Hernádi Judit

– Halvány fogalmam sincs, hogy mit csinálnék, ha rákos lennék, meg ne kérdezze! – adja meg Hernádi Judit a beszélgetés alaphangját, amiből kiderül, mit kérdezhettek eddig tőle leggyakrabban a darab kapcsán.

– Ami biztos: ha engem most valami hasonló utolérne, nem játszanám tovább ezt a szerepet. Nem élvezném annak a sikerét, hogy beülnek a nézők megnézni, hogy milyen vagyok akkor, amikor magamról beszélek. Ami legbelül igazán mélyen érint, arról nem lehet beszélni színházban: onnantól kezdve, hogy személyesen a színészről van szó, nincs köze hozzá a külvilágnak. Nem is gondolok bele. Nem kell ahhoz daganatos betegnek lennem, hogy egy daganatos beteg asszonyt alakítsak, ahogyan megerőszakolt nőnek vagy gyilkosnak sem kell lennem ahhoz, hogy megerőszakolt nő vagy gyilkos legyek a színpadon – folytatja.

– Csak egyre kevésbé sanszos, hogy bennünket megerőszakoljanak, a ráknak meg egyre nagyobb a kockázata! – vág közbe keserűen nevetve Hegyi Barbara. Sóhajtásai jelzik, amit utána el is mond: már nem szívesen beszél a témáról.

– Ez egy rossz pillanat, amikor erről beszélgetünk. Olyannyira körbe lettem bombázva az utóbbi időben, olyan sok ember küzd vagy küzdött körülöttem mindenféle daganatos betegséggel, hogy már nincs bennem az a könnyedség, mint korábban, amikor elkezdtünk próbálni. Egyre kevésbé akarom estéről-estére átengedni magamon, s megélni akár csak a színpadon is ezt a szituációt – fogalmaz.

A társulatot megviselte, hogy az egyik főszereplőről, Margitai Ágiról a bemutatót követően derült ki előrehaladott daganatos betegsége, s a színésznő nem sokkal később meghalt.

– A próbákon lefektettünk egy szabályt a lányokkal: a színpadon eljátszunk négy daganatos asszonyt, ezzel ezt a témát részünkről letudjuk, az életben már nem kell majd ezzel foglalkoznunk. Hát ez nem jött be. Ági megszegte a játékszabályt – mondja Hegyi Barbara.

– A bemutató előtt néhány héttel ültünk le beszélgetni Margitai Ágival: szép volt, s teli energiával. Biztatott, hogy próbálkozzam megállni a helyem Budapesten, miután eljöttem a régi színházamból és éppen egy rosszabb periódusban voltam. Nem sokkal később hívtak, hogy rosszul van, s át kellene vennem a szerepét. A plakátokról ő néz vissza, én pedig játszom helyette a színpadon a féltucat operáció és kezelések sora után is kitartó, a küzdelmet soha fel nem adó idős nő karakterét. Egyszerre megtisztelő, felemelő és furcsa rossz érzés, hogy ez így történt – mereng Fekete Györgyi.

Misztikum helyett egyenes beszéd

Bánfalvi Eszter

– Erős dohányos vagyok, sanszos, hogy a rák és én fogunk a színpadon kívül is találkozni – kezd erős felütéssel Bánfalvi Eszter. – Ez az én felnőtt döntésem, hogy mennyit és meddig dohányzom, mindent tudok a kockázatokról. De én alapvetően nem is ráktól félek, hanem a megsemmisüléstől, okozza azt stroke, autóbaleset vagy egy fejemre eső tégla. Egy lassabb betegség előnye lehet, hogy hagy átgondolni, elrendezni a dolgokat. Ezzel együtt persze hagy időt félni is. De ez is a része annak, ahogyan egy fenyegető diagnózis lemezteleníti a dolgokat, s mindent kíméletlenül őszintébbé tesz, miatta muszáj szembenézni korábban félresöpört, elhallgatott, elhanyagolt problémákkal, konfliktusokkal – fogalmaz a színészésznő. Felszólítással folytatja.

–  Ne misztifikáljuk a rákot! Bár még mindig sokan megrettennek a szó hallatán, de ez ma már nem a halálos ítélet szinonimája. Nem tagadható, hogy sokan meghalnak miatta, de egyre többen nem halnak meg, hanem meggyógyulnak. Aki pedig kap egy daganatos diagnózist, annak az ijedtség után vagy a fizikai és lelki hullámvölgyeket leszámítva nem azzal telik minden perce, hogy ezzel foglalkozzon. Attól még, hogy rákos vagyok, még élnem kell, dolgoznom kell, be kell vásárolni. Lehet, hogy sírok, de nevetek is: sokszor épp a humor, akár a morbid humor az, ami segít elviselhetővé tenni a terheket. A rák nem ír felül mindent, a daganatos betegek közössége nem arról szól sem a színpadon, sem a valóságban, hogy körben ülünk és egymást, meg magunkat siratjuk – folytatja Bánfalvi Eszter.

– Ezt csak azok gondolják, akik nincsenek benne. A darab nem egy keserű történet, s épp az adja az erejét, hogy humorba burkol sorskérdéseket – egészíti ki Fekete Györgyi.

Mire jó tagadni?

Hegyi Barbara

– A darabban egy női klubba csöppenünk, ahová a tagok a klubtagságit ugyan nem önszántukból váltották ki, de ahol a nők mégis ugyanúgy beszélgetnek, csacsognak és vitatkoznak, mint a fodrásznál. Csak itt éppen közben infúzió csöpög a karjukba. Egyikőjük sem kérte magának ezt a cipellőt, de közös cipőben járnak, még ha másfelé is mennek. A nézők pedig hálásak azért, hogy lehet nevetni. Nem egy sírós dokumentarista színdarabot látnak, hanem egy vígjátéki elemekkel cizellált drámát – vélekedik Hegyi Barbara. Volt már olyan előadás is, amelyre kifejezetten daganatos betegeket hívtak meg.

– Azt tapasztaljuk, hogy másként ítélik meg a darabot azok, akik keresztülmentek a megpróbáltatásokon vagy épp benne vannak a sűrűjében. A visszajelzéseik szerint örülnek annak, hogy olyan élethelyzeteket, olyan dilemmákat látnak viszont, amelyek velük is megestek: a főorvos, aki mögött félve-bálványozva összesúgnak, a szobatárs, aki fűben-fában, ráolvasásban látja a megoldást, a rátarti betegtárs, aki különbözni akar a többiektől… Úgy tűnik, azok fogadják könnyedebben a darabot, akik maguk is érintettek vagy azok voltak. Akik benne vannak, hamarabb mernek beszélni róla és hálásak azért, ha legalább a színpadon kimondatnak olyan mondatok, amelyekre nekik is szükségük lenne vagy lett volna – vélekedik Hegyi Barbara.

Miért tabu a halál?

– Ha súlyos betegségről van szó, az emberek sokszor eltagadni szeretnek, hazudni szeretnek – jelenti ki Hernádi Judit. – Nem tudják hogyan viszonyuljanak egy daganatos beteghez, ezért hazug mosollyal közelítenek, hogy elleplezzék a zavarukat, s eltereljék a szót másra. A beteg és a látogatója is tudja, hogy hazudnak egymásnak, így vannak „tekintettel” egymásra. Pedig felszabadító lenne, ha kimondanák az igazságot: „Baj van! A betegség végzetes is lehet, de nem feltétlenül lesz az. Szeretünk, melletted vagyunk, fogjuk a kezed, hogy végigjárd az utad, bármi is legyen a vége.” Ehelyett sokan tagadnak, s nem is akarnak beszélni erről a témáról. Meggyőződésem, hogy e mögött az elfojtás mögött a mélyben bűntudat rejtőzik: sokunkban van bűntudat valakinek a halála miatt, hogy az másként is történhetett volna – fogalmaz Hernádi Judit.

Az egyik legerősebb jelenet, amikor a darabbéli színésznő a halálról kezd beszélni, mire a többiek leintik, hogy arról tilos beszélni, az onkológián a szót is tilos kimondani. Ez ellen is lázad Talia Roth – s a tabukat nehezen viseli Hernádi Judit is.

– Mivel az életemről van szó, ahhoz, hogy dönteni tudjak, minden információt és lehetséges kimenetelt ismernem kell, a halálosat is. A színdarabban és az életben is küzdeni kell az ellen, hogy a beteget csupán egy beteg mellnek, májnak vagy vesének nézzék, s nem elsősorban gondolkodó embernek, aki tud és akar dönteni a sorsáról. Ha valamit elhallgatnak előlem, akkor nem adják meg az esélyt arra, hogy jól döntsek. A döntés persze nemcsak lehetőség, hanem felelősség is, de ezt senki sem háríthatja át másra.

Máshogy viszonyulnak most a betegséghez, mint mielőtt elkezdték játszani a darabot? A kérdést csend követi. Hernádi Judit töri meg.

– Nekem nem a betegséghez van viszonyulásom, hanem azokhoz az emberekhez, akik elindulnak egy úton, aminek a vége látható. Ez nem mindig rákkal függ össze, bár a legtöbbször igen. A gyermekorvos apám például nem volt daganatos beteg, de nagyon sokáig tartott az útja a végelgyengülésig. Mindig az volt erről a véleményem, hogy a szemükbe kell nézni és szeretni kell őket, aszerint segíteni, ahogyan ők várják, s nem ahogy mi jónak gondoljuk. Ez nem változott.

Van egy hang: „Élni kell!”

Fekete Györgyi

– Amikor terhes voltam, minden terhes nőt észrevettem az utcán, most e szerep kapcsán pedig úgy tűnik, mintha mindenfelé daganatos betegek vennének körül az ismerősi körömben – árulja el Fekete Györgyi. – Ma már jobban átérzem, hogy semmi sem fekete vagy fehér ezen a területen sem. A teljes gyógyulás és a teljes elmúlás között nagyon sok lépcsőfok van. Például lehet, hogy meggyógyítani nem tudnak, ám három plusz évért akkor is megéri felvállalni a nehézségeket. De ha háromért igen, egyért miért nem? Hol van a határ, s kinél hol a határ? – szövi tovább gondolatait Fekete Györgyi.

– Sokszor feloldhatatlan ellentét feszül a betegek személyes törődésigénye és az egészségügy által kínált futószalag realitása között. Az ellátás sokszor betegség- és nem betegközpontú, nem ad lehetőséget az érdemi, a leletek elhadarásán túlmutató párbeszédekre: a beteg magára marad feszítő kérdéseivel – folytatja. Úgy tűnik, ez Izraelben – ahol a darab született – is épp úgy van, mint idehaza.

– Nem érzem magam jobban felvértezve, mint egy évvel ezelőtt, de nem is lehet előre felvérteződni erre – jelenti ki Bánfalvi Eszter. – Ma viszont még jobban bosszantanak az olyan butaságok, amikor a rákot megelőző vagy a rákot gyógyító csodaszerekről küldözgetik az emberek interneten a körleveleket. Ez mérhetetlenül ostoba dolog, hiszen millióféle daganat van, azoknak meg milliárdféle altípusa: nincs olyan, hogy a levendulalevél vagy a kurkuma majd minden rákot megelőz vagy meggyógyít. Már csak egy orvos édesanya lányaként is én a tudományban hiszek. Másrészt viszont megengedő vagyok, s egy betegtől sem venném el a reményt: ha valaki a tudományon túli vallásban, a gyógyfüvekben vagy akár a fűszálak rágcsálásában, netán a sámántáncban találja meg azt a kapaszkodót, ami segít számára élhetővé tenni a napjait, akkor tegye ezt. A baj ezzel az, hogy ma már egy komplett alternatív iparág épült a betegek manipulálására és lehúzására: nagyon sok „segítő szándékú” csodabogyóárus visszaél az érintett családok kétségbeesésével, s áltatja a betegeket, amit viszont mérhetetlen aljasságnak tartok.

– Ha frászba kívánom is a mellékhatásokat, hátul mindig van egy hang, ami azt mondja: élni kell. A karakterem is eszerint él, s én is igazságtalan lennék az eddigi életemmel szemben, ha nem ezt vallanám – veszi át a szót Hegyi Barbara. Azzal fejezi be:

– A darab küldetése, hogy ha kimondjuk a „rák” szót, ne menjen le a fény és záruljanak be az emberek. A tabukat le kell dönteni. A kimondott szavaknak ereje van: a megosztott bánat félbánat, a megosztott öröm dupla öröm. Az onkológián inkább tripla.

***

A szerző Anat Gov izraeli származású dráma- és forgatókönyvíró. A színdarabot 2011-ben a tel-avivi Cameri Színházban mutatták be először. Az éveken keresztül daganatos betegséggel küzdő írónő 59 éves korában, 2012 őszén elhunyt. A szerző eredetileg prózai művet írt, az első bemutatóhoz készítettek tánc és zenei betéteket. A darabot Magyarországon az – írásunkhoz a fotókat is biztosító – Orlai Produkciós Iroda állította színre.

***

A riport a Rákgyógyítás Magazin 28. számában jelent meg, szerző: B. Papp László. A hirdetéseket nem közlő, országos magazin negyedévenként 15 ezer példányban jut el az onkológiai centrumokba, s betegszervezetekhez. A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság tudományos partnerségével, a Daganatos Betegek Gyógyításáért és Rehabilitációjáért Alapítvány kiadásában megjelenő ingyenes lap missziója a daganatos betegek és családtagjaik segítése, információs és pszichológiai támogatása.