Cukorbeteg (inzulinos) Anyósom 2007 szeptemberére nagyon rosszul lett. Általános állapotromlás, folyamatos hasmenés, hányás kínozta, természetéből adódóan nem ment el orvoshoz, rábeszélni sem lehetett, míg végül mentőt kellett hívni hozzá. Azonnal megműtötték, 30 cm-t kellett kivenni a vastagbeléből (végbél kivezetés nem történt), míg végül kiderült, rosszindulatú daganata volt.

Későbbi vizsgálatok során kiderült, hogy nincs áttét, de kemoterápiás kezelést írt elő az orvos, anyósom erre nem volt hajlandó elmenni, mondván hogy ő már jól van, nincs neki semmi baja. Azóta is ezt állítja magáról, de látszik, hogy megint fogyott, arca beesett, közérzete rossz, elzárkózik mindenkitől. Mivel a szomszédban lakik, tudjuk hogy rengeteget jár wc-re még éjjel is, puffadások gyötrik – szinte biztosak vagyunk benne, hogy kiújult nála a kór.

A diétára vonatkozó előírásokat soha nem tartotta be a cukor miatt sem, az operáció után sem, tehát fellelhető nála a disznósajttól kezdve a kolbászig, a fehér kenyéren keresztül a székelykáposztáig minden – mondván neki csak az van, amit megeszik. Az utóbbi 1 hónapban a látása is rengeteget romlott – ami a cukor miatt is lehetséges, de úgy olvastam, hogy a májáttét tünete is lehet.

A kérdésünk az lenne, hogy ha valaki ennyire negatívan áll hozzá, titkolja a betegségét, nem is hajlandó róla beszélni sem, és látjuk hogy szenved… mi a teendő? Mivel tudnánk rajta mégis segíteni? Mi várhat rá (és ránk), ha semmiféle kezelést nem hajlandó igénybe venni?