Nem lassított munkatempóján azt követően sem, hogy leukémiát fedeztek fel nála: Czeizel Endre orvos-genetikus fél évig tartó kórházi bennfekvése, s kemoterápiás kezelése alatt könyvet írt, az onkológiai terápiát követően újra rendel, fogadja a különféle problémával hozzá forduló szülőket és reménybeli szülőket. A Rákgyógyítás Magazinnak adott interjúban beszél arról, hogy számított a rákra, megtett mindent a rosszindulatú prosztatarák elkerülése érdekében, de végül egy másik, elkerülhetetlen betegség érte utol. Vall arról is: betegségét ismerve tisztában van a realitásokkal, tudja, hogy gyógyíthatatlan, s korlátozott az ideje, de ezen nem kesereg a mindennapokban, hanem igyekszik minél hasznosabban eltölteni a rendelkezésére álló időt. (fotó: zaol.hu, Katona Tibor)
– Tudta, hogy rákos lesz.
– Nagyapám és apai nagybátyám is prosztatarákban haltak meg, édesapámnak is rosszindulatú prosztatadaganata volt, ám őt sikerült rábeszélnem egy radikális műtétre, így végül neki nem a rák okozta a vesztét. Számítottam tehát rá, hogy ezzel a betegséggel nekem is szembe kell néznem, ezért amikor a géndiagnosztika fejlődése már lehetővé tette, németországi genetikus kollégák felajánlották, hogy megvizsgálják a prosztatarákra hajlamosító génjeimet. Számszerűsítették a kockázatot: szinte minden vizsgált gén pozitivitást mutatott, ami azt jelentette, hogy 96 százalék az esélyem a prosztatarákra. Mivel prosztata nélkül élni jobb, mint prosztatával meghalni, vállalkoztam egy megelőző műtétre, s ezzel ezt a rám leselkedő kockázatot kiiktattuk.
– A megelőző műtétek nagy vitát gerjesztenek vilászerte az orvosok között is. Az amerikai színésznő, Angelina Jolie szintén genetikai okokból vetette le nemrég egészséges melleit, s példáját sokan követik.
– Ez egy nagyon fontos etikai kérdés: a modern orvoslás vezéreszméje, hogy a megelőzés jobb mint a gyógyítás, különösen egy súlyos, életet fenyegető betegség esetén. De ez nem lehet divat vagy tömeghisztéria kérdése. Amerikában, ahol minden csak pénzkérdés, ma már egyetemista lányok százai vetetik le a melleiket a betegségtől való félelem miatt. Pedig az emlőrák csak 5-10 százalékban öröklött, s 35 éves kor előtt még a genetikailag kódolt emlőrák is nagyon ritkán jelentkezik. Tehát még a kockázatot hordozó nőknél sem indokolt, hogy párválasztás, gyermekszülés, szoptatás előtt ilyen radikális megoldáson gondolkodjanak. Másrészt vallom: az emberek nem értelmi fogyatékosok, kellő, alapos és korrekt felvilágosítás mellett mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy az életéről döntsön. A saját életünkért mi magunk vagyunk a felelősek.
– Keresik meg daganatos betegek?
– Sokszor. A leggyakoribb kérdésük, hogy ha valaki túl van a kemoterápián, sugárkezelésen, lehet-e még gyereke, s nem lesz-e sérült? Az orvostársadalomban jellemző a védekező magatartás, s például a bírósági perektől való félelem miatt is már egy nagyon kicsi kockázatnál is inkább a gyermektelenség vagy a terhességmegszakítás mellett foglalnak állást, mondván, abból baj nem lehet. Viszont abból család sem lesz! A hirosimai atomtámadást túlélt emberek gyerekeiben sem volt számottevően magasabb a genetikai ártalom az átlagosnál. A természet ugyanis zseniális: nem öncélú pazarlás az, hogy egy férfi 300 millió ondósejtet indít útnak a szeretkezéskor, azok közül ugyanis a legjobbak válogatódnak ki, a sérült ivarsejteknek nagyon kicsi az esélyük arra, hogy eljussanak a fogantatásig. Inkább az szokott probléma lenni, hogy a betegek meddővé válnak az onkológiai kezelésektől. Súlyos mulasztás, ha egy még gyermekvállalást tervező férfinak a kezelések megkezdése előtt nem fagyasztanak le spermabankban ivarsejteket. A nőknél a petefészek és a női ivarsejtek megvédése már sokkal bonyolultabb, de az sem lehetetlen. A gyermekvállalást egy daganatos diagnózist követően fontolgató pároknak persze azt is át kell gondolniuk, mekkora a kockázata a betegség kiújulásának, s a veszélye, hogy a gyerek apa vagy anya nélkül nő fel. De ismétlem önmagam: az emberek nem együgyűek, el tudják ezt dönteni.
– Ahogyan a prosztatarákra előre gondolt és megelőzte azt, a leukémia eshetősége fel sem merült korábban?
– Villámcsapásként ért, egyáltalán nem számítottam ilyen irányból támadásra. Nagyon gyorsan történt minden. Én egy hiperaktív személyiség vagyok, 2013 tavaszán egy törökországi előadáskörúton viszont kifulladtam városnézés közben, ez pedig nem jellemző rám. Tudtam, hogy valami nincs rendben: vasárnap hazaértem, hétfőn már a laborban voltam. Rögtön kiderült: súlyosan vérszegény vagyok, a vörösvérsejtek rovására a fehérvérsejtek kerültek kóros túlsúlyba. Kedden az orvos már megmondta a diagnózist: akut mieloid leukémia. A csontvelőmben ekkor már 80 százalékos volt a rákos sejtek aránya. Döntenem kellett: hat hét múlva meghalok vagy elindítják az onkológiai terápiát, amivel időt nyerek. Szerdán délelőtt még megtartottam a rendelésem, mert nem akartam csalódást okozni a hozzám készülő pácienseknek, aznap délután pedig elkezdődött a kemoterápia: közel fél évet töltöttem kórházban.
– Az orvosok legendásan rossz betegek.
– Ez rám nem igaz. Én nagyon jó beteg vagyok, meg is volt velem elégedve a kezelőorvosom. Minden utasítását maximálisan betartottam, s nyavalygás helyett igyekeztem hasznosan eltölteni a kórházi hónapokat: megírtam egy vaskos könyvet, amelyben tíz külföldi és hazai zeneszerző géniusz családfaelemzése alapján kutatom a tehetség kibontakozásának genetikai és társadalmi gyökereit. A hematológus professzorom is zeneértő ember, így sokat beszélgettünk ez idő alatt, igencsak egy húron pendültünk, a napi viziteken is inkább a muzsika volt a témánk, mintsem az állapotom. A kemoterápia végül hatékony és sikeres volt, sikerült általa visszaszorítani a daganatsejteket. November óta újra rendelek, publikálok, előadásokat tartok, illetve író-olvasó találkozókat a kórházban megírt, s időközben napvilágot látott kötet kapcsán.
– Azért azt kétlem, hogy semmi sem változott.
– Többször gondolok rá, milyen nagy marha vagyok, hogy nem az erkélyen ülök a napsütésben, hanem itt az árnyékos szobámban, a számítógép előtt. A gyerekeimmel való kapcsolatom is felforrósodott: ők is jobban éreztetik, hogy szeretnek, s én is jobban tudom éreztetni velük, hogy nagyon szeretem őket. Azért azt elmondják: nem érezték ezt mindig így, sokszor azt élték meg, hogy az apjuknak a munka a legfontosabb.
– Beszéltek a kezelőorvossal a kilátásokról?
– Ami már megadatott: nem haltam meg hat héttel a diagnózis után, a kemoterápiával a leukémia előrehaladását sikerült lefékezni. Az orvostudomány mai tudása szerint ennél többet reálisan nem várhatok sem idehaza, sem máshol a világban. Nem gyógyultam meg, ismerem a realitásokat: a betegségem 5 éves túlélése 20 százalék alatt van, akut mieloid leukémiában a kemoterápiával kezelt idős betegeknél az átlagos túlélés 2 év, ez lehet rövidebb és hosszabb idő is.
– Tárgyilagos. Mindig az vagy szokott pánikolni?
– 79 éves vagyok, emberként és tudósként is tudom, hogy miként a születés, úgy az elmúlás is a világ rendje, ráadásul én már túl is éltem a magyar férfiak várható átlagos életkorát. Persze igaza van, s nem akarok kibújni a válasz alól: más általánosságban tudni az elmúlásról és személyesen megtapasztalni az út végének közeledését. Némileg hipochonder lettem: mivel a rosszabbodás jele lehet például vérzékenység vagy fertőzések kialakulása, minden kisebb tünet jelentkezésekor aggódom, netán „ott” tartok-e már? Azért nem minden gondolatomat a betegség tölti ki a mindennapokban: arra túl kevés az időm, hogy erre pazaroljam! Például bár jó szándéktól vezérelten teszik, mégis elég kínos érzés az is, amikor a betegeim kifejezik szolidaritásukat, együttérzésüket, elmondják, hogy aggódnak és imádkoznak értem. Jól esik, de egyben bizarr is: ők segítségért jönnek hozzám, a konzultációnak róluk kell szólnia, az orvos betegsége nem tartozik a páciensére.
– Öntől tudnak róla.
– Kezdetben dilemmáztam rajta, hogy beszéljek-e róla a nyilvánosság előtt. De a kezelések után tudatni akartam, hogy nem tűntem el, élek és dolgozom. S ha már a tudományos ismeretterjesztés révén ismert meg az ország, annak az is a része, hogy beszélek arról a betegségről is, ami engem testközelből érint. Például szeretném azt elmondani: eddig 15 fajta ajánlatot kaptam mindenféle természetes és alternatív gyógymódnak hívott módszerről, gombákról, teákról, gyógyvízről, vitaminokról. Volt olyan forgalmazó, aki burkolt ajánlatot is tett, hogy lehetnék a termékének az arca. Megmutattam ezeket a hematológus professzoromnak, aki azt mondta: csak azért tud felelősséget vállalni, amely módszerek hatékonyságát a nemzetközi orvosi gyakorlatban bizonyították. A saját praxisomban is tapasztaltam: amikor az orvostudomány nem tud segíteni, egy szülő ezt nem tudja elfogadni, elmegy a világ végére is. Nagyon sokan pedig kihasználják: Moszkvába, Kínába csábítják őket, idehaza is mindenféle termékeket rájuk sóznak. A beteg sajnos ugyanúgy meghal, csak a temetés után nem egyszeri eset, hogy a család otthona is elvész, mert addigra mindenüket kicsalták a szélhámosok. Én azt kértem az orvosomtól: amikor odaérünk, hogy az ő kelléktára kifogy, adjon tanácsot abban, hogy ő maga hogyan tenné könnyebbé a továbbiakat.
– Fél?
– Attól mindig rettegtem, nehogy vegetatív életet kelljen élnem, olyat, amikor már nem tudok magamról, s a világról. Bízom abban, hogy ezt elkerülhetem. De nem azzal telnek a napjaim, hogy ezen morfondírozok. Munkamániás vagyok, nekem a legjobb terápia, ha lefoglalom magam. Ha számvetést kell készítenem, vannak olyan dolgok, mint a fiatalok szexuális ismeretterjesztésének elmaradása vagy a magzatvédő vitamin hazai meghonosításának kudarca, ami miatt van bennem csalódottság. A másik serpenyőben viszont ott van több mint 30 ezer gyermek, akinek a meg-születésében több-kevesebb szerepem volt. Fennmaradnak a munkáim, van négy fiatal Phd hallgatóm, s tovább élek a saját gyerekeimben, unokáimban. Nem érzem azt, amit Bartók Béla, aki a halála előtt azt mondta az orvosainak: sajnálja, hogy tele poggyásszal kell elmennie. Nekem nincs tele a poggyászom. Ennek ellenére azért nem készülök még elmenni! Az élet szép, s ha harcolok érte, az immunrendszerem jobban működik, feltehetően kicsit hosszabb időt tölthetek még itt, míg ha feladom, s depresszióba süllyedek, hamarabb leépülök. Állom a sarat, szeretném kihasználni, amit még ad nekem az élet.
Czeizel Endre orvos-genetikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1935. április 3-án Budapesten született. Dolgozott az Országos Közegészségügyi Intézetben és a János Kórházban, főorvosként irányította a humángenetikai és teratológiai (méhen belüli magzati ártalmakkal foglalkozó) laboratóriumot, valamint az Egészségügyi Világszervezet (WHO) egészségügyi központját. Több száz tudományos publikáció, mintegy 25 könyv fémjelzi kutatói és ismeretterjesztő munkásságát (Születésünk titkai, A csókok átka, Ki viszi át a szerelmet, A magyarság genetikája, Sors és tehetség…). Országos ismertségre és népszerűségre genetikai és szexuális ismeretterjesztő televíziós sorozatai révén tett szert. Főigazgatója volt a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetnek, kialakította a veleszületett rendellenességek országos nyilvántartását. Vallja, hogy sokkal több gyermek születhetne, mint amennyi megszületik; praxisában több tízezer párnak segített abban, hogy gyermekük születhessen. Czeizel Endrének négy saját gyermeke van, a legkisebb fia 8 éves.
Az interjú a Rákgyógyítás Magazin 23. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetések nélküli országos magazin negyedévenként jut el az onkológiai centrumokba. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével megjelenő ingyenes lap a tévhitek ellen küzd, s olyan témákat dolgoz fel, amelyek meghatározzák a rákbetegek mindennapjait: kezelések, mellékhatások, klinikai kutatások, a betegség lelki vonatkozásai, a családi kapcsolatok alakulása.
