Ugyan még csak harmincas évei elején járt, de olyan rossz lelkiállapotban volt, hogy már „várta” egy súlyos betegség diagnózisát Lepesi Veronika. Be is következett: előrehaladott petefészekrákot állapítottak meg nála. Az azonnali műtét, majd a kemoterápia, nyomában pedig a célzott gyógyszeres kezelések fizikai kihívások elé is állították, ám számára sokkal megterhelőbbek voltak a betegséggel járó lelki vívódások, a pszichológiai mélységből nehezebben ment a lábadozás. Ma ott tart, hogy nemcsak a betegséget sikerült kordába szorítani, hanem a korábbi lelki küzdelemből is építkezik. Segítő szakmájához kapcsolódva tudományos egyetemi dolgozatot ír, és próbál másoknak segíteni abban, hogy hamarabb túljussanak a krízisen, mint ahogyan neki sikerült.
Veronika, amikor betegséget kívánt magának, valójában már beteg volt, csak még nem tudott róla, legalábbis tudatosan. Két hónappal később derült ki a petefészekrákja. Ahogyan egyik daganattípus sem, a petefészektumor sem néhány hét alatt alakul ki, azaz már legalább hónapok, nagyobb eséllyel talán évek óta fejlődött a szervezetében a daganat.
– Rövid idő leforgása alatt egyre nagyobb lett a hasam. A panaszok miatt 2021. márciusban sürgősségi osztályra kerültem, ahol kiderült: sok liter folyadék halmozódott fel a bennem, amit le kell csapolni. Kivizsgáltak, az ultrahang és a CT nyomán szinte rögtön közölték: azonnal a nőgyógyászati osztályra helyeznek, mert rosszindulatú daganat okozta a bajt. Felocsúdni sem volt időm, azonnal előjegyeztek műtétre: másfél hét múlva operáció, amikor el kell távolítani a petefészkemet. Nem ettem, nem aludtam közel egy hétig, ami persze nem a legoptimálisabb készülés egy műtétre. Az operációig szó szerint az életben maradás volt a cél. Csak homályosan emlékszem azokra a napokra, egy valószerűtlen lebegésben vegetáltam – eleveníti fel Veronika.
Lábadozás testben és lélekben
Lepesi Veronika
– A műtét nem megkönnyebbülést hozott, hanem összeomlást. Egy egyébként is nagyon rossz lelkiállapotú periódusban annyira gyorsan történt minden, a félelmetes diagnózis, a radikális műtét, a nőiességem elveszítése, hogy összeomlottam, pánikrohamaim jöttek. Tudtam, hogy ebből a betegségből csak akkor fogok kijönni, ha a daganatellenes kezelésekkel párhuzamosan a lelkem is gyógyulni tud – fogalmaz Veronika. Tudatosan kerestem segítséget, és találtam rá a daganatos betegeket évtizedek óta segítő dr. Prezenszki Zsuzsanna onkopszichológus, pszichiáter szakorvos által alapítványi keretek között szervezett segítő csoportra.
– Bejelentkeztem az első csoportfoglalkozásra, ami előtt a doktornő minden résztvevőt telefonon felhívott egy előzetes ismerkedésre. Sírva válaszoltam a kérdéseire és kétségbeesve meséltem el, hogy mi történt velem. Miután letettük a telefont, éreztem, hogy valami meg fog változni, és végre jó irányba. Bekapcsolódtam a halálfélelmet, a szorongást, a tehetetlenség érzését a pozitív képzelőerővel, a relaxációval lecsendesítő Simonton-csoportba. Inkább befelé forduló ember vagyok, de a sorstársak körében megtapasztalt szeretetteljes, elfogadó légkörben feloldódtam. Sokat tanultam és sok erőt kaptam a folytatáshoz, amire mint kiderült, szükségem is volt.
Mivel már előrehaladottabb állapotban fedezték fel a petefészekrákot, a kétoldali petefészek-eltávolítás után kemoterápiára is szükség volt. Hat ciklus kezelést terveztek, Veronika jól reagált ezekre. Azt mondja: számára ebben az időszakban nem a kemoterápia volt az igazi kihívás, hanem az, ami a lelkében zajlott. „Tudatosan kerültem az interneten a rémtörténeteket és kerestem a gyógyulásokról szóló beszámolókat. Olyan hazai és külföldi szerzők írásait kutattam, akik pozitív példát mutatnak abban, hogyan lehet felépülni a rákból. A túléléshez mindenekelőtt el kellett hinnem azt, hogy én is méltó vagyok az életre.” Szeptemberben a CT vizsgálat a kemoterápia eredményességét igazolta. Teljes regressziót mutattak ki, azaz a képalkotó vizsgálattal a szervezetben sehol sem lehetett daganatos gócot felfedezni, és hasi vízfelhalmozódást sem láttak. Célzott daganatgátló gyógyszer alkalmazását viszont továbbra is indokoltnak tartották.
Átmeneti szakítás az onkológiával
Ugyan Veronika sokat haladt előre a fizikai és a pszichológiai felépülésben is, ám mégsem volt teljesen rendben lelkileg. Nem tudta elfelejteni azt, hogy a betegség felfedezésekor az egyik orvos azt mondta neki: „ebből a betegségből maga nem fog tudni meggyógyulni.” Minden alkalommal rettegve várta a soron következő kontrollvizsgálatot, majd miután egy év elteltével is rendben voltak a leletei, 2022. szeptemberben úgy döntött: nem megy vissza több vizsgálatra és a gyógyszerszedést is abbahagyja. Úgy érezte, hogy felőrli a rossz hírtől való szorongás, ezért úgy tud „normális maradni”, ha szakít az onkológiával.
– Fél év telt el, amikor ismét hasi vizesedést tapasztaltam, ami miatt mégiscsak visszamentem az orvoshoz. Nagyon hálás vagyok neki azért, amiért az együttműködésünket megszakító korábbi döntésem ellenére fogadott, és azonnal újra besorolt az onkológiai kezelésekre. Egy-két napon belül már kaptam is a kemoterápiás infúziókat. A hasi vizesedést ugyanis az okozta, hogy a daganat kiújult és hashártyai áttéteket adott. A kezelésekkel most sem volt problémám, végig tudtam dolgozni a kemoterápia alatt. A 2023. júniusi CT felvétel pedig újra azt mutatta: eltűntek a kimutatható gócok, majd a 2023. októberi kontroll is megerősítette ezt, hogy ismét teljesen visszahúzódott a daganat. A kemoterápia után kaptam egy tablettás gyógyszert, ám azt egyelőre a mellékhatások miatt fel kellett függesztenünk. Kontrollvizsgálatot viszont nem hagyok ki többet – szögezi le Veronika. Úgy értékeli, az önpusztító gondolatait is egyre nagyobb részben sikerült önszerető gondolatokká átformálnia.
Befolyásolható a sors
Fiatalkora miatt kézenfekvő volt, hogy Veronikánál genetikai vizsgálatot is végeznek, ami igazolta is az úgynevezett BRCA génhibát. Ez nemcsak azért fontos, mert részbeni magyarázatot ad arra, hogy miért alakult ki fiatalon a daganat, hanem azért is, mert a BRCA-pozitív petefészekrákot másként is kell kezelni: rendelkezésre állnak olyan terápiák, amelyek kifejezetten ezeket a típusú daganatokat tudják hatékonyan visszaszorítani. Veronika erről egyébként azt vallja: nem tulajdonít jelentőséget a hibás géneknek, mert azzal azt mondaná, hogy önmaga nem felelős a sorsáért, mert úgysem tehet semmit ellene. Ő viszont hisz abban, hogy tehet. És ebben igaza van: akinél kimutatják a BRCA mutációt, azoknál sem 100 százalék, hogy kialakul daganat, a génhibát hordozó nők egy része (arányuk a génhiba konkrét típusától függ) nem lesz rákbeteg. A betegség kialakulásának kockázata, illetve a már kialakult betegség lefolyása tehát befolyásolható.
Veronika alapvégzettsége szociális munkás, gyermekjóléti szolgáltatnál veszélyeztetett családokkal dolgozik. A betegsége során eddig bejárt saját útja, az önmagán és a betegtársakkal való kapcsolatokban megtapasztaltak motiválták arra, hogy szakmailag is a betegellátás felé forduljon. A Pécsi Tudományegyetemen elkezdett dolgozni egy PhD tudományos munkán, amely a daganatos betegek belső erőforrásainak szerepével foglalkozik. Arra fókuszál, hogy a szociális munkások a kórházakban saját eszközeikkel hogyan tudnák segíteni a rákbetegek megküzdését, hogy meg tudjanak birkózni a traumákkal. Az, hogy segítőként fordul mások felé, önmagának is kapaszkodót jelent. Úgy érzi, ez értelmet ad a megpróbáltatásoknak, amelyeken eddig keresztülment: azok nem voltak hiábavalók, ha nemcsak önmaga, hanem mások is épülhetnek általa.
Aktívan dolgozni a javulásért
– Megtanultam az önképviseletet, hogy alárendelt passzív szerep helyett partnere legyek az orvosoknak, felelősséget vállaljak a velem történtekért, kiálljak magamért. Megtapasztaltam azt is, hogy meditációs technikákkal hogyan tudok hatni a testemre, hogyan tudom én csökkenteni a félelmet. Nem az a baj, hogy félünk: egyetlen érzelem sem helytelen, amiért szégyenkeznünk kellene vagy bűntudatot érezni, sőt az érzések megélése felszabadít, kulcs a gyógyuláshoz. Viszont ha eluralkodnak a negatív érzelmek és belelovaljuk magunkat a félelembe, akkor az egy öngerjesztő folyamattá válik. Ezt a lefelé húzó spirált meg kell és meg lehet akasztani. Az orvosi javaslatok fegyelmezett követésén túl azzal tudunk tenni önmagunkért, ha segítjük az immunrendszert, amihez nem csodabogyók kellenek, hanem elsősorban olyan tevékenységek, amelyek feltöltenek. Ilyen a mozgás, a szerető családi vagy baráti kapcsolatok megerősítése, a mindennapi örömök megélése. Ha adott helyzetben erre képtelennek érezzük magunkat, azt sem szabad törvényszerűnek, véglegesnek elfogadni. Van segítség! Éljünk vele, hogy általa élhessünk.
