológiai segítségkéréstől, az egyéni vagy kiscsoportos foglalkozásoktól. Az idegenkedők a pszichológushoz való fordulást még mindig jobb esetben úri huncutságnak, rosszabb esetben a „bolondok kezelésének” vagy valamilyen homályos hókuszpókusznak tartják. „Mit tud nekem mondani egy pszichológus, amit magamtól nem tudok?” – hangzik a visszatérő kérdés. Ezt a kérdést is feltettük dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter-onkopszichológusnak, az Összehangolva – Gyógyít a képzeleted! Alapítvány szakmai vezetőjének, aki több mint két évtizede segít rákbetegeket a megküzdésben, támogatja lelkiekkel a fizikai talpra állást.
– Mit tud nekem mondani egy pszichológus, amit magamtól nem tudok?
– Mi nem adunk tanácsokat. Nem mi adunk kész válaszokat, hanem abban segítünk, hogy a beteg a benne meglévő, saját válaszait megtalálja. Egy régi betegem ezt úgy fogalmazta meg: ha eljön beszélgetni, más állapotban áll fel, mint ahogyan leült. Olyan módszereket tudunk megtanítani, amelyek segítségével csökkenthető a szorongás, a stressz. Olyan nézőpontokat mutathatunk meg, amelyek révén más megvilágításba kerülhetnek problémák, élethelyzetek, amelyek révén a beteg pozitív változásokat indíthat el a saját környezetében, javíthat a szeretteivel vagy az orvosával való kommunikáción is.
– Hogyan kell felkészülni egy pszichológiai beszélgetésre?
– Sehogy. Egy pszichológussal beszélgetni nem vizsga, ahol meg kell felelni. Nem kihallgatás, ahol olyan dolgokról vallatnánk bárkit, amiről nem akar beszélni. Még csak nem is orvosi konzultáció, amire kérdéslistával készülni kellene.
– A rák lelki okairól sok elképzelés kering, mit mondanak ma erről?
– Az mindenki által megtapasztalt tény, hogy a lelkiállapotunk, a közérzetünk kihat a testünk működésére: étvágyra, alvásra, fáradékonyságra, szexre, még a székelésre is. Ma már külön orvosi tudományterület, a pszicho-neuroimmunológia foglalkozik azzal, hogy a pszichológiai folyamatok miként befolyásolják az idegrendszer, az immunrendszer működését. A krónikus stressz bizonyítottan növeli bizonyos gyulladáskeltő citokineknek a mennyiségét, aminek ha tartósan ki van téve valaki, az gátolhatja az immunrendszer működését. Önmagában nem a stressztől lesz rákos valaki, viszont a sok hatás között ez is növeli a kockázatot. Akármit is gondolunk a lélek szerepéről: amikor a diagnózis megszületik, ott azonnal beszáll a lélek is, a lelkiállapot változása pedig kihat a beteg életminőségére, ebből adódóan befolyásolhatja a sorsát rövid és hosszú távon. A rák nemcsak a mell, a máj, a tüdő vagy a vastagbél betegsége, hanem az egész emberé, sőt nemcsak a betegé, hanem a családjának, a környezetének is a betegsége. Ezért szükséges, de nem elégséges csak szikével, besugárzással vagy gyógyszerekkel kezelni.
– Honnan tudom, hogy jó pszichológushoz kerültem?
– Honnan tudja, hogy jó orvoshoz került? Leginkább a betegtársaktól. Abból, ha a betegtársak azt mondják, hogy számukra hasznos, értékes az idő, amit egy szakember egyéni vagy csoportos foglalkozásán töltenek, segít nekik mindaz, amit ott megélnek. De ez még csak a belépő. Utána, amikor valaki már választott szakembert, akinek bizalmat szavaz, onnantól önmaga érzi, hogy biztonságban érzi-e magát a pszichológus által kialakított légkörben, szituációkban. Ha egy orvos azt mondja, hogy hat hétig gipszet kell hordanom, akkor azt elfogadom akkor is, ha az kényelmetlen. A pszichológusnál nem kell kényelmetlen helyzeteket elfogadni. Nálunk az alapítványnál az induló programok előtt például mindig adunk lehetőséget arra, hogy bárki bármifajta kötelezettség nélkül vegyen részt egy foglalkozáson: jöjjön el, nézze meg mi történik, ha nem szeretne, meg sem kell szólalnia.
– Nem feltétlenül azok jutnak el pszichológushoz, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.
– Valóban nagyobb arányban találkozunk a nyitott, jobban kommunikáló, a segítő lehetőségeket tudatosan kereső páciensekkel. A sokakban meglévő idegenkedés csökkentése miatt is fontos, hogy minden lehetséges fórumon beszéljünk arról, mit is tud adni az onkopszichológia. Nagyon jó gyakorlat például, ha egy onkológián az új betegekkel kitölt az osztályos pszichológus egy rövid szűrőkérdőívet. Ezáltal történik egy elsődleges kapcsolatfelvétel, ami után a zárkózottabb betegek is nagyobb eséllyel kérnek segítséget egy általuk már eleve megismert szakembertől. A koronavírus-járvány új lehetőségeket és új gyakorlatot is teremtett: számunkra is kiderült, hogy az interneten keresztül, az online csoportoknál is megteremthető csaknem ugyanaz a mélység és megtartó erő, mint a személyes programjainknál. Több száz online foglalkozást tartottunk az elmúlt 2 évben. Megtaláltak bennünket azok a betegek, akik nem tudnának Budapesten részt venni egy programon, mert vidékiek vagy mert aktuális egészségi állapotuk, erőnlétük ezt nem engedi, esetleg biztonságérzetet ad számukra, hogy nem kell személyesen ott lenniük.
– Egy előadásában a pszichológiai gyakorlatokról azt mondta: nem kell túlgondolni a dolgot. A nagymamáját hozta fel példaként.
– Nagymamám parasztasszony volt. Olykor, ha meg tudott állni a teendőivel, leült egy székre, nem szólt egy szót sem, a kezét az ölébe ejtette, kihúzta magát, egy óriásit sóhajtott és ahogyan kifújta a levegőt, azt mondta: „sej-hajjajjajjajjjajj…” Nincs ennél egyszerűbb meditációs gyakorlat. Ő persze ezt a pillanatra koncentráló, mélyből felszakadó, a feszültséget kifújó sóhajtást nem meditációs gyakorlatnak hívta. Nem hívta sehogy. Ösztönösen tette, ahogyan az egész életük sokkal közelebb állt a természethez.
– A sóhajtozás még csak-csak megy, de a rák traumájának feldolgozásához egy gyakran kevés. Rendszeresen hallani: a pozitív gondolkodás a kulcs.
– Sej-hajjajjajjajjjajj. Bár általában jó szándékkal teszik, de sokat árthatnak azok, akik számon kérik egy betegtől, hogy miért érzi rosszul magát, amikor jól is érezhetné. Nehezítik a helyzetet azok a környezettől jó tanácsként kapott mondatok, hogy a „gyógyulást csak akarnod kell”, „minden a fejben dől el”, „a gyógyuláshoz egyelten dolgod, sőt, kötelességed, hogy gondolkodj pozitívan.” Ezzel csak a bűntudatot növelik a betegben, hogy ha nem tud pozitívan gondolkodni, akkor benne van a hiba, ő is felelős a sorsáért. Csak azt nem tudja senki megmondani: hogyan is „akard” megfelelően a gyógyulást? Vajon mit jelent „pozitívan” gondolkodni azon túl, hogy azok kedvéért, akik körülötted élnek és félnek, eljátszod, hogy minden rendben van, mi-közben a könnyeidet nyeled?
– Mi az első lépés?
– Tudatosítsuk: nem vagyunk tehetetlenek! Sokkal többet tehetünk azért, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, mint először gondolnánk. Szabad szomorúnak lenni és szabad kimondani azt, hogy félek. Sírni is szabad. A családtagoknak és barátoknak tudniuk kell: nem azzal segítenek, ha belém fojtják a sírást. Attól nem leszek jobban, ha nem sírhatok, amikor pedig arra lenne szükségem. De mindig nem lehet sírni. Egy rossz napban is akadnak jobb percek. Mitől érzem egy kicsit jobban magam aközben, hogy rosszul érzem magam? Ezek apró dolgok is lehetnek. Elmosolyodtam, mert megláttam egy lökött kiskutyát séta közben? Kijött a sodokuban a megoldás? Rajzoltam az unokámmal? A bugyuta sorozatomban valami vicceset mondtak? Ha odafigyelek és azonosítom azokat a mindennapi dolgokat, amelyeknek a hullámvölgyben is örülni tudtam, tudatosan törekedhetek arra, hogy ezeket az élményeket keressem, idejüket megnyújtsam.
– Mit tudnak ehhez a betegtársak hozzátenni?
– Amikor egy beteg a váróteremben a többieknek ecseteli saját mellékhatásait, amikor „kinek a rosszabb” licitálást indít el, azzal sokat árthat másoknak. Még egy ugyanolyan kezelés sem vált ki ugyanolyan mellékhatást mindenkinél, nem szabadna ezzel mást riogatni, tetézni a szorongását. Anticipátoros hányásnak hívják azt, amikor valaki már a kórházajtóban hányni kezd, pedig még nem is történt semmi. Ugyanakkor a pozitív példát adó betegtársak, a megpróbáltatásokon hónapok, évek óta túllévő sorstársak hihetetlen energiát is képesek mozgósítani a betegútja elején álló betegben! Ezt megtehetik saját történetük elmesélésével, ahogyan itt az újságban is olvasható, de személyesen is. Az ugyanabban a csó- nakban evező sorstársak között létrejövő mély kapcsolat, a csoportélmény olyan ember feletti megtartó erőt adhat, olyan katarzist, amit még a legszeretőbb család sem tud megadni.
– Mikor kell(ene) mindenképp szakemberhez fordulni?
– A betegséggel vagy egy rosszabb vizsgálati lelettel való szembesüléskor normális reakció, ha valaki negatív érzelmeket él át, szomorú lesz, szorong, akár pánikba esik. Ennek azonban idővel enyhülnie kell. Nem szabad elfogadni, hogy az állandó lehangoltság, a depresszió a daganatos betegséggel törvényszerűen együtt járó állapot, mert nem így van. A tartósan rossz érzésekről tudjon a kezelőorvosunk! A kezelőorvos bizonyos készítményekkel, akár pszichiáteri vagy pszichológusi konzultációval is tud segíteni. Ahogyan más mellékhatások ellen, úgy a pszichológiai jellegű negatív következmények ellen is számos hatékony módszer áll rendelkezésre: éljünk ezekkel és ne engedjük, hogy a betegséggel összefüggő rossz érzések eluralják a napjainkat, éjszakáinkat, az életünket. Minden, amit a lelkünkért teszünk, azt a testünkért is tesszük.
