Dr. Molnár Mária, a Bács-Kiskun Megyei Kórház pszichiátere vehette át a Magyar Pszichoonkológiai Társaság 2023-as kongresszusán a daganatos betegek pszichológiai segítéséért, a pszichológia szakmai elfogadottságáért folytatott több évtizedes munkássága elismeréseként az Életműdíjat. Az elmúlt évtizedekben nagyon sokat tett azért, hogy egyrészt az orvostársadalom, másrészt maguk a páciensek elfogadják a daganatos betegek pszichológiai támogatásának létjogosultságát. A Rákgyógyítás Magazinnak adott interjúban is amellett érvel, mi mindenben segíthetik a pszichológiai módszerek javítani a betegek életminőségét, sőt akár a daganatellenes terápiák eredményességét is. Beszél a pszichológiai változások mérhetőségéről, valamint arról is, mit kockáztat valaki akkor, amikor esélyt ad egy pszichológussal való személyes találkozásnak vagy egy csoportos tréningnek. Ezt a választ eláruljuk előre: semmit.
– Mi szükség magukra?
– No pont ezzel kezdték az idősebb onkológusok is, amikor annak idején először megjelentem az onkológián. Kezdetben a „pszichós szakma” igen lenézett szakterület volt. Még úgyis ezt tapasztaltam, hogy én nem pszichológusként, hanem pszichiáter szakorvosként kerültem erre a vonalra.
– Miért választotta ezt a szakterületet, ha az orvosláson belül nem volt megbecsültsége?
– Abaújvárról, egy magyar-szlovák határ menti faluból származom, nagyszüleim gazdálkodtak, szüleim munkásként dolgoztak. Sátoraljaújhelyen jártam gimnáziumba, ahol a biológiatanárom nagy hatással volt rám. Egy feladat keretében egyszer beleástam magam az orvostudomány történetébe, akkor határoztam el, hogy orvos leszek. A Debreceni Egyetemen tanultam tovább, akkoriban a pszichiátria még a neurológia része volt, ami egyszerre volt számomra egy rendkívül logikusan felépített, ugyanakkor titokzatos szakterület. Épp abban az évben kezdtem dolgozni a debreceni megyei kórházban, amikor a pszichiátria önállósodott, kivált a neurológiából. 1986-ban az akkor megalapított kecskeméti pszichiátriai osztályra kerültem, így ott a kezdetektől részt vehettem az ellátás felépítésében. Ez forradalmi időszak volt, akkortájt kezdődtek el a pszichoterápiás képzések is Magyarországon. A fő célkitűzésünk az volt, hogy a pszichiátriai ellátás, majd a pszichológiai segítségnyújtás szervesen betagozódjon a betegellátás többi részébe. És hogy senki ne tegye fel azt a kérdést, amivel kezdte.
– Tudja, hogy provokálom, így elmondhatta mindezt.
– Hát pszichológiai tréningeket ne tartson.
– Ezt megígérem. Sokat kellett bizonyítaniuk a pszichológusoknak, hogy ritkuljanak az efféle, a munkájuk létjogosultságát kétségbevonó kérdések. Mára minden szakorvos számára egyértelmű a szerepük?
– Ott azért még nem tartunk, de nagyon sokat változott jó irányba a helyzet. Szerencsére az újabb generációkban már pozitív változást tapasztalhattunk: az orvosok egyre jelentősebb része fogadta el a pszichológiát is tudománynak. Ebben idehaza nagy szerepe volt a 2002-ben megalapított Magyar Pszichoonkológiai Társaságnak is, ahol immár több mint két évtizede összefogjuk a daganatos betegek ellátásában dolgozó pszichológusokat.
– Az onkológiában túlélési időben, gyógyulási arányban mérik az eredményességet. Hogy mérhető az onkopszichológia eredményessége?
– Különféle tesztekkel egy beteg szorongásának, depressziójának, fájdalomérzetének mértéke épp úgy meghatározható, ahogyan a laboratóriumi vérvizsgálatok eredményei. Utóbbiak persze objektív adatok, míg a „mekkora fájdalmat érez?” kérdésre csak személyes válaszok adhatók. Azonban ettől még felmérhető az adott állapot és annak a változása is nyomon követhető, számszerűsíthető. Nemzetközi és hazai szinten is sok vizsgálat folyt. Be tudtuk bizonyítani a pszichológiai támogatásban részesülő betegek életminőségben megtapasztalt előnyét azokhoz képest, akik nem kaptak ilyen háttértámogatást. Kibontakozóban van egy új tudományterület is, a pszicho-neuroimmunológia, amely a viselkedési, az idegrendszeri és az immunrendszer működése közötti kölcsönhatásokat biológiai szinten leírja. A statisztikák mellett erős a személyes tapasztalat hatása is: a szakorvosok is megtapasztalhatták, hogy a pszichológus az ő munkájukat is megkönnyíti, sőt javítani képes a terápiás eredményességet is.
– Mondjon konkrét példát.
– Nem egyszeri eset, hogy a sugárkezelés megkezdésekor derül ki, hogy a betegnek fóbiája van a zárt terekben, pánikba esik, emiatt olyan szorongás tör rá, hogy képtelen részt venni a sugárterápiás kezeléseken. Tehát a páciens nincs olyan mentális állapotban, hogy napról-napra nyugodtan végig tudja feküdni a besugárzások idejét, amíg beállítják a gépet és megtörténik a kezelés. Ha ezt nem tudjuk orvosolni akár szorongásoldó pszichológiai technikákkal, akár gyógyszeres segítséggel, kivitelezhetetlenné válhat a sugárterápia, azaz meghiúsul a daganatellenes kezelés. Vagy a másik nagy terület: a kemoterápiák mellékhatásai sem csak azon múlnak, hogy milyen hatóanyagok csöpögnek az infúzióban, hanem a beteg idegállapotán és hozzáállásán is. Aki fél, aki méregnek tartja a kemoterápiát, nagyobb eséllyel lesz tőle valóban rosszul, mint aki a gyógyulását szolgáló kezelésként tekint rá. Nekünk pedig számos módszerünk van arra, hogyan lehet megváltoztatni valakinek a szemléletét, persze csak ha ő is akarja. Itt is lehet terápiás előny: akinek a kemoterápiától kevesebb a mellékhatása, annál nagyobb esély van arra, hogy megszakítás nélkül fel tudja venni a daganatellenes kezeléshez optimálisnak tartott dózist. Ennek pedig megint csak kihatása lehet az onkológiai eredményességre. És akkor az életminőségről még nem is szóltunk.
– Egy orvost elég egyszer meggyőzni arról, hogy a pszichológusnak helye van az onkológiákon, viszont az új betegeket újra és újra meg kell győzni arról, hogy tudnak nekik segíteni.
– Akinek a kezelőorvosa javasolja, hogy keressen meg bennünket, nagyobb eséllyel megteszi és elfogadja, hogy ez is a terápia része. Összességében ugyanakkor még mindig elég alacsony szintű idehaza a lakosságban a pszichológiai ismeret és tudatosság. Sokan gondolják még mindig úgy, hogy a pszichológia nem nekik szól és segítséget kérni a gyengeség jele. Pedig épp ellenkezőleg! A pszichológiai tréningekre éppen azok jelentkeznek nagyobb arányban, akik ezzel is tudatosan tenni akarnak az állapotuk javításáért és ehhez minden rendelkezésre álló lehetőséget használni szeretnének.
– Mi az alapvető különbség az egyéni és a csoportterápiák között?
– Amikor egy beteggel négyszemközt beszélünk, akkor az egyéni problémákra, a személyes élettörténetre tudunk fókuszálni és próbálunk közösen előrelépni azokon a területeken, ahol a beteg úgy érzi, hogy elakadt. A csoportterápiák során pedig már önmagában az is fontos hatóerő, hogy a betegek megélhetik a sorstársközösséget: „mások is küzdenek ugyanazokkal a gondolatokkal, dilemmákkal, démonokkal mint én.” Vannak érzések, amelyeket gyakran könnyebb megosztani érzelmileg nem szorosan kötődő emberekkel, velük akár olyan gondolatokat is megbeszélni, amit odahaza nem lehet, mert nem értenének meg vagy félreértenének. Ami a csoportban elhangzik, az a csoportban marad. Egy olyan támogató közegben, ahol semmiért sem kell magyarázkodni, hiszen mindenki ugyanúgy érintett. Ennek erejét jelzi, hogy a tréningek után a résztvevők gyakran barátságban maradnak, később is tartják egymással a kapcsolatot.
– Honnan tudható, hogy kinek melyik módszer lehet hasznos, mit tud befogadni?
– Egy előzetes megbeszélés során sok mindenre fény derülhet és a pszichológus tud javaslatot tenni arra, hogy az adott élethelyzetben kinek mit tanácsol. Egyre többen kínálnak a kórházon kívül is életvezetési tréninget, életmód tanácsadást (coach), ám nem szabad hirdetések alapján választani, mert vannak módszerek, amelyekkel egy krízishelyzet közepette akár növelni is lehet a szorongást. Az onkológiákon dolgozó pszichológusok előnye, hogy kapcsolatban vannak a szakorvosokkal, tudnak velük konzultálni, látják, hogy hol tartanak a daganatellenes kezelések. Ráadásul a kollégák kimondottan a rákbetegek kezelésében szereztek több éves vagy évtizedes tapasztalatot. Relaxációs technikák megtanításával, a „gyógyító képzelet” mozgósításával, önismereti és kommunikációs módszerek átadásával sokat tudunk segíteni abban, hogy a betegek kevesebb szorongással, kevesebb mellékhatással, a környezetükkel nagyobb harmóniában, ezek eredményeképpen pedig jobb életminőségben haladhassanak tovább a betegúton. Jobban érezzék magukat a bőrükben. Ezt akár kiegészítheti kórházon kívül jóga vagy más energiát adó tevékenység, viszont a tapasztalt kórházi, klinikai szakembereket ne hagyjuk ki a képletből.
– Milyen előzetes tudás, felkészültség kell ahhoz, hogy pszichológushoz merjek fordulni?
– Semmilyen. Ez nem egy vizsga. Itt nincsenek jó vagy rossz válaszok. A betegeknek saját válaszaik vannak. Még csak hinni sem kell a pszichológiában. Nagyon sok beteggel találkoztam már, akik kételkedtek abban, hogy számukra bármilyen értéket tudna adni egy pszichológus, ám mégiscsak adtak esélyt néhány személyes beszélgetésnek vagy eljöttek megnézni egy csoportfoglalkozást. Csak egy kis nyitottságra vagy kíváncsiságra van szükség. Mit veszíthetnek?
Névjegy: Molnár Mária 1982-ben végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, majd 4 éven át a városban a megyei kórház pszichiátriai osztályán dolgozott. 1986-ban szakvizsgázott, abban az évben a kecskeméti megyei kórház pszichiátriai osztályának alapító tagja lett. 1996-tól kapcsolódott be a kecskeméti hospice munkájába, 2020-ig volt részben a betegek, részben a munkatársak mentálhigiénés segítője. 1997-ben adták át a kecskeméti onkoradiológiai központot, ahová a rehabilitációs munkacsoport vezetőjének hívták. Közben a 2002-ben életre hívott Magyar Pszichoonkológiai Társaság első elnökének választották, 4 éves mandátumának lejárta után 2016-ig vezetőségi tagja maradt a társaságnak. Két lánya és egy fia született. Háromszoros nagymama, unokái családjukkal Franciaországban és Angliában élnek, így ritkán találkoznak, ám akkor igyekeznek nagyon intenzíven megélni az együttlétet.
