Testvérpár a kórteremben

A 64 éves Magdika már túl volt a műtéten, s elkezdődött a kemoterápiás kezelése, mikor kiderült: 68 éves nővérének ugyanaz a betegsége. Mindkettejükben rosszindulatú bél-daganat fejlődött ki.

– Nagyon magam alatt voltam, amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, s az orvosok azt mondták, hogy kemoterápiára van szükségem. Azt pontosan nem tudtam, hogy ez mit is jelent, csak az járt a fejemben: a tévében mindig azt hallani, hogy kemoterápiát akkor adnak valakinek, ha halálos beteg, s nem lehet rajta segíteni – kezdi történetét Magdika.

2006 október végén az asszony a Rákgyógyítás.hu-nak már felszabadultan mesél kálváriájáról: túl van a műtéten és a retteget kemoterápián is. Igaz, nyugodtsága nem teljes, hiszen nővéréért még szorítania kell, hogy az ő terápiája is olyan eredményes legyen, mint amennyire az nála bevált. De haladjunk sorjában.

Vérzés, kúpok és operáció

A nyugdíjas asszony 2006 januárjában figyelt fel arra, hogy székletében vérfoltok jelentek meg. Bár megijedt, ám kezdetben nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a tünetnek. Fájdalma, panasza nem volt, ezért arra gondolt: a jelenség ahogyan kezdődött, ugyanúgy el is múlik majd. Nem ez történt: a véres széklet állandósult, ezért egy idő után családja unszolására orvoshoz fordult. Az orvos kezdetben aranyérre gyanakodott, gyógyszert, kúpot írt fel a számára, ám hetek teltek el, s a kezelés hatástalan maradt. Mem lehetett elodázni az alapos kivizsgálást. Időpontot kapott kolonoszkópiás vizsgálatra, béltükrözésre.

– Hogy az mennyire borzasztó volt! – emlékezik vissza a nyugdíjas asszony. – Nagyon fájdalmas volt a vizsgálat: úgy felpumpáltak, hogy azt hittem, szétdurranok. Az orvos egyszer azt mondta: most ki fog csípni egy darabot belőlem, de nem fog fájni. Ezzel csak még jobban rám ijesztett: azt gondoltam magamban, ha nem fog fájni, akkor minek mondja? – eleveníti fel a történteket Magdika. – Egyébként nem lehet panaszom, az orvos gondosan járt el, s a nővérek is kedvesek voltak: próbáltak nyugtatni, segíteni. De így is életem egyik leghosszabb félórája volt az, amíg vizsgáltak – fogalmaz Magdika.

A béltükrözés, majd az azt követő CT vizsgálat kiderítette: az asszony belében egy 6 centiméteres daganat van, amely kis híján már elzárta a bélutat – ezért volt az állandó vérzés. A “kicsípett darab” patológiai vizsgálata pedig azt állapította meg: a daganat rosszindulatú, ezért halaszthatatlanul műtétre van szükség.

Az operáció jól sikerült, Magdika a műtét után az intenzív osztályra került. Gyötrelmes volt a kezdeti lábadozás, ám mivel nem lépett fel szövődmény, csak néhány napig kellett ott lennie.

Te jó ég, rákbeteg vagyok!?

– Eltelt pár nap, amikor egyszer már az osztályra jött értem a beteghordó azzal, hogy átmegyünk az onkológiára. Nem teljesen értettem, hogy minek, de nem ellenkeztem. Ott az egyik doktornő közölte velem: bár a daganatot eltávolították, ám gombostűfej nagyságú rákos sejteket mutattak ki a nyirokcsomóimban, ezért kemoterápiára lesz szükségem. Teljesen magam alá kerültem! Mindaddig ugyanis nem tudatosult bennem, hogy a rosszindulatú daganat tulajdonképpen azt jelenti, hogy rákbeteg vagyok – emlékezik Magdika.

– A gyerekeim, az unokáim, amikor megtudták, mindannyian biztattak. Azt mondták, hogy nem hagyhatom el magam, igenis végig kell csinálnom a terápiát, mert szükségük van rám. Mire elkezdődött a kezelés, már hozzászoktam a kemoterápia gondolatához. Ugyan a félelmem nem múlt el, ám a rossz példák mellett láttam jókat is magam körül. Azzal biztattam magam, hogy nincs két egyforma baj, nekem még hátha időben észrevették a betegséget, s akkor meg fogok gyógyulni.

Még rengeteg dolgom van az életben!

– Megfogadtam, hogy igenis meg fogok gyógyulni. Nekem még annyi dolgom van ebben az életben, rám számít a családom – fogalmaz Magdika.

A kemoterápia nem indult könnyen: magas láz, fejfájás, hidegrázás és elviselhetetlen viszketés tört az asszonyra. A mellékhatások ellenanyagait néhány hét elteltével sikerült azonban úgy beállítani, hogy később volt olyan kezelés, amit már szinte meg sem érzett.

Magdika minden második héten három napra feküdt be az onkológiára. A gyógyszeréről annyit tud, hogy az rendkívül drága, legalább másfél millió forintba kerülő készítmény, amit méltányossági kérelemmel rendeltek meg a számára, s amiért 19 ezer forintot kellett fizetnie. Amikor megkapta az engedélyt az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól, maga utazott fel Budapestre vonattal a gyógyszerért.

Családi rezidencia az onkológián

Az asszony úgy tervezte, hogy az útra nála négy évvel idősebb nővére is elkíséri, ám a közös kirándulás elmaradt: testvére rosszul lett, s be kellett vinni az ügyeletre. A rosszulléte néhány héttel később megismétlődött, ám akkor már a belgyógyászatra  került. Teljesen elzáródott a vastagbele, ezért azonnali műtétre volt szükség. Felmerült, hogy súlyos állapota miatt csak úgy tudnak rajta segíteni, ha sztómát alakítanak ki számára. Kérte, hogy ezt ne tegyék: végül sikerült úgy megoperálni, hogy nem lett szükség a mesterséges testnyílás kialakítására.

Kiderült: Magdika nővérének pontosan ugyanaz a betegsége, mint önmagának. Az asszony pártfogásba vette testvérét, s a műtét után segítette mindenben, amit ő maga már végigjárt a korábbi hónapokban. Végül mégis összejött a budapesti vonatút is, csak immáron az idősebb asszony gyógyszeréért utaztak a fővárosba közösen. Mivel a kemoterápiájuk egy része egy időszakra esett, az onkológián közös szobában helyezték el őket, amit az orvosok és a nővérek ezentúl családi rezidenciának hívtak.

Tyúkzsíros kenyér és vegetáriánus ebéd

Magdika azt mondja: betegsége alatt mindvégig az tartotta benne a lelket, hogy mögötte állt a családja. Férje huszonöt évvel ezelőtt egy idejében fel nem ismert gyomorbetegség miatt meghalt, viszont gyerekei és unokái mindennap megfordulnak nála.

– Fantasztikus családom van! Olyan megnyugvás azt látni, hogy a fiaim mindketten olyan párra találtak, akivel harmóniában, szépen nevelik a gyerekeiket – fogalmaz az asszony, majd úgy folytatja: az élteti, hogy érzi, hasznára lehet a családjának.

– Az egyik fiam nem a városban lakik, így mindennap bejárnak dolgozni, az unokák pedig iskolába. Minden nap én főzök nekik ebédet. Előző nap megbeszéljük, hogy mit szeretnének, s akkor én már agyalok azon, hogy másnap a piacon vagy a boltban kell-e a hozzávalókat megvennem. Többen is sportolnak, az egyik unokám triatlonozik, edzésnapokon itt alszik nálam. Akkor korán indul a nap, ő szalad, én pedig készítem a reggelit, az uzsonnát. Délelőtt főzök, majd mire sorra megérkeznek, megterítek, leülök az ablak alá a székemre, s nézem, ahogy jóízűen megebédelnek – meséli Magdika, majd picit elhúzva a száját hozzáteszi: tudja, a fiamék kitalálták, hogy vegetáriánusok lesznek. Elárulja: az évek során beletanult ugyan a reformkonyhába, ám az ő kedvence továbbra is a tyúkzsíros és a kacsazsíros kenyér erőspaprikával.

– Csak ne kellene három hónap elteltével megismételni a kolonoszkópiát – sóhajt nagyot Magdika visszazökkenve gyógyulásának történetébe. – Viszont utána, ha nem észlelek semmi rendkívüli tünetet, már csak negyedévente kell ellenőrzésre járnom, a második és ötödik év között pedig majd félévente. Az orvossal megegyeztünk: ha letelik az öt év, pezsgőt bontunk.

– Tudja, biztosan sokat használt az a drága gyógyszer is, de a nagyobb részét a gyógyulásomnak a családomnak köszönhetem. Bár még minden gyanús jelre megijedek, de nagyon bízom benne, hogy még minden idejében történt, és még sokáig várhatom az unokáim utolsó órájának a végét, hogy jöjjenek végre ebédelni.

Top