Segíthetnek és árthatnak is egymásnak a betegek az osztályokon

Számos jellegzetessége van az onkológiai osztályokon az ápolási teendőknek, s így egyedi kihívásokkal kell mind a betegeknek, mind az ápolóknak szembenézniük. A betegek egy jelentős része ekkorra már túl van egy operáción és a közvetlenül a műtétet követő lábadozáson, azaz a sebészeti teendőket követően immáron a daganatgátló gyógyszeres kezelés háttértámogatásáról, a terápia megfelelő ütemezéséről és a mellékhatások csökkentéséről kell gondoskodni. Eközben figyelemmel kell lenni a különböző élethelyzetekre: más törődést igényelhet az a beteg, aki első alkalommal vág bele a gyógyulás reményét adó onkológiai kezelésekbe, mint aki egy kiújulást követően már a többedik kúrának kezd neki, s más hozzáállást igényel egy aktív terápiát már nem kapó, végstádiumban lévő ember is. Amíg cikksorozatunk előző részeiben az onkológiai ambulanciák kemoterápiára, sugárkezelésre járó betegeinél felmerülő ápolási teendőket vettük számba, a RÁKGYÓGYÍTÁS most a fekvőbeteg ellátás tapasztalatairól kérdezte onkológiai osztályok főnővéreit.

Sokan tartanak a kórházi léttől, mert egy kórterembe való befekvés súlyosabb állapotot sugall, mint akinek “csak” az ambulanciára kell bejárnia kezelésekre. Az onkológiai fekvőbeteg osztályon való elhelyezésből azonban nem lehet automatikusan ilyen következtetést levonni.

A döntésnek az esetek többségében szakmai vagy praktikus magyarázata van. Egyes betegségeknél a 24 vagy 48 órás infúzió beadása eleve nem oldható meg másként, mint rendszeresen egy-két napos kórházi tartózkodással. Más esetekben is a kezelés sajátossága vagy a beteg állapotának értékelése miatt döntenek úgy, hogy a terápia megindításához kórházi hátteret biztosítanak. Emellett az is előfordul, hogy azért marad bent egy beteg, mert túl távoli településen lakik a kórháztól, ahonnan nem vagy csak aránytalanul nagy megterheléssel lehetne megoldani a heti többszöri utazást.

Vannak specializált osztályok (például a vérképzőrendszeri betegségeket, mint a leukémia vagy a limfóma általában a hematológiákon kezelik), ám az onkológiákon jellemzően többféle betegségtípus terápiája folyik egymással párhuzamosan: vastagbélrákos beteget épp- úgy kezelnek, mint bőrrák vagy emlőrák diagnózissal érkezett pácienseket. Nincs két egyforma beteg: még ha két pácienst ugyanazon betegségtípus azonos stádiumában is kezelnek, a két szervezet terápiákra adott reakciója akkor is gyökeresen eltérhet egymástól.

Mátyás Szabolcsné– A betegek eltérően viszonyulnak a kórházi léthez: vannak, akik úgy érzik, az intézmény szakmai háttere jelent számukra biztonságot, mások viszont ennél előbbre valónak tartják, hogy saját otthonukban lehessenek, megszokott környezetükben vészelhessék át az esetleges mellékhatásokat, s ne kelljen más betegeket elviselniük maguk körül – hoz fel érvet mindkét eshetőség mellett Mátyás Szabolcsné, a kecskeméti kórház Onkoradiológiai Centrumának főnővére. A döntés minden esetben szakmai mérlegelés tárgya. Előfordul, hogy a terápia feltétele a kórházi tartózkodás, ám ha nem indokolt, nem tartanak bent senkit. Országszerte jellemző ugyanis, hogy telt házzal működnek az osztályok, azaz ha valakit több napig tartanak bent, mint ameddig feltétlenül szükséges, azzal egy másik daganatos beteg behívása csúszna, ezért a centrumoknak a lehető legoptimálisabban kell igyekezniük kihasználni az ágyaikat. Az aktív onkológiai osztályokon tehát csaknem folyamatos a betegfelvétel és elbocsátás, néhány naponta a teljes betegcsoport kicserélődik. Ugyanakkor még ezzel a felfokozott tempóval is több idejük juthat az érintetteknek arra, hogy részleteiben felvilágosítást kaphassanak az orvosoktól és az ápolóktól, mint az ambulanciákon, ahol akár több száz beteg is megfordul egy napon.

Támogató és rémhírkeltő szobatársak

Rácz Fodor Ilona– A betegeknek nagyon sok kérdésük van, s ezeket gyakran inkább az ápolóknak teszik fel, mint az orvosnak, mert a nővérekkel többet találkoznak, s kevésbé feszélyezik őket. Azzal is sűrűn szembesülünk, hogy olyan kérdések kerülnek újra és újra elő, amelyeket korábban már megbeszéltünk, illetve amelyekről az orvos is adott felvilágosítást. A feszültség miatt olykor feledésbe merülnek a megbeszéltek, ezért van szükség a folyamatos megerősítésre – mondja Rácz Fodor Ilona, a Honvédkórház-Állami Egészségügyi Központ onkológiájának főnővére. Hozzáteszi: arra biztatják a betegeket, hogy a hozzátartozóikkal együtt gyűjtsék össze a felmerülő kérdéseket, majd tegyék fel az ápolóknak, akik ha szükséges, az orvos felé is közvetítik azokat. A lényeg: ne maradjon bizonytalanságban senki, mert az egyrészt növeli a feszültséget, másrészt a tévhiteknek is a melegágya.

A veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház onkológiáján írásban is arra kérik a betegeket: kérdéseiket a kórháziaknak tegyék fel, s ne csak a betegtársak által elmondottakra alapozzanak.

– A betegek sokszor támaszt nyújtanak egymásnak, megosztják tapasztalataikat, ám a beszélgetéseknek olykor szembesültünk a káros következményeivel is. Nem egyszer előfordult, hogy egy beteg saját rossz élményeit olyan vehemenciával zúdította rá szobatársára, hogy pánikot keltett benne, s az egyébként is szorongó beteg rettegve, szabályosan reszketve várta az első kemoterápiás kezelést, amely ebben az idegállapotban persze még inkább megviselte – számol be az osztályon három évvel ezelőtt a falra kifüggesztett felhívás hátteréről Ékes Sándorné, az osztály főnővére. Azzal folytatja: a betegek egy részénél gyakorlatilag semmilyen negatív hatás nem jelentkezik. Fontos, hogy az érintettek a félelem helyett azzal a bizakodással kezdjenek neki a terápiának, hogy nekik is esélyük van a szerencsésebb csoportba tartozni, illetve a jelentkező kellemetlenségeket lelkileg fel tudják úgy dolgozni, hogy számukra azok befektetést jelentenek a jövőbe.

Nyílt, őszinte kommunikáció

Ékes SándornéÉkes Sándorné hangsúlyozza: a betegeket mindig őszintén és részleteiben fel kell készíteni a lehetséges mellékhatásokra, mert fontos, hogy azonnal jelezzék, ha gond támad az infúzióval vagy nem jól érzik magukat. A szak- emberek ilyenkor azonnal közbeavatkoznak. A családtagokat is fel kell világosítani, hogy ők is tisztában legyenek egy-egy gyógyszer lehetséges mellékhatásaival, így segíthessenek időben orvosolni az esetlegesen felmerülő problémát.

A nővéreknek a gyakorlati információk átadásán túl fontos szerepük van abban is, hogy biztatást és reményt adjanak ahhoz, hogy érdemes felvállalni a kezelés megpróbáltatásait. Amint Rácz Fodor Ilona fogalmaz, a csalódások kockázata mindig fennáll, ezt nem is titkolják, ám ezzel együtt is igyekeznek azt közvetíteni: aki felhagy a terápiával, később, amikor esetleg már nem lesz választási lehetősége, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást érezhet, hogy nem adott magának esélyt.

Sokat segíthet, ha az osztályon dolgozik onkopszichológus, akivel megismerkedhetnek a betegek, akiben megbíznak, s aki szükség esetén tud segíteni a szorongás, az érzelmi terhek csökkentésében. Kecskeméten például főállású szakember dolgozik, aki a betegek személyes és csoportos lelki megerősítésén túl a dolgozóknak is szervez tréningeket, hogy ezzel segítsen a kiégés megelőzésében is. Sajnos ez a lehetőség sok osztályon még mindig nem adott.

Panaszok, fájdalmak enyhítése

Az osztályos teendők közé tartozik az infúzió beadása nyomán kiváltott panaszok enyhítése, az erek lehetőség szerinti regenerálása. A kezelések során fokozottan figyelnek az esetleges allergiás reakciókra, a hányinger, a hányás csökkentésére, a hasmenés vagy a székrekedés enyhítésére, a kiszáradás elkerülésére, a fájdalomcsillapításra. Amint azt több főnővér is megjegyzi, a betegek egy része olyan fájdalmakat is inkább tűr és elvisel, amit pedig tudnának enyhíteni. A fájdalomcsillapítókhoz mind a mai napig kapcsolódik a tévhit, hogy az erősebb gyógyszerektől olyan módon függővé lehet válni, mint a kábítószerektől, s akkor “a vég is hamarabb itt van.”

Ezzel szemben a valóság az, hogy az életkilátásokat a fájdalomcsillapítás mikéntje közvetlenül nem befolyásolja. Illetve annyiban mégis, hogy a fájdalmaktól elgyötört betegnek kevesebb energiája marad, s nehezebben viseli a kezeléseket. A daganatos fájdalomcsillapítás hatékonyságához rendszerint egy folyamatos hatóanyagszint szükséges. A szenvedések enyhítése szakterületétől függetlenül valamennyi orvos alapvető kötelessége, ám ehhez szükség van a beteg együttműködésére is, hogy akár otthon, akár kórházban legyen, jelezze a panaszait, s ne nyugodjon bele a fájdalmakba.

Amint Rácz Fodor Ilona rámutat, a betegek sokszor kérdeznek a táplálkozásról is. Ezzel összefüggésben is elhangzanak olyan tévképzetek, mint a teljes hústilalom vagy a tisztítókúrák áldásos hatása, ám ezekről az ápolók igyekeznek lebeszélni a betegeket. Amint mondják, nem szabad nehéz vagy nagy adag ételekkel megterhelni a szervezetet, ám ezen túl semmit sem szabad megvonni a betegtől, amit megkíván. Az étrend-kiegészítőkkel összefüggésben is többen szkeptikusak: azt tartják, ha a kiegyensúlyozott táplálkozáson felül szükséges, vannak régóta ismert roboráló készítmények, ám a méregdrága “csodaszereknek” a betegek többségénél nemigen látják hasznát.

Megoldatlan krónikus ellátás

Amint minden osztályon, az onkológián is adódnak konfliktusok abból, mi szóljon a televízióban, mikor szellőztessék a szobákat, esetenként a pihenésre vágyó beteget fárasztják szobatársa anekdotái. A főnővérek a lehetőségekhez képest igyekeznek úgy beosztani az ágyakat, hogy hasonló habitusú páciensek lehessenek együtt. Emellett arra mindenhol különösen figyelnek, hogy a nagyon legyengült betegek külön szobába kerüljenek. Erre egyrészt azért van szükség, hogy minél nyugodtabb körülményeket biztosíthassanak az érintett betegnek, másrészt pedig a betegtársakra lelkileg nagyon rossz hatással van, ha a szobában valaki rossz állapotba kerül.

Az aktív onkológiai ágyakon folyó ápolástól alapvetően különbözik azoknak a betegeknek az ellátása, akik már nem kapnak daganatgátló kezelést, ám állapotuk kórházi ápolást igényel. Ez sokfelé megoldatlan probléma, mert az ország sok kórházában, még sok nagyobb intézményben sincs krónikus onkológiai részleg.

Kecskeméten 2010. október elején költözött be egy külső telephelyről a krónikus osztály a centrum épületébe. Erről Mátyás Szabolcsné azt mondja: amíg az aktív ellátásban 30 ágyra nappal kettő, éjjel pedig egy nővér jut, a krónikus részlegen 16 ágyra nappal három, éjszaka két ápoló ügyel, hiszen elesettebb állapotú betegeket kell gondozni, s itt az etetés, a fürdetés, a gyógyíthatatlan sebek tisztítása, a fel- fekvések megelőzése és kezelése, a folyamatos fájdalomcsillapítás több ápolási teendőt igényel.

A krónikus betegek hosszabb távú elhelyezését a hetente betegek százait fogadó onkológiák általában nem tudják felvállalni. A helyi lehetőségek függvényében belgyógyászaton, más társosztályokon, esetleg hospice házban igyekeznek a betegeknek helyet keresni vagy – a következő lapszámunk témáját adó – otthoni ápolás megszervezésében próbálnak irányt mutatni az érintett családoknak.

A beszámoló a Rákgyógyítás magazin 10. számában, a 2010. téli kiadásban jelent meg. Szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

Kapcsolódó cikkek:
Az orvosok utat mutatnak, a nővérek segítenek végigmenni rajta
Kemoterápia: házi és kórházi praktikák
Ápolási tapasztalatok: a betegek és a sugárkezelés
Amikor második otthonná válik a kórház

Cimkék

Az alábbi cikkeket olvasta már?

Top