Vágó István Budapesten született 1949-ben, gyógyszer-vegyészmérnöki diplomát és idegenvezető szakmát szerzett, majd mérnökként a MEDIMPEX külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. A Riporter kerestetik verseny nyomán került a Magyar Televízióba, ahol a Van benne valami című barchobaműsor révén vált országszerte ismertté. A közszolgálati és a kereskedelmi televíziók vetélkedői (Kerékbár, Mindent vagy semmit, Legyen Ön is Milliomos!, Pókerarc) mellett a többi között házigazdája volt az Álljunk meg egy szóra! nyelvművelő műsornak is.
Kiválóan beszél angolul, németül, franciául és spanyolul, de olaszul vagy portugálul is interjúképes, oroszul, svédül vagy lengyelül sem lehetne eladni. A Favágók együttesben basszusgitárosként játszik és énekel. Tagja és alelnöke volt a racionális gondolkodást zászlajára tűző Tényeket Tisztelők Társaságának, 2006-ban a Szkeptikus Társaság egyik alapítója, majd az egyesület elnöke lett.

– Biztosan sok rontást küldtek már Önre az ehhez értők, hallva mennyire harciasan síkra száll ellenük.
– Az utóbbi időszakban hihetetlen piaca nyílt meg a sarlatánságnak, azoknak a szolgáltatásoknak és  termékeknek, amelyeket súlyos betegeknek is kínálnak, miközben semmi bizonyítékkal nem tudják alátámasztani a hatékonyságukat. Amíg korábban mi szkeptikusok ódzkodtunk az alternatív, kiegészítő vagy természetgyógyászati tevékenységek nyilvános kritikájától, már nem hagyhatjuk szó nélkül a történéseket: egyre nagyobb a veszélye ugyanis annak, hogy a sarlatánok negatív irányba befolyásolják a betegeket, megrendítik a bizalmukat a bizonyítékokon alapuló orvoslásban.

– Ezek szerint Ön televíziós létére sem a tévékészüléken keresztül gyógyító gurutól kér segítséget, ha hasogat a dereka. Mi az oka annak, hogy ma jól meg lehet élni a misztikus gyógyászatból?
– A sarlatánok egyre többen vannak és egyre hatékonyabban érvelnek. A mindennapokban előforduló, közérthető fogalmakkal apellálnak, a bolygók együttállásáról, energiáról, egyensúlyról, rezgésről beszélnek, logikusnak, ok-okozati összefüggésben álló történésnek állítanak be olyan eseményeket, amelyeknek valójában semmi közük egymáshoz. Az élet bonyolult kérdéseire egyszerű, kézzelfogható válaszokat adnak. Egy tudományos tevékeny-séget folytató orvos sosem lehet 100 százalékban biztos abban, hogy egy gyógymód minden egyes esetben biztosan beválik, hiszen nem mindenkinek a betegsége reagál egyformán egy adott gyógyszerre, tehát a bizonyított hatékonyságú terápiák sem segítenek mindenkin. Ezzel szemben az ezoterikusok felelőtlen módon mindig magabiztosan válaszolnak a nekik feltett kérdésekre, holott válaszaik teljesen alaptalanok. Lehet, hogy jó hallani amit mondanak, ám az attól még nem igaz.

– Talán sosem érte annyi támadás az orvosokat mint manapság. Ez is hozzájárulhat a klasszikus orvosláson kívüli tendenciák erősödéséhez?
–  Az emberek kettős mércével mérnek. Ha a kórházban nem tudják meggyógyítani a beteget, akkor a hozzátartozók részéről olykor a harag és a természetes düh nagy része az orvosra irányul. Ha a természetgyógyász nem tudja meggyógyítani a rokonukat, akkor abba belenyugszanak azzal, hogy valóban súlyos beteg lehetett, hiszen még a csodadoktor sem tudott segíteni.

– A betegek csodadoktorokat talán még mindig ritkábban keresnek, viszont – bevallva vagy az orvosuk elől eltitkolva – sokan szednek különféle alternatívnak mondott készítményeket abban a reményben, hogy azok révén nőhet az esélyük a gyógyulásra.
– Oktalanságnak vélem, ha egy beteg nem őszinte az orvosával. Ugyan orvos és orvos között mind felkészültségben, mind a betegekhez való hozzáállásban nagy különbség lehet, ám egy számos bizonytalanságot hordozó betegség közepette kell olyan origó, amit hitelesnek tartunk. Az orvostudomány ilyen stabil pont. A rákbetegségek kezelésében kiemelt jelentősége van az időtényezőnek, ezért hibának tartom, ha a tudományos kutatások során kifejlesztett, majd több ezer beteg részvételével tesztelt, bizonyítottan biztonságos és hatékony gyógymódok helyett olyan módszerekre vagy készítményekre fecsérelnek a betegek időt, pénzt és energiát, amelyekről az ég világon semmilyen tudományosan elfogadható adattal nem rendelkezünk.

– Időről-időre felüti a fejét az összeesküvés-elmélet, miszerint a rákot már rég meg lehetne gyógyítani, csak a gyógyszergyártóknak valójában nem a gyógyítás, hanem a hosszan tartó kezelés áll érdekében.
– Ezt tételesen cáfolni természetesen csak úgy tudnám, ha az összes gyógyszergyár stratégiai vezetőjét személyesen ismerném, s beavatnának üzleti titkaikba. Az összeesküvésnek ugyanakkor ellentmond, hogy ezek a vállalkozások egymás konkurensei, az innovatív gyógyszerek piacán óriási a verseny: ha egy ígéretes hatóanyag elterjedését az egyik gyógyszergyártó meg akarná akadályozni, a világ másik pontján egy másik gyártó állna elő vele. Egyik vállalat sem engedheti meg magának, hogy elhanyagoljon egy hatóanyagot akkor, amikor mások kifejlesztésére dollármilliárdokat költ. Az egész tudományos világ úgy vadászik egy-egy újabb rákellenes gyógyszerre mint vadász a rókára: ha egy hatóanyagnak vagy eljárásnak csak minimálisan is jobb hatása ígérkezik mint az addig alkalmazott gyógyszereknek, arra rávetik magukat a kutatóintézetek, s tőkeerős cégek kifejlesztik belőle a megbízhatóan alkalmazható, pontosan és biztonságosan adagolható gyógyszereket vagy eljárásokat. Több ezer molekula közül az évtizedes kutatómunka, a gyógyszerészek és orvosok százainak bevonásával zajló fejlesztések révén is csak egy-kettő válik gyógyszergyártásra alkalmassá, tehát egy jó hatóanyag óriási kincs – de csak akkor, ha abból mielőbb sokak számára elérhető gyógyszer válik, ez tehát a gyártók alapvető érdeke.

– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy veszélyben látja a tudományos kutatásokat.

– A gyógyszereknek hihetetlenül kemény feltételeknek kell megfelelniük ahhoz, hogy a betegek számára a kórházakban vagy a patikákban elérhetővé váljanak. Ezzel szemben az étrend-kiegészítőkre nem vonatkoznak efféle szabályok, azokat ilyen besorolással bárki forgalomba hozhatja, aki szavatolja, hogy nincs káros hatásuk. Sok gyártó lemond arról, hogy termékét gyógyszerként ismerjék el, mert ezzel máris megszabadult a hatás bizonyításának kényszerétől, s a klinikai kutatás helyett a forrásokat marketingre költheti. Félek attól, hogy a tőkeerős nemzetközi cégek is a könnyebb ellenállás irányába mozdulnak: miért költsenek vagyonokat klinikai vizsgálatokra, ha egyes termékeiket táplálékkiegészítőként évekkel korábban piacra dobhatják, s ezzel ráadásul sok számonkéréstől és bürokráciától is megkímélik magukat? Bízom benne, hogy ez nem következik be, mert ha teret nyerne ez a gondolkodás és üzleti modell, tudományos fogódzók nélkül igazán tanácstalanokká válnánk.

– A rákbetegek jelentős része már most is tanácstalan: nincs ideje kivárni, amíg új gyógyszereket fedeznek fel, ezért igyekszik mindent megtenni a gyógyulás, a javulás érdekében. Sokszor ezt a családtagok ösztönzik: elmondják, hogy tehetetlennek érzik magukat, ezért próbálnak minden hozzáférhető eszközzel, gyógymóddal és vitaminnal segíteni szerettüknek.
– A hatásos kiegészítő terápiák ellen természetesen nincs semmi kifogásom. Vannak biztonságosan alkalmazható immunerősítők vagy vitaminok, amelyeket az orvostudomány is elismer és alkalmaz. De egy betegnek valóban segítenek azzal, ha olyan készítményeket vásárolnak neki, amelyekről egyedül a gyártó vagy a forgalmazó saját honlapján lehet információt találni? Egyszer rászántam az időt, hogy utánanézzek egy rákot, cukorbajt és még számos más betegséget „gyógyító” teának az interneten. Kiderült: a forgalmazó olyan külföldi professzorokra és klinikákra hivatkozott, amelyek nem is léteznek. Ha egy készítménynek vagy hatóanyagnak nincs nyoma a tudományos orvosi szakirodalomban, akkor az nagy valószínűséggel humbug. Az egyetlen ellenszer a betegek kezében az alapos tájékozódás.

– A környezetében, családban, baráti körben fordult elő daganatos betegség?
– Sajnos igen. Egyik rákbeteg ismerősömet igyekeztem is lebeszélni arról, hogy egy agyonreklámozott, őrjítően drága, ugyanakkor meggyőződésem szerint hatástalan teát igyon. Sikerült meggyőznöm, s meg is köszönte, mert ezzel nagyon sok pénzt megspórolt a családjának.

– Ha valakinek azt mondták a kórházban, hogy hónapjai vannak hátra, nem gondolja, hogy nem a pénzspórolás a leghatékonyabb érv a meggyőzésére?

– Itt nem elsősorban magáról a pénzről van szó, hanem arról, hogy sokan kihasználják a beteg emberek és családjaik sebezhetőségét. Nehezen tudok elképzelni annál embertelenebb tettet, amikor valakinek az élethez való ragaszkodásával visszaélnek. Biztosan sokan emlékeznek Déri Jánosra: alig volt negyven éves, amikor kiderült, hogy tüdőrákos. Az egyik legnépszerűbb riporter volt, egy ország szorított érte, sokat küzdött, míg végül úgy gondolta, hogy az orvosok rajta már idehaza nem, csak egy mexikói speciális terápiás intézetben tudnak segíteni. Elutazott oda, ahol persze nem tudtak rajta segíteni. Szívem szerint mondtam volna neki már az elején, hogy teljesen felesleges kitennie magát ennek a tortúrának. Az ember persze nem mond ilyet, különösen azt látva, mennyire bízott abban, hogy ott megmentik.

– Remény nélkül hogyan lehetne küzdeni a betegség ellen? A beteg szkeptikusok mit tesznek? Nem bíznak a gyógyulásban csak várják, hogy majdcsak lesz valahogy?
– Szó sincs erről! Az orvostudomány és a pszichológia is leírta, hogy a szervezetnek van bizonyos öngyógyító mechanizmusa, amit mozgósítani lehet. Sőt a placebóhatás is bizonyítottan létezik, amikor valami annak ellenére hat, hogy nincs benne hatóanyag. Mi ugyanakkor azt mondjuk, hogy önmagában a hit nem elég, az nem válthatja ki a bevált orvosi módszereket. Mondok egy példát. Nemrég olvastam egy nemzetközi kutatási beszámolót, amely arról szólt, hogy két vizsgált betegcsoport közül számottevően jobb eredményt sikerült elérni azoknál, akik hittek a gyógyulásban azokhoz a páciensekhez képest, akik feladták a reményt. Ennek hátterében ugyanakkor felfedezhető volt, hogy a bizakodók másként álltak hozzá a terápiákhoz: a kitűzött céljuk érdekében jobban tolerálták a kezeléseket, s az azokkal együtt járó mellékhatásokat, együttműködőbbek voltak az orvosukkal, pontosabban betartották az előírásokat. Tehát erőt és kitartást merítettek elhatározásukból, ennek eredményeként objektíven is aktívabbak voltak és többet tettek azért, hogy valóban javuljon az állapotuk.

– Mit tanácsol azoknak, akik ezt az interjút épp műtétre, sugárkezelésre vagy kemoterápiára várva olvassák?
– Legyenek kétkedők és próbáljanak utánajárni annak, ha valaki túl sokat ígér. Alternatív medicinának azt nevezzük, aminek a hatása nincs bizonyítva. Abban a pillanatban, hogy bizonyítják egy eljárás hatékonyságát, a klasszikus orvoslás azt magáévá teszi, s beilleszti a terápiás rendbe. Tájékozódjanak, kérdezzenek, legyenek tisztában azzal is, hogy mi miért történik velük a kórházban. A választóvonal ugyanis nem a hivatalos és a nem hivatalos, hanem a hatékony és a nem hatékony orvoslás között van.

– Ön fél a betegségektől?
– Természetesen félek. De most, hogy elmúltam 60 éves, tragikusan fiatalon már nem fogok elhunyni, ez pedig bizonyos mértékig megnyugtat.

Az interjú a Rákgyógyítás magazin 3. számában jelent meg. Szerző: B. Papp László Fotók: RTL Sajtóklub. A Tűzmadár Alapítvány által kiadott országos magazin negyedévenként 10 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. Az ingyenes lap cikkeiben, riportjaiban és interjúiban a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.

Kapcsolódó cikkek:
Szkeptikusok és az alternatív gyógymódok
Kockázatos csodaszerek, drágán árult remények
Nem szabad mindent készpénznek venni
Alternatív kezelések: miért nem foglalunk állást?
Az étrendkiegészítő nem gyógyszer
Veszélyesek lehetnek a csodaszerek
Gyógyszerfejlesztés: küzdelem az idővel
Kinek jusson korszerű gyógyszer?