Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1986-ban dolgozta ki terápiás ajánlását, amelyet „fájdalomcsillapítási (analgetikus) lépcsőnek” neveztek el. A fájdalom erősségének és típusának megfelelően addig kell emelni a dózist, illetve váltani erősebb és/vagy más típusú gyógyszerekre, amíg a beteg fájdalmai meg nem szűnnek, vagy legalább elviselhető mértékűre nem csillapodnak.
A fájdalomcsillapítás első lépcsőjén az enyhébb, opioidtól mentes fájdalomcsillapítók (minor analgetikumok) állnak. Ilyenek a szokásosan fejfájásra vagy fogfájásra szedett fájdalomcsillapítók, a nem szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerek, ebbe a körbe sorolhatók a kiegészítő kezelésként alkalmazott antidepresszánsok is. Ha ezek hatásossága nem megfelelő vagy a mellékhatások miatt nem növelhető tovább a dózis, a következő lépcsőfokon opioidokat alkalmaznak. A mák megszáradt tejnedvének egyik összetevője az egyik legrégebben ismert és használt fájdalomcsillapító hatóanyag. Az opioidokat erősségük szerint két csoportba (erős és gyenge) sorolják.
Úgy a hatóanyagok, mint az egyes beviteli módszerek (szájon át szedhető gyógyszer, injekció, tapasz) is kombinálhatók, de minden esetben csak az orvos előírása szerint, mert a nem szakszerű fájdalomcsillapításnak újabb, a beteg szenvedéseit fokozó mellékhatás lehet a következménye.
Alapelv az is, hogy daganatos betegeknél nem „szükség szerint”, hanem „óra szerint” kell használni a krónikus fájdalmakat enyhítő fájdalomcsillapítókat. Nem elég akkor adagolni a fájdalomcsillapítót, ha már kialakult a fájdalomérzet, hanem szinten kell tartani a hatóanyagszintet, hogy a hatás folyamatosan kielégítő legyen. „Szükség szerinti” fájdalomcsillapítás a tartósan fennálló fájdalom mellett hirtelen kialakuló, úgynevezett áttöréses fájdalom esetén alkalmazandó.
