„Kedves Dénes! Kérem, menjen be a gyerekhez, mert nem bírok vele! Egy kicsit rendbe kell tenni a lelkét!” – kérte a Szegedi Gyermekklinika Onkológiai Osztályán egy asszony. Kovács Dénes pszichológus, tanatológus pedig siet, mert szükség van rá. Később elmondja: lassan négy éve dolgozik az osztályon, ahol daganatos kicsiket gyógyítanak – olvasható a Délmagyarország riportjában.

– Az én feladatom, hogy útitársuk legyek életük egy nehéz időszakában, amely néhányuknak egyben az utolsó is. Az ember mindig tevékenykedni akar, de egy daganatos embernél vagy egy haldoklónál elvész a cselekedet jelentősége, a létezésé nő meg. Egy német szakember szerint a beteg és a lelki segítő között olyan kapcsolat van, mint egy zenekarban az első- és másodhegedűs között. A beteg játssza a fő melódiát, a segítő pedig a háttérben adja a kíséretet.

Kovács Dénes azt mondja: a klinika professzora, az osztályvezető és a nővércsapat nyitottságának köszönhetően két kollégájával, egy mentálhigiénés szakemberrel és egy szociális munkással olyan pszichoszociális környezetet tudtak kialakítani, ahol a szülők el tudnak feledkezni arról, hogy az ő gyerekük vajon meghal-e. Annak ellenére, hogy a statisztikák ma már 70-80 százalékra teszik a gyógyulás arányát, minden szülő átesik ezen. Lehetne 99 százalék is, mert az az egy százalék bizonytalanság elég erős ahhoz, hogy a szülőkön átsöpörjön egy óriási félelem és szorongáshullám. A tanatológus feladata, hogy olyan helyzetekben is tudjon bizakodni, amikor a gyerek és a felnőtt már nem. És tegye mindezt úgy, hogy ez a bizakodás ne váljon hamis reménnyé vagy illúzióvá, hanem bizalommá, a gyógyulásba vetett hitté alakuljon át.

Az embert próbáló küzdelem néha mégsem a győzelem felé vezet. A lelki segítő feladata ilyenkor a legnehezebb, mert a családokat el kell juttatni az elfogadás egy szintjéig. Hogy ha bekövetkezik a halál, a szülők ne magukat hibáztassák, hanem megértsék, olyan dolog történt, ami nem embertől függ.

Egy beteg kisgyereknek nem lehet csalódást okozni

– Egy kisgyermek halála mindig kétségbeejtő, fájdalmas dolog. Az osztályon ilyenkor „ki lesz a következő?” hangulat uralkodik el, és a mi feladatunk, hogy visszahúzzuk az itt lévőket a bizakodás szintjére. Ha elérem, számomra ez a sikerélmény. Ugyanakkor a félelmet nem lehet elvenni senkitől. Ha intenzív ez az érzés és meg is engedjük magunknak, akkor ösztönösen bizalom alakul ki bennünk. Míg ha elnyomjuk, csak tovább erősödik bennünk. A szülőnek sem azt kell nézni, hogy az én gyerekem beteg lett, hanem hogy milyen perspektívái vannak és meg fog gyógyulni. Az is nagy segítség, hogy itt minden család külön szobában van, és a gyerekeknek nem kell végignézni, hogy a másiknak kihullik a haja, hányingere van, vagy egyszer csak üres lesz az ágya. Ilyen intimitásban kiválóan lehet foglalkozni az érintettekkel – hangsúlyozta.

És hogy miért választ magának valaki ilyen kemény hivatást? Kovács Dénes korábban jezsuita szerzetesként élt és egy ideig gyógyíthatatlan betegekkel foglalkozott egy müncheni klinikán. Annak ellenére, hogy ott sok haláleset történt, a hely nem volt nyomasztó, sőt. A betegek sokkal intenzívebben élték meg a szép dolgokat, az emberi érzéseket, az egymásra figyelést. Ekkor döntötte el, hogy olyan emberekkel szeretne foglalkozni, akiknek életét megérinti a halál.

– A legfontosabb, hogy rendszeresen találkozzunk, ne okozzak csalódást nekik, ha már társul fogadtak ebben a küzdelemben. Elég időt kell hagyni rájuk, minden kisgyerekkel legalább háromnegyed-egy órát foglalkozom egy nap. Ilyenkor olyan üressé kell válnom, amennyire tudok, hogy lássam, mire van aznap szüksége. Van, amikor csak játszunk, vagy beszélgetünk, de olyan is előfordul, hogy csak ülök egy gyerek mellett. Egy ötéves kisfiú sokszor kérte, hogy amikor csak tehetem, üljek mellé, mert úgy érzi, hogy akkor jobban gyógyul – emlékezett.

Azt mondja, a gyógyítás mellett a lelki segítés ma része a daganatos betegek kezelésének, hozzájárul a gyerekek életminőségének javulásához. Ehhez a korábbi, már gyógyult gyerekeket is segítségül hívják. Nekik nem furcsa, ha valakinek nincs haja, vagy sovány, gyenge, és a betegek is láthatják, hogy tényleg van kiút a rákból.

– A kezelésben részt vevők egy bizonyos szintig mind családtaggá válnak, noha ez olyan közösség, amelyben akkor örülünk, amikor nem látjuk a kicsiket. Hiszen ez azt jelenti, hogy meggyógyultak és csak szeretettel kell gondolni rájuk – tette hozzá Kovács Dénes a Délmagyarország riportjában.

Kapcsolódó cikkek:
Haldokló gyerekeket szolgálnak
Polcz Alaine és a rákbeteg gyerekek
Rákból gyógyult gyerekek olimpiája
Gyerekeket fenyegető tumorok