Prof. dr. Kulka Janina rákkutató, az emlődaganatok patológiai vizsgálatának specialistája, a Magyar Patológus Társaság elnöke: gyerekkorában többször állt színpadon amatőr színészként. 11 hónappal fiatalabb öccse, Kulka János a Nemzeti Színház színművésze, az ország egyik legismertebb színésze: felnőttként is sokszor játszik „orvososat.” Édesapjuk, prof. dr. Kulka Frigyes nemzetközi hírű mellkassebész volt, a Magyar és az Európai Sebész Társaság egykori elnöke, Szegeden ma szobor is őrzi emlékét. A testvérek a RÁKGYÓGYÍTÁS magazinnak adott interjúban nemcsak pályájukról, hanem döntéseikről, félelmeikről, világképükről, s természetesen egymásról is beszélnek ” egymástól függetlenül. A Kulka Janinával készült interjú.
– Mikor játszott legutóbb színpadon?
– A gimnáziumban volt egy remek angoltanár, aki egy fantasztikus irodalmi színpadot hozott létre Szegeden, később egyetemi színpadon is megfordultam. De a legelső előadás a Csongor és Tünde volt, amiben egyszerre alakítottam több szerepet. Ezt Jánossal és Mukival, a szomszéd fiúval vittük színre még óvodásként. Rokonoknak, szüleink barátainak adtuk elő, 2 forintért árultuk az előadásainkra a jegyeket.
– Ehhez képest, mint patológus a legeldugottabb orvosi szobát választotta. Tudnak a betegek az Ön létezéséről?
– Talán túl vagyunk azon, hogy a patológust a boncmesterrel azonosítsák. Arra valószínűleg nem gondolnak, hogy a fogakon és a szemlencsén kívül, ami emberből kikerül, legyen az epehólyag vagy vakbél, mi mindent megvizsgálunk. De a rákbetegek tudnak rólunk, hiszen a szövettani leleteket megkapják, sőt az onkológiai megbeszéléseken sokszor ott a biopsziát vagy a tumort elemző patológus is. Egyébként kezdetben pszichiáternek készültem. Végzős orvostanhallgatóként borzasztóan féltem attól, hogy a betegágy mellett nekem kell döntenem sorsokról. Még tanulni akartam, erre kitűnő volt a patológia, ahová az első férjem is csábított.
– Mára a patológia az onkológiai kezelések alfája. Sebész édesapja nem tekintette ezt annak idején mégis menekülésnek?
– Kezdetben nem örült, s a családban is mindenki azt gondolta rólam, hogy mindenképp közvetlenül a betegekkel kellene foglalkoznom. Apám idővel elfogadta az indoklásomat. Évek múltán éreztem is rajta, hogy fontosnak tartja a munkánkat, ő maga is sokat tett a szakmánkért, amit patológiai kitüntetéssel is elismertek az akkori kollégák. Végtére pedig a patológusok a leletek megbeszélésekor ma már sokszor maguk is személyes kapcsolatba kerülnek a betegekkel.
– Mivel győzne meg egy huszonévest, hogy a sztetoszkóp helyett a mikroszkópot válassza?
– Mi tudunk támpontot adni a betegeknek és a klinikusoknak, hogy mivel állnak szemben, mi a helyes döntés, mi lehet a legmegfelelőbb kezelés. Ez gyakran csapatmunkát igényel, a gondolkodás nem szűkülhet be egy vágányra, muszáj fenntartani egy szélesebb rálátást a különböző orvosi szakterületekre. A mi szakmánkban az a szép, hogy kapunk valamit, amiről nem tudják vagy csak sejtik, hogy mi lehet az, s a laboratóriumban nekünk kell kideríteni.
– Meggyőző, mintha a Doktor House forgatókönyvét idézné. A környezetében sikerült fertőznie, a gyerekei közül van, aki pályázik a mikroszkópjára?
– Épp fordítva: a legszebb mikroszkópomat épp ők adták nekem! Egyik karácsonyra varrták. Úgy képzelje el, mint egy bábot, még kis metszeteket is varrtak hozzá. Nem törekedtem arra, hogy kövessenek, sőt el is szégyelltem magam, amikor a legkisebb fiam öt éves korában hangosan elkezdte visszamondani a szövettani leleteket, amiket másodállásban odahaza elemeztem és diktáltam magnóra esténként. De hogy ne térjek ki a kérdés elől: Boldizsár 17 éves, középiskolás, őt csak a sorozatok szintjén szórakoztatja az orvoslás. Bori kereskedelmi és vendéglátóipari főiskolát végzett. Legnagyobb lányom, Fruzsina a János Kórház intenzív osztályán szakorvosjelölt.
– Ezek szerint ő nem fél a sorsdöntő gyors döntésektől. De annak idején Ön is gyorsan döntött, amikor otthagyta Szegedet. Miért?
– Kicsit mindig szegediek maradtunk: ott nőttünk fel, kedves a város, sok barátunk van. De apám ipolysági volt, a világháborúban szinte mindenkije meghalt, anyám családja Szabolcs megyei, Jánossal mindketten Pesten születtünk. Kisgyerekként költöztünk Szegedre, amikor apámat egy évre tüdősebészetet küldték tanulni. Ebből lett húsz év. Amikor János főiskolásként Pestre került, iszonyatosan hiányzott, hogy nem találkoztunk nap mint nap. Amikor apámat meghívták mellkassebészeti tanszéket kialakítani a fővárosba, már egy percig sem volt kérdés, hogy akkor én sem maradok. Persze ekkor már Pesten sem találkoztam sokkal gyakrabban Jánossal. Megvolt a saját társasága.
– Önnek pedig néhány év elteltével a saját családja. Mennyire összetartó ma a família?
– Igyekszem, hogy az legyen, s annak ellenére, hogy szanaszét vagyunk, legyenek közös programok, vasárnapi ebédek. Pár éve kitaláltuk, hogy nyaranta legalább egy hetet együtt legyünk: van, hogy anyánk is velünk tart, János, egy-két barát, a gyerekek közül, aki tud. Tavaly Villányban nyaraltunk. Idén elhatároztuk, hogy már februárban fixáljuk a helyet és az időpontot, de ebből persze nem lett semmi. Végül mégiscsak összejött, egy kis horvát szigeten barangoltunk.
– Összeegyeztette a karriert a családdal: dolgozott Angliában, oktat, tudományos kutatásokat végez, professzor lett, a Magyar Patológusok Társaságának az elnöke.
– Az ember évről-évre öregszik egy munkahelyen, végzi a dolgát, közben olykor feljebb lép. De ettől én nem változtam meg, legfeljebb a feladataim szaporodtak. Olykor furcsa is a nevem előtt látni a „prof.” rövidítést, mert a szó hallatán nekem mindig az apámhoz hasonló, nagy tekintélyű professzorok jutnak eszembe. Szerintem ilyen értelemben bennem nincs semmi professzoros.
– Szerény, mint a testvére.
– Akik ismerték apánkat, s most látják őt is, azt mondják, ahogyan öregszik, habitusában egyre jobban hasonlít rá. János hihetetlenül magas hőfokon képes égni, mindenét beleteszi egy szerepbe, iszonyúan odaadja magát.
– Az Ön hivatásának lelke a precizitás, a mikroszkóp alatt minden az, ami. A színészet sokkal megfoghatatlanabb tevékenység.
– Téved: a színészet őrült pontosságot igényel, máskülönben hiteltelen. El kell találni a hangsúlyokat, a gesztusokat, ráadásul úgy, hogy természetesnek hasson. Ha ez egy publikum előtt nem sikerül, nem korrigálható.
– Csak szokott valamit kritizálni az öccsében.
– Előfordul, hogy tudatosan próbálok kritikusan, s úgy beülni a színházba, mintha nem én lennék, hanem egy mezei néző, de a végére mindig kiesek a szerepemből, mert elvarázsol. Szörnyen elfogult vagyok vele. De most, hogy kérdezi, mégiscsak volt egy darab, amit rettenetesen nem szeretett játszani. Azt mondta, el ne merjek menni benne megnézni. Lehet, hogy abban borzasztóan rossz volt.
A cikk a Rákgyógyítás magazin 13. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.
Kapcsolódó cikkek:
Testvérpár a tárgylemezen: Kulka Janina patológus és Kulka János színművész II. rész
Patológusok a gyógyításban: film a vizsgálatokról
Patológiai vizsgálatok: mikroszkóp alatt a világ
Egyre jobban ismerik a patológusok a betegségeket
