Rák: nemcsak a pénz, a lélek miatt is kell a munka

Nem elég a daganatos betegség és a kezelések által okozott panaszok elviselése, a családot ért érzelmi sokk feldolgozása, sok betegnek az önbecsülése is sérül azzal, hogy sem a magánéletében, sem a munkahelyén nem tud úgy helytállni, mint ahogyan azt korábban elvárta önmagától, illetve elvárták tőle. Sok múlik a beteg személyiségén és a munkahely jellegén, ám a pszichológusok általános érvényű tanácsa, hogy lélekben is alkalmazkodni kell az új szituációhoz, s nem szabad mindenáron erőltetni a régi életritmus és rutin fenntartását. Kit avassunk be? Kell-e a főnöknek, a kollégáknak tudni a rákbetegségről? Mennyi munkát vállaljunk? Mihez kezdjünk, ha leszázalékolásra kerül sor? Megannyi súlyos kérdés, amire mindenkinek saját magának kell megtalálnia a megfelelő választ.

Miklós birkózó élsportoló múltja, majd edzősége éveiben megszokta, hogy az ő feladata a legerősebbnek lenni. Ezen a szemléletén akkor sem tudott változtatni, amikor egy rosszindulatú betegség támadta meg.

Nem vett tudomást a történtekről: azzal tiltakozott a betegség ellen, hogy még a korábbinál is jobban hajtott a munkahelyén. A férfi támadásnak vett, s agresszíven elhárított az állapotára vonatkozó minden érdeklődést, pedig ahogyan teltek a hónapok, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá a munkatársai számára, hogy a bizonyítani akarás felőrli személyiségét és fizikai erejét, s szervezetének nem ma- rad elég energiája a betegség ellen harcolni. Annak dacára, hogy a kórházban pszichológus is próbálta segíteni az alkalmazkodásban, a legvégsőkig görcsösen ragaszkodott korábbi napi- rendje fenntartásához, nem volt tekintettel önmagára. A munkában is egyre több hibát vétett, a negatív élmények és elutasítások tovább rontottak érzelmi állapotán, a körülötte lévők még inkább eltávolodtak tőle.

A kisfiát egyedül nevelő 43 éves közgazdász Juditnak ugyancsak központi szerepet töltött be munkája az életében. Mellrákos lett, ám jó esélye van a gyógyulásra: a műtétet egy nagyon kemény év követte, a kemoterápia és a sugárkezelések számos mellékhatása nehezítette az életét, kihullt a haja, lefogyott.

Az asszony párhuzamot vont betegsége és addigi életvitele között, amit úgy fogalmazott meg: ahogyan a munkája átlépte az ésszerű határokat, s betolakodott a családi életébe, a ráksejtek éppen úgy átlépték a saját határaikat, s az egészséges szövetek rovására kezdtek burjánzani. Annak ellenére, hogy nagyon szerette a munkáját és a kollégáit, belátta, hogy az ambíciónál fontosabb a gyógyulása, s a fiától az utóbbi években elrabolt időnek legalább a részbeni kompenzálása. Gyermeke miatt korábban is állandó bűntudat gyötörte, tudta, hogy változtatnia kellene, ám a mókuskerékből csak a súlyos betegség volt képes kiragadni. Úgy érzi, a baj teremtett alkalmat rá, hogy új alapokra helyezze az életét.

Sok példát lehet sorolni a betegséghez való sikeres és sikertelen alkalmazkodásra. Mindez sok tényező függvénye: meghatározza a személyiség, a családi és az anyagi helyzet, az állás jellege, a munkatársak viszonyulása.

Amikor minden meginog

– Az ember önmegvalósításának és önértékelésének legfontosabb része a munkája. A munkahely emellett fontos életterünk is, ami nemcsak a munkáról szól, hanem egy olyan környezet, ahol ismerősök várnak bennünket, s ahol szeretjük komfortosan érezni magunkat. Amikor egy aktív korban lévő ember szembesül a daganatos betegség diagnózisával, sok kérdés merül fel a munkáról is: dolgozhat-e, beavassa-e a főnökét, a kollégákat, elveszíti-e az állását, miből fog megélni a családja? – ad tipikus helyzetképet a rák diagnózisa utáni szituációról Szy Katalin, a fővárosi Péterfy Sándor utcai kórház onkopszichológusa.

– A betegség egy krízis, egy totális egzisztenciális válság, ami egyszerre fenyegeti a biológiai létezést, a munkaképességet, az anyagi biztonságot, s felborítja a megszokott családi szerepeket, ezzel együtt a pszichés állapotot. Életerős férfiból vagy mindenkit ellátó édesanyából ápolásra szoruló beteg válik, aki körül minden meginog, az élet minden területe egyszerre látszik kicsúszni a lába alól.

A szakember tapasztalata szerint előfordul, hogy egyes betegek igyekeznek titokban tartani állapotukat. Nem feltétlenül az állásvesztéstől tartanak, inkább azt szeretnék elkerülni, hogy megváltozzon a munkatársakkal való kapcsolatuk. Nem akarják, hogy megbélyegezzék őket, hiszen a rák még ma is halálos betegségként van jelen tévesen az általános köztudatban.

– A titkolózás hatalmas pszichés energiákat vesz igénybe, sőt szorongást is okozhat, hiszen nehéz rejtegetni a rossz hangulatot, a megváltozott erőnlétet, a gyógyszeres terápiák mellékhatásait, a fájdalmakat, a hajhullást. A betegség következményeként megváltozhat a beteg lelkivilága, személyes jelenléte, munkakedve, másokhoz és önmagához való viszonya, sokszor még a kommunikációja is, ez pedig legtöbbször másoknak is feltűnik. Már az ókori gondolkodók is vallották: a test és a lélek szétválaszthatatlan, ami a testben megjelenik, a lélekben is lezajlik, s ez fordítva is igaz – mondja Szy Katalin.

Mit gondolnak a kollégák?

A rák egy félelmetes tabutéma, amit ráadásul sok tévhit is övez. Emiatt sokszor a munkatársak is zavarban vannak, nem tudják miként kezeljék a helyzetet. Ha nem érdeklődnek, közönyösnek tűnhetnek, ha túl sokat kérdeznek, tapintatlannak. A beszélgetések vagy látogatások témái sokszor kínosan korlátozottak, hiszen csak a betegségről esik szó, amiről egy idő elteltével sem újat kérdezni, sem újat felelni nemigen lehet, ritkulnak, elmaradoznak az érdeklődések, ami újfent megerősítheti a betegben a kirekesztettség érzetét.

Egy nyílt beszélgetés a főnök türelmét, a munkatársak megértését eredményezheti, ami legalább egy fronton megkönnyebbülést hozhat. Általánosan érvényes jó tanács viszont nincs, hiszen vannak, akik tökéletesen munkaképesek a kezelések alatt is, s éppen az ad erőt számukra, hogy legalább a munkahelyükön nem betegként tekintenek rájuk. A munka leköti a figyelmet, tartalmat és örömöt ad, nem enged elszigetelődni és megtartja a folytonosságot a betegség, a kezelés és a gyógyulás között.

A betegben ugyanakkor a kezelések alatt egy jó légkörű, támogató munkahely is okozhat belső konfliktust. Bűntudatot kelthet az, hogy hosszú időn keresztül a kollégái végzik el a munkáját vagy táppénze miatt nem vehetik ki a szabadságukat. Frusztráló lehet, hogy munkatársai “szívességét” semmivel sem tudja viszonozni, ezáltal a korábbi egyensúlyi viszonyok megbomlanak. Teljesítményközpontú világban élünk, a beteg megnyilvánuló tolerancia és türelem szükségszerűen véges. Ha valakit visszavárnak, akkor is érzi, hogy több hónap elteltével a munkahelye nem lesz többé az a közeg, ahonnan eljött.

Amikor leszázalékolásra kerül sor, sokan úgy érzik, hogy inaktivitásuk értékvesztés: feleslegesnek érezhetik magukat, ezért erejük visszatérésével szeretnék mihamarabb újra hasznosítani tudásukat és tapasztalatukat akkor is, ha a régi tempót nem is tudják felvállalni.

Az átállás ugyanakkor nem mindenkinek jelent lelki problémát: előfordul, hogy valakinek a betegség menekülési utat nyit egy olyan munkahelyről, ahol addig sem érezte jól magát, de nem volt elég ereje vagy lehetősége a változtatásra.

Új életritmust kell kialakítani

– Legfontosabb, hogy a beteg belássa milyen változások szolgálják leginkább a felépülését, s mik azok a dolgok, amelyek ebben gátat  jelenthetnek. Nem szabad mindenáron ragaszkodni a megszokott életritmushoz, mert ez a törekvés kudarchoz vezethet – világít rá Szy Katalin. A pszichológus azt mondja: az új élethelyzethez való alkalmazkodás egy gyászmunka.

– Ha köznapi szóhasználatban ezt nem is így nevezzük, az életünk során napról-napra sok mindent gyászolunk: sokszor el kell engednünk valamit, ami korábban a miénk volt. Könnyebben-nehezebben, de lelkileg ez a folyamat játszódik le akkor, amikor elballagunk az iskolából, amikor otthagyunk egy régi lakást vagy a gyermekünk elköltözik otthonról. Gyászolunk szerelmet, házasságot, elveszített pénztárcát vagy összetört autót. Az egészség átmeneti vagy tartós elvesztése az egyik legnehezebb gyászmunka. Ha a betegnek jó a lelki megküzdési stratégiája, akkor el tudja engedni a múltat, amelyben aktív volt, s más elfoglaltsággal be tudja tölteni az annak helyén keletkezett űrt  – magyarázza Szy Katalin.

Egy ember ugyanis nemcsak a munkája révén élhet értékes életet. Előtérbe kerülhetnek a családtagok, az elhanyagolt barátok, az elfeledett hobbik, s egy új fontossági sorrend alakulhat ki, ami akár tartalmasabbá is teheti az eddigi életet.

– A betegnek arra kell törekednie, s ebben kell segítenünk, hogy el tudja fogadni a betegség állapotát, a megváltozott élethelyzetet. Életminőségünket ugyanis nemcsak a problémák objektív nagysága befolyásolja, hanem az is, miként tudunk viszonyulni az új szituációhoz, amelybe belekerültünk, s abban miként találjuk meg a helyünket – fogalmaz Szy Katalin. A krízis feloldásában sokat segíthetnek azok a sorstársak is, akik már keresztülmentek hasonló nehézségeken. Ezért is fontos, hogy a beteg a kételyeivel ne maradjon magára, s ne szigetelődjön el mindenkitől, hanem ha szükségét érzi, megkeresse a kórház pszichológusát vagy felvegye a kapcsolatot a helyi betegklub tagjaival, akik saját tapasztalataikkal, információkkal és kapcsolataikkal is segíthetnek az útkeresésben.

Az összeállítás a Rákgyógyítás magazin 7. számában jelent meg, szerző B. Papp László. A hirdetések nélküli országos betegtájékoztató magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével megjelenő ingyenes lap cikkeiben, riportjaiban és interjúiban a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.


Kapcsolódó cikkek:
Rák: állás vagy leszázalékolás és rokkantnyugdíj?
Rák: minden betegnek szüksége lenne fizioterápiára
Mennyit ér egy élet? És mennyit tudunk adni érte?

Cimkék

Az alábbi cikkeket olvasta már?

Top