Egy évvel ezelőtt közöltünk interjút dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter-onkopszichológussal, az Összehangolva – Gyógyít a képzeleted! Alapítvány szakmai vezetőjével, aki több mint két évtizede segíti a daganatos betegeket. Akkor a pszichológia gyógyulásban játszott szerepéről, a mindennapokban alkalmazható szorongáscsökkentő módszerekről, a rák lelki okairól is beszéltünk. Az interjú megjelenése után nem sokkal Prezenszki Zsuzsannánál mellrákot diagnosztizáltak: műtétre, majd sugárkezelésre és hormongátló gyógyszerre is szüksége lett annak érdekében, hogy esélye legyen a teljes gyógyulásra. Vállalta, hogy az azóta történtek ismeretében folytassuk az interjút.
– Az orvosokra nem jellemző, hogy a nyilvánosság előtt felvállalják, ha betegek, pláne rákbetegek.
– Több mint húsz éve dolgozom azért, hogy megszüntessük a rák tabusítását, a szégyenből és félelemből épült falat, és merjünk nyíltan, őszintén beszélni a betegségről, a szorongásainkról, a halálfélelemről. Nem dönthettem másként, minthogy felvállalom, hogy én is beteg lettem. Titokként ez egy óriási teher lenne a számomra, különösen, hogy a rákbetegek kísérése a hivatásom. Sokakat beavattam már a kivizsgálás folyamán és a műtétre készülve is. Majd az operáció után, 2022. szeptemberben a Facebook-on is közzétettem a velem történteket.
– Egy páciens a pszichológusban nem sorstársat keres, hanem egy külső horgonyt, aki segít a belső világban rendet rakni, lelkileg, ezáltal pedig biológiailag is túlélni. Nem sérül ezzel a szakmaisága?
– Egy villanásnyi időre felmerült bennem ez a dilemma, de mint mondtam: nem dönthettem másként. Ettől még amikor valakivel szemben ülök, az az alkalom róla kell, hogy szóljon és nem rólam. Ha csoportot vezetek, én nem lehetek sorstársként a csoport tagja. Ez számomra egy szakmai kihívás, hogy eleget tudjak tenni ennek az elvárásnak: csak akkor tudok segíteni, ha az együttérzésem mellett is meg tudom tartani a kellő távolságot és nem vonódok be jobban, mint szabad.
– Beszéltünk arról, hogy a lelki folyamatok befolyásolják a test állapotát is. Van elmélete arról, miért lett beteg?
– A rákot sosem egy tényező okozza. Nálam a genetikai háttér, a koromból adódó hormonális változások és a túlhajszoltság szerencsétlen együtthatása vezethetett a kórhoz. Évek óta éreztem azt én is, hogy már túl vagyok a saját határaimon, amit fel szabadna vállalnom munkában, felelősségben, önmagammal szembeni elvárásokban. Ezt persze részben lehet ellensúlyozni, és én meg is voltam róla győződve, hogy jól csinálom, jól egyensúlyozok. Elvégre több eszközöm van erre, mint másoknak, hiszen egy ügyes, tapasztalt, felkészült pszichológus vagyok, bírom én ezt. Tévedtem. Igazabb úgy: becsaptam magam.
– A betegeivel beszélve sosem gondolt rá, hogy önmaga is érintett lehet?
– Nem. Nem alakult ki rákfóbiám. Ettől azért még kötelességtudóan eljártam a szűrővizsgálatokra, de sohasem vártam rettegve a diagnózist. Amikor 2022 nyarán kimutatta a mammográfia a mikromeszesedést, akkor is azt mondtam a radiológus kollégának: „ha téged ez megnyugtat, csinálj nyugodtan mintavételt.” Nem is foglalkoztam vele, hogy mi lehet az eredmény, annyira nem gondoltam arra, hogy nálam bármi kialakulhat. Annál nagyobbat csapott az a három szó, amit utána a leleten olvastam: emlő rosszindulatú daganata. Mi? Hogy nekem? Biztos, hogy nem.
– Mi történt, amikor tudatosult: biztos, hogy igen?
– A rossz hírrel együtt rögtön jött a remény is, hogy kicsi a daganat, időben elkaptuk, valószínűleg könnyen uralható. Legalábbis orvosilag. A saját szembesülésemnél sokkal rosszabb volt a szeretteimmel tudatni. A legmegrendítőbb pillanat számomra az volt, amikor a családtagjaim szemében láttam a riadalmat. Az nagyon fájt. Emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy ezt én nem csinálhatom meg velük még egyszer, hogy ennyire rájuk ijesszek. Ritkán imádkozom abban a formális értelemben, amit általában imának hívunk, de akkor azt kértem: csak felőlük múljon el ez a keserű pohár. A szövettani eredmény megérkezése előtt egy héttel halt meg az anyukám. Utólag többször elképzeltem azt a pillanatot, amikor vele kellett volna megosztanom a mellrák diagnózist. Egy 87 éves asszony életét ezzel a hírrel zárni le, hogy a lánya most lett rákbeteg? Vagy megkímélni őt és szerepet játszani előtte? Ez egy borzasztó nehéz helyzet lett volna, amitől a sors őt is, engem is megkímélt.
– Mi lett volna, ha…
– Ha tovább él? Valószínűleg elmondom neki. Azzal együtt is, hogy egy rossz hír riadalmat okoz, mindenkinek könnyebb, ha nyíltan lehet beszélni egy családban. Akik igazán közel állnak valakihez, úgyis megérzik, hogy baj van, és ha nincs információjuk, fantáziálni kezdenek. A bizonytalanság táptalaján elképzelt rossz dolgok pedig gyakran ordasabbak, nyomasztóbbak tudnak lenni, mint a valóság. Ez önmagunkra is igaz. Megtapasztaltam, mennyire stresszes lehet a kontrollvizsgálat, a leletvárás időszaka. El is határoztam: leteszem ezt a terhet és a „mi lesz akkor, ha…” felőrlő képzelgés helyett minden eredménnyel csak onnantól foglalkozom, amikor az feketén-fehéren le van írva a papíron. És ehhez igazítom majd, hogy aktuálisan mit kell tennem, mi a következő feladat. Ez így nagyon vagányul hangzik, azután persze meglátjuk majd, hogy végül mit sikerül belőle megvalósítani akkor, amikor benne leszek az adott szituációban.
– Félt?
– A műtét előtt határozottan féltem attól, hogy nem fogok az altatásból felébredni. Közben persze tudtam, hogy ez mekkora marhaság. Igyekeztem blokkolni ezt a gondolatot magamban, hogy ne engedjem továbbgyűrűzni és szorongássá fajulni. Az életem addig tart, amíg véget nem ér, amíg nem ér véget, addig viszont tart, tehát nem érdemes az életet a szorongásnak átengedni.
– Járt pszichológusnál?
– Nem a műtéti félelem miatt, de természetesen. Egy sebész sem tudja önmagát megoperálni. De a betegségemtől függetlenül is jártam korábban kollégához szupervízióba, ahogyan azt minden segítő szakmát űzőnek javasoljuk. Ez azt jelenti, hogy egy külső szakember segítségével átbeszéljük, helyükre tesszük azokat a negatív és pozitív hatásokat, amelyek a betegekkel való kapcsolatok révén érnek bennünket. Az orvosoknak is kellene menniük, csak ők javarészt nem mennek, mert úgy gondolják, elboldogulnak e nélkül is. A kiégés, a mentális problémák persze mást mutatnak, de ez egy másik interjú témája. Egyébként a betegségem előtti másfél évben én is elhanyagoltam ezt a lelki karbantartást. Mint ugye tudjuk, elég erős vagyok én enélkül is…
– Hogyan készült a műtét utáni kezelésekre?
– A sugárterápiától egy kicsit sem tartottam: 15 alkalom, egy pici bőrpíren túl semmi említésre méltó. A gyógyszerrel már barátkoznom kellett. A hormongátló tablettával beszélgettem önmagamban az elején: „jól bánjál velem, segítesz meggyógyulni, örömmel fogadlak, egy csapat vagyunk.” Kemoterápia végül nem kellett, de azt is elfogadtam volna. A betegeimmel sokszor beszélgettünk arról, könnyebb úgy felvenni a kezeléseket, ha arra gondolunk: milyen sok szeretet van egy ilyen infúzióban. Mennyi rákkutató, orvos és gyógyszerész hosszú éveken át tartó munkája, fáradozása, éjszakázása, lemondása van abban, hogy oda tudják adni ezeket az általuk kifejlesztett gyógyszereket. Mennyit dolgoznak a nővérek, hogy szakszerűen beadják, közben pedig mindig van egy biztató szavuk. Ez a sós oldatban feloldott gondoskodás pedig segíthet, hogy ne újuljon ki a betegség vagy sikerüljön lelassítani. Okoznak kellemetlenségeket a gyógyszerek? Okoznak. De sok esetben több jót kaphatok általuk, mint azok a mellékhatások, amiket át kell vészelni miattuk.
– Mi segített a legtöbbet?
– Mantráztam pácienseim neveit: Beáta, Melinda, Ágota, Miklós… Sok betegem sorsát felidéztem, akikkel pszichológusként kapcsolatban voltam és akik sokkal rosszabb helyzetből talpra álltak. Ezek a gyógyulástörténetek nagyon sokat segítettek. Emellett persze használtam azokat a meditációs, a gyógyító képzeletet segítségül hívó és mozgásterápiás technikákat is, amelyeket tanítok. Közben megfogalmazódott bennem az is, hogy semmi okom nem lehet a panaszra. Hiszen számomra minden lehetőség adott a gyógyuláshoz: szerető családom van, anyagi biztonságban élek, felkészült vagyok, tudom kitől kérhetek és kapok is segítséget. De mi van azzal a beteggel, aki elváltan, három kamasz gyerekkel, munka nélkül, egy lelakott lakásban élve kap ennél súlyosabb diagnózist? Hogyan is kesereghetnék akkor én?
– Mit tanult?
– Az emberi kapcsolatoknak megtartó ereje van. Ezt eddig is tudtam, most pedig át is éltem: a megosztott bánat fél bánat, a megosztott öröm dupla öröm. Megtanultam, hogy ne bízzam el magam, mert ahogyan mindenki más is körülöttem, én is sérülékeny anyagból vagyok.
– Mi változott?
– Többet mozgok, többet meditálok, sokkal többet főzök magamnak finom és egészséges ételeket. Azelőtt, ha két perc késésben voltam, feszülten rohantam, hogy mindenhová pontosan odaérjek. De ácsi, mi is múlik azon a két percen? Kevesebb görccsel vagyok benne a vállalásaimban, megengedőbb vagyok magammal. Jobb ritmusban élek. Bár másoktól hallottam már, mégis furcsa ezt magamról mondanom: élhetőbb lett az életem a betegség óta.
Önmagában nem a stressztől lesz rákos valaki, viszont az embert a mindennapokban érő sok negatív hatás között a tartós stressz következményei is növelhetik a betegségek kockázatát. „Akármit is gondolunk a lélek szerepéről: amikor a diagnózis megszületik, ott azonnal beszáll a lélek is, a lelkiállapot változása pedig kihat a beteg életminőségére, ebből adódóan befolyásolhatja a sorsát rövid és hosszú távon. A lelkiállapotunk, a közérzetünk kihat a testünk működésére: étvágyra, alvásra, fáradékonyságra, szexre, még a székelésre is. Ma már külön orvosi tudományterület, a pszicho-neuro-immunológia foglalkozik azzal, hogy a pszichológiai folyamatok miként befolyásolják az idegrendszer, az immunrendszer működését. (…) Szükséges, de nem elégséges tehát csak szikével, besugárzással vagy gyógyszerekkel kezelni a betegeket” – mondta Prezenszki Zsuzsanna egy évvel ezelőtti, a Pszichológia nem hókuszpókusz címmel megjelent interjúnkban, ami IDE KATTINTVA olvasható el.
Érdemes elolvasni egy korábbi interjúnkat is, amelyet az áttétes mellrákos betegséggel szembesült Bányai Éva pszichológus professzor adott a Rákgyógyítás Magazinnak saját és a betegtársak küzdelméről, a gyógyulásról. A rák mint módosult tudatállapot című írás IDE KATTINTVA olvasható el.
Az interjú a Rákgyógyítás Magazin 58. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével, az Alapítvány a Daganatos Betegek Gyógyításáért és Rehabilitációjáért kiadásában megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, terápiás lehetőségek, mellékhatások csökkentése, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, példaadó betegtörténetek.
